we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Folyosók
by Jean Grey
Csüt. 14 Dec. - 20:40

Faye & Jamie - Végre együtt!
by Jamie Cavenaugh
Szer. 13 Dec. - 20:38

Hope Town - Eredetkutatás
by Ryan Bane
Kedd 12 Dec. - 18:53

Új fiú a láthatáron :)
by James Hurley
Vas. 10 Dec. - 20:40

Utak, ösvények
by Dakota Lincoln
Pént. 8 Dec. - 17:16

Alysa & Rashid - Kötözések
by Alysa Tate
Pént. 8 Dec. - 16:13

Sürgősségi ügy
by Aaron Adler
Pént. 8 Dec. - 16:02

Four Seasons szálloda
by Faye Adler-Barlow
Szomb. 2 Dec. - 16:04

Top posting users this month
Casey Andrews
 
Jamie Cavenaugh
 
Aaron Adler
 
James Hurley
 
Faye Adler-Barlow
 
Jean Grey
 
Alysa Tate
 
Ryan Bane
 
Emma Frost
 
Dakota Lincoln
 
i'm here





Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Share | 
 

 Boschetto péksége és pizzériája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 32



TémanyitásTárgy: Boschetto péksége és pizzériája   Vas. 8 Szept. - 15:12

First topic message reminder :

A pékséget 1895-ben alapította egy olasz bevándorló Mario Boschetto, és bár azóta már már más kezébe került, a név mégis megmaradt, ugyanis az itteni lakosok megszokták már és nem lett volna értelem változtatni. Barátságos és kedves helyről van szó, mint itt szinte minden üzlet. Rendkívül finom, ízletes és persze mindig friss péksüteményeket, apró sütiket vásárolhatsz itt. Az tuti, hogy amíg nem kóstoltad meg Boschetto kakaóscsigáját, addig nem is éltél igazán! A tészta annyira puha és az egész annyira csokit, hogy még tuti, hogy napokkal később is összefut majd a nyál a szádban, ha csak rá gondolsz.
Ezen kívül, akár egy gyors futólagos ebédet is elfogyaszthatsz itt, ugyanis alap üdítők, kávé is rendelkezésre áll, no meg szelet pizzát is lehet vásárolni. Szóval nem véletlenül fognak jó eséllyel ide irányítani azonnal, ha felmerül, hogy be szeretnél kapni pár falatot.



Ne feledd Eric:
Derű és harag között!
 



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

SzerzőÜzenet

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Gabriel Aubry
Hozzászólások száma : 113
Kor : 34



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Pént. 20 Jún. - 18:19

Sarah és Nate

Sosem gondoltam volna, hogy az egyik legjobb kikapcsolódási hely az egy pizzériázó lesz. Szakvizsgára készülök és már napok óta csak otthon tanulok a padlón ücsörögve. Az elmélet magolásához hozzászoktam, de más elméletben tudni és gyakorlatban alkalmazni, két külön dolog.
A csend után most kifejezetten jó hallani a zsibongást. Kólát, kávét és jó nagy adag pizzát eszegetek, fagylalttal együtt. Azt hagyom olvadni. A torokgyulladás nem képezi a vizsga részét. Nyertem egy kis sünis kulcstartót, az asztalra tettem. Huginak adom, remélem, örülni fog neki.
Minden élesebb csattanásra feszült leszek egy kicsit. Még bennem van az a hang, ahogy a busz betalál a boltba. Ilyenkor kihagy a lélegzetem és körbetekintek.
Ma kivételesen nem a nyakkendős doki vagyok, azt egyelőre otthon és a kórházban hagytam. Világos ing, farmerrel, baseball sapkával és szemüveggel. Ha olvasok, muszáj vagyok felvenni, elfárad a szemem egy idő után és most pihentetni is akarom. Az egyik lábamat kinyújtom az asztal alatt. Ellátták, gyógyul, de nem bírom vele a meleg időt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Mesélő
Hozzászólások száma : 517



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Csüt. 19 Jún. - 19:41

Szabad játéktér, új játék kezdhető.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Pént. 6 Jún. - 22:06



Simon & Jill



Jó persze neki azért más, hiszen gyógyulnak a sérülései, magyarul nem nagyon számít, mivel mérgezi magát, mert szépen rendbe jön, aztán kész. Érthető, ha az orvosok nem tudtak semmivel se hatni rá, rám se tudtak volna ilyen esetben, szóval nem lep meg a dolog. Egyelőre viszont most az én ügyem számít, amivel még mindig nem igazán tudom, hogy mi is lesz. Azt viszont, amit mond valahogy nem tudom elhinni, vagy nem is tudom. Jó neki egyedül... senkinek sem jó egyedül. Persze én is ezt hajtogatom, de általában az ember csak azért mond ilyet, mert egyszerűbb és kényelmesebb, nem sérülsz, ha nincs melletted senki, de attól még igenis jó dolog, ha... A francokat jó! Úgyis elhagynak, elmennek, rájönnek, hogy nem vagy elég. Mégis hogy lehet ezt normálisan kezelni magában az embernek? Én magam sem tudom, hogy mit akarok, hát honnan tudná más, hogy nekem mi a jó?
- Eddig jó volt... értem. - nem tudom,hogy tudna-e más lenni, vagy hogy egyáltalán mit lehet ebből az egészből kihozni. Sejtelmem sincs és még mindig félek tőle, hogy nagyon buta ötlet egyáltalán az, hogy kipróbálom. Félek, hogy nagyon rossz vége lesz, hogy úgyse tudom rendesen lekezelni a dolgot. Ha jól sejtem valahogy ő is így van ezzel. Eddig nagyon jól elvolt egy-egy csajjal, én meg ha tényleg egy időre idekeveredek... Sejtésem sincs, hogy mit hozhatunk ki ebből. Nem tudom mennyire jó ötlet elővenni bármennyit is a régi énemből, vagy megnyílnom előtte, pont előtte. Épp ez ebben a legnehezebb, hogy pont ő az, aki próbálkozik, akiről nincsenek épp jó tapasztalataim. Mi van, ha tényleg nem leszek jól, ha szükségem lesz valakire, aki segít, aki tényleg segít? Ő képes lesz rá? Vagy akkor is lekezeli majd úgy, mint a pia kérdést, hogy kivágja a problémát az ablakon, vagy lekezeli az egészet? Nehéz róla elképzelnem, hogy empátiával és megértéssel áll hozzám, valahogy irreálisnak tűnik, hogy vigasztal és kifejti, hogy majd jobb lesz, ne aggódjak. Az a baj, hogy ez nem lehet hiteles, ha az ember maga sem hiszi el, amit mond, akkor hogyan tudná elhitetni velem?
- Elég nekem mára egy póló is, de... ha nagyon vásárolni akarsz. - megrántom a vállam. Végülis miért ne? Nem lesz abból bajom, ha lesz egy-két új cuccom, amúgy sincs nagy ruhakollekcióm, és egyébként nem fogom végigcincálni hatszáz bolton. Nem olyan ez, mint mikor barátnővel vásárolsz, sose mentem még pasival boltba és most sem fogok órákat próbálgatni, csak kell pár célcucc, aztán ennyi. Nem kell túlzásba vinni, amikor az egész csak ideiglenes ugye? Viszont az mégis csak sarkalatos kérdés, hogy ki hol fog aludni, mert az, hogy én vele egy ágyban valahogy kizártnak tűnik elsőre, de nagyon úgy fest, hogy muszáj lesz ennél maradni. A válaszára persze csak felszökik a szemöldököm, főleg az önelégült vigyort látva. Igen, sejtettem, hogy nem egy mini ágyikóban szokott hancúrozni. Kellemes lesz arra gondolni, hogy olyan ágyban kell pont azzal együtt aludnom, aki megerőszakolt, amiben ki tudja, hogy hány csajt fektetett már meg. Nagyon remélem, hogy legalább mással nem tett ilyet, azt pedig főleg, hogy normálisan rendben tartja a dolgait és nem fogok mindenféle itt maradt holmikat találni a lepedő alatt, mert akkor tuti, hogy kirugdosom a kanapéra, ha addig élek is.
- Oké, menjünk. De egyáltalán mit dolgozol? - fizetés. Ez úgy hangzik, mint ha valami komoly dolog lenne, pedig őszintén szólva nem igazán nézem ki belőle, hogy konkrét munkája van. Az egész totál lehetetlennek tűnik. Talán csak valami lébecolás, bár valamiből meg fenn kell tartania magát, főleg a kis hódításait.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Pént. 6 Jún. - 18:54



Jill & Simon




- Az én orvosaim seggfejek voltak, azt hitték, hogy pár lelettel majd megtudnak győzni. – csóválom meg halványan mosolyogva a fejemet. Elég vicces látvány volt, ahogy próbálták rám erőltetni az igazukat, de rólam minden egyes szavuk lepattant, és az élet engem igazolt később, hiszen valamilyen csoda folytán a szervezetem regenerálódik, így aztán ihattok amennyit akarok, lehetnek bármilyen rosszak a leleteim, a szervezetem meggyógyítja magát, hogy én mindent újrakezdhessek. Nem mondom, hogy azért nem zavaró kicsit, mert…mégis csak izgalmasabb lenne az, ha bármikor meghalhatnék, úgy könnyebb lenne minden percet az utolsóként megélni, de azért nem panaszkodom, szép kis ajándékot kaptam az élettől, pont mint ő azt, hogy csontokat tud törni. Úgy tűnik vannak még olyanok, mint én, de ez a legkevésbé sem izgat, hiszen most találkoztam életemben először eggyel, és hidegen hagy a képességem is. Csak annyira jó, hogy életben tartson, és megvédjem magam, másra meg minek használjam? Rohadtul fáj mikor a csont összeforr, mikor érzem, ahogy a szerveim regenerálódnak, vagy éppen kinövesztek magamból egy újabb csontot. Nem valami kellemes érzés, nem is használom túl gyakran, a nők nem rajonganak azokért a pasikért akik csontokat húzgálnak ki magukból, nem valami gusztusos látvány.
- Jó így nekem, egyedül lenni, nem függeni másoktól. Legalábbis eddig jó volt. – sandítok rá egy gyors mosoly kíséretében. Nem értettem soha, hogy miért jó az embereknek, ha van valakijük, miért nem bírják ki egyedül, miért van szükségük arra, hogy valakinek hatalma legyen felettük, hogy összetörhesse őket, hogy kétségeket ébresszen benne, hogy aztán kihasználhassa és eldobhassa őket. Ebben semmi jó nincs, nem akartam én igazából soha leragadni, nem az a típus vagyok, aki leragad egy nőnél és elkezd házat építeni, én inkább sátrat viszek, amit könnyű felszedni és rohanni vele. Amúgy is, az emberek általában kedvelnek, de mikor kicsit jobban megismernek már fejvesztve menekülnek, valamiért a hobbim az embereket elriasztani, amit általában elérek azzal, hogy sokáig szólogattok be, olyat teszek, amit nem kéne, de csak akkor, ha bemutatják a húgukat, de legalább tanulnak a hibáikból, míg én szerzek néhány ellenséges embert, akiket fellehet keresni, ha unatkozom és addig húzhatom az agyukat, míg végül a gatyájukat is elnyerem. Szerencse, hogy megy a szerencsejáték, mert amúgy dolgozni meg lusta vagyok, mindig is a könnyebb út volt csábítóbb a számomra.
- Jól van, csak egy ötlet volt. – emelem fel a kezeimet, aztán előbányászom a farzsebemből a pénztárcámat, hogy megnézem mennyi van nálam. A francba, el kéne mennem Johnhoz, hogy behajtsam tőle azt, amivel tartozik nekem. Teszek rá miként, ha kell akkor keressen fel egy uzsorást, de adja oda a pénzemet, mert nem fogok jót állni magamért. – Majd nézünk neked valamit. – mondom és az ágyra dobom a tárcát. Életemben egyszer voltam nővel vásárolni, és őszintén megmondom, hogy ahhoz képest a pokol csak egy gyerekekkel teli játszótér lehet. Ott ballagni a csaj mögött, tök csendben, fáradtan bólogatni, és két nap alatt venni 3 dolgot…idegőrlő, nem véletlen léptem le, míg a csaj a próbafülkében volt, és szerencsére nem keresett, vagy nem talált meg. Az eladócsajból simán kinéztem volna, hogy összefog vele ellenem, de ha így is volt, akkor most már mindketten tisztában vannak azzal, hogy Simon Dillon mindössze pár órára szól, nem hurcolhatod mindenféle baromságra. És most éppen ezt készülök tenni, mondanom sem kell, hogy jobban örülnék, ha elhozná a cuccait, vagy valami, mert ő is nő, és a nőket már rég ki kellett volna tiltani a butikokból.
- Nem fogsz panaszkodni. – mondom neki önelégülten vigyorogva, miközben a fiókos szekrényem túrom fel cigi után, de sehol nem találom. Basszus, még azt is venni kéne, mert már üvölt a tüdőm valami egészségtelen után. A pia egy dolog, azonban a cigiről nem vagyok kész lemondani, az kell nekem, ha nem akarja, hogy elkezdjek itt eret vágni. Felkapok magamra egy tiszta pólót és már indulok is az ajtó felé, és csak akkor pillantok vissza, mikor már nyitom az ajtót. – Jössz, vagy maradsz? El kell mennem a fizetésemért. – nem valami tisztességes fizetés, de a pénz az pénz, márpedig nagyon sok pénzről van szó, amiből hónapokig is kényelmesen eléldegélek, nem fogom futni hagyni azt a barmot a pénzemmel a zsebében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Csüt. 5 Jún. - 21:39



Simon & Jill



Jó lesz... nem tudom, még mindig nem igazán hiszek ebben az egészben, mert nem látom át, hogy mi lesz majd, mi lesz a vége és hova lehet eljutni egyáltalán. Vajon... tényleg képes lennék normális életet élni? Úgy érzem, hogy életcél és valaki nélkül, aki mellettem van nem menne, és nem tudom, hogy ez a személy ki lenne. Túlságosan megszoktam ezt az egyszerű megoldást és valami egészen másba kezdeni olyan nagyon lehetetlennek tűnik, hogy azt elmondani is nehéz. Még úgy is, hogy segít benne és talán ő is megpróbál változni. És mi van akkor, ha... ha a rosszabb eset valósul meg? Ha közben megkedvelem, vagy tudom is én? Akkor hogy lépek majd tovább, ha neki nem sikerül? Akkor ugyanúgy visszazuhanok oda, ahol most vagyok, mert ő nem lesz képes rá, hogy tovább jöjjön velem az úton, amin elindultunk. Nem tudom... nem tudom, hogy mi lesz ebből és nem is merek rajta túl sokat gondolkodni.
- Nem tudom, nem ismerek orvosokat és még egynél sem jártam. - jó esz nem teljesen igaz, hiszen voltam Elvonón, de csak elég rövid ideid és annyi idő alatt nem ismertem ki igazán a rendszert. Nem igazán volt senki aki e téren velem foglalkozott volna és a két pasas elég hamar kihozott onnan, persze miután megígértem, hogy többet nem lesz ilyen. Nem tartottam be... vagy legalábbis nem teljesen, hiszen tény, hogy azóta már csak a pia van, de az viszont megvan még mindig és most csak úgy leszokni róla nagyon nem lesz egyszerű, még ilyen drasztikus megoldással sem, hogy kivágja az ablakon. De annyi legalább megnyugtat, hogy neki is végig kell ezt csinálnia velem együtt, hogy ő sem ihat stikában, mert igenis meg fogom érezni rajta és akkor annyi, akkor én is érezni fogom, aztán még mindig el tudok törni egy két csontot, hogy az nagyon fájjon neki, hiszen tudom, hogy érezte a fájdalmat, azt láttam.
- Ha nem lennél nehéz eset, akkor nem lennél egyedül, te is tudod igaz? - persze egyszerűbb arra fogni, hogy egyedül van, mert egyedül akar lenni, de szerintem ő már ezt annyira megszokta, hogy nem is lenne képes másra. Épp ezért nehéz ez, mert mi van, ha én mást gondolok majd, ha én esetleg mégsem gyűlölni fogom egyre jobban, hanem azzal, hogy segít... valami egész más lesz ebből. Akkor végül én esek pofára, én járok majd rosszul az egésszel és nem tudom, hogy fogok majd felállni a padlóról, ha megint oda kerülök. Arról már nem is beszélve, hogy pia nélkül, túlságosan tiszta fejjel az ember túl sok mindenen gondolkodik, túl sok olyan jut eszébe, amin nem kéne, hogy az esze járjon, amit már rég el kellett volna temetnie magában és onnan soha elő nem húzni többé.
- Eszem ágában sincs más nők levetett ruháit felvenni. - emelem kisit az államat. Főleg nem az ő volt nőinek a ruháit veszem fel, no meg őszintén szólva nem hiszem hogy van köztük olyan, ami alkalmas lenne a kényelmes alvásra. Egy miniszoknya szerintem nem épp a leghasznosabb erre a célra. Talán ma még elég egy póló, de az biztos, hogy holnapra más is kell, vagy mit tudom én, hogy meddig tart majd ez az egész, no meg ahhoz sem fér kétség, hogy az hogy én egy ágyban aludjak vele... na ahhoz nem sok reményt fűzhet. Csak épp a kanapéra sem vágyom, mert csak kikészíti a derekamat. Kétlem, hogy nagyon kényelmes lenne.
- Erre mondják, hogy patt helyzet? - az a baj, hogy nem az, mert ő simán megteszi, hogy befekszik mellém és akkor még csak ki se tudom rugdalni az ágyból. - Gondolom, ha sok nőt hozol fel ide, akkor legalább a hely nagy, hogy elférjünk. - jó legyen így. De az biztos, hogy ha egy újjal is hozzám ér, akár csak véletlenül is álmában, akkor arra fog ébredni, hogy halkan roppan a csontja az éjszaka közepén, mert az tuti, hogy nem fogom hagyni.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Csüt. 5 Jún. - 17:11



Jill & Simon



- Ja, de talán a végén még tényleg jó lesz. – rántom meg a vállamat. Persze, ennek esélye sincsen. Neki talán igen, nem hiszem, hogy ez az élet a megfelelő neki, de nekem…most komolyan eltudsz képzelni, ahogy józanul felkelek az ágyamból és elindulok robotolni a munkába? Ebbe még belegondolni is szörnyű, hát majd még átélni, de…végül is addig kell csak bírnom, míg ki nem találja, hogy kivel akar majd helyettesíteni engem, és akkor mehetek az utamra, újra olyan lehet minden, mint régen. Bulik, csajok, és az emlékek teljes hiánya, nem akar majd ennyire erősen kikívánkozni belőlem minden elnyomott érzés. Úgy tűnik, hogy van még mit tanulnom nekem is, hiszen nem tudom elnyomni a … bűntudatot magamban. Anyám esetében ez könnyebb volt, hiszen meghalt, nem kellett már a szemébe néznem, sokkal könnyebb volt a sírkövet bámulni szótlanul, most viszont…ő él, nem halt meg, csak készül rá, amit nem hagyhatok, mert semmi kedvem megint egy sírral szemezni és beszélni hozzá, mintha hallana engem. Nem azért mert hinnék ebben a mennyországos baromságban, simán csak könnyebb a levegőbe beszélni, és egy temetőben ezért még csak hülyének se nézhetnek az emberek. A bolondok és skizofrének kedvenc helye a temető, ott aztán pofázhatsz, senkinek nem esik le, hogy nincsen minden rendben veled. Tanulni kell még, bár…nem is tudom, ennél én nem akarok mélyebbre kerülni, nekem pont jó így, a végső lépés előtt, semmi kedvem megtenni az utolsót, mert nekem azért szükségem van egy-két szabályra magammal szemben, amit többet nem szeghetek meg.
- Miért, nem így csinálják az orvosok? – akiknél voltam dokik mindig kemények és szókimondóak voltak, a szemembe mondták, hogy miként fogok megdögleni, ha továbbra is féktelenül iszok és dohányzok. Még egy táblát is hoztak, hogy prezentálhassák milyen sok rossz dologra képes az alkohol. Ez a gond pedig ki van pipálva, minden jel arra mutat, hogy erre az életre születtem, mégis mivel magyarázod másként azt, hogy nem tudok belehalni az életembe? Nekem a valóság egy illúzió, amit az alkohol hiánya mutat meg. Már a dokiknak is megmondtam, hogy fogják be a pofájukat, mert olyan nincs, hogy ne lenne valami sörnyitó, nincs olyan ember, aki ne akarná a lelke mélyén az életemet élni. Ezért is fura, hogy erről akarom ezt a lányt leszoktatni, de nem fogok most okokat keresni. Így érzem és kész, ennyi a válaszom erre.
- Nem vagyok olyan nehéz eset azért. – mondom vigyorogva. Vagyis nem tudok róla, soha nem próbáltam senki mellett sem megmaradni, azokat akik pedig ezt megpróbálták velem halálra idegesítettem és elüldöztem őket vissza a puccos életükbe. Kötődni annyi, mint kést adni a másik kezébe és hagyni, hogy szívem szúrjon vele. És most mégis kötődöm, valamilyen furcsa módon, de kötődöm hozzá, és bármennyire is tagadni akarná, ő is kötődik hozzám. Nem azért amit tettem vele, legalábbis nem egészen azért. Az igazi, mély gyűlölet, amit valószínűleg érez irántam nem lehetséges érzelmi kötődés nélkül. Én testesítek meg mindent, amit utál és szeret egyszerre. Most teszünk arról, hogy ebből kiszeressen, és csak a gyűlölet maradjon meg benne, amit irántam és az életem iránt érez majd. Mert ő megváltozhat, ő próbálkozik, neki van is valakije, aki miatt még érdemes is lehet ez az egész, nekem viszont nincsen senkim, és nem is lesz, nem is kell. – Biztos vagy benne? Hagytak itt azért elég dögös cuccokat. – mondom mosolyogva a szekrény felé bökve. A nőknek valamiért megszokásuk mindig itt hagyni valamit, mintha azt hinnék ettől majd emlékezni fogok rájuk, nem értem hova gondolnak. Már az első pillanatokban tudniuk kéne, hogy ez nem lesz valami hosszú életű dolog, hogy csak kihasználjuk egymást. Lehetne azért kicsivel okosabb a legtöbb nő, már nem valami nagy kihívás ágyba vinni őket, pedig élek-halok a kihívásokért.
A kérdésére felnevetek. Ezt most komolyan gondolta?
– Nem tudom te hogy vagy vele, de én általában az ágyamban szoktam aludni, mikor otthon vagyok. – mondom neki mosolyogva. Persze, tudom én mire gondolt, de… ő se gondolhatta komolyan, hogy majd kimegyek a kanapéra aludni, csak azért mert itt van. Ennyire azért nem vagyok úriember, alszik ahol akar, de a kanapé nálam egyből kilőve.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Szer. 4 Jún. - 21:45



Simon & Jill



Nem tudom, hogy mi lesz ebből, tényleg nem. Valahogy sejtésem sincs, hogy ő képes lenne-e változni, vagy hogy akar-e egyáltalán. Ha pedig nem, akkor nem tudom, hogy az egésznek egyáltalán mégis mi értelme van. Csak felesleges időhúzás lesz, ha... nem is tudom. Még mindig bizonytalan vagyok. Talán csak azért maradok, mert így egyszerűbb, elviselhetőbb a dolog, ha legalább azt mondhatom, hogy megpróbáltam, de nem sikerült. Úgy már igazán nem rajtam múlik, nem mondhatja senki, hogy egy lépést sem tettem a normális élet felé. Én igenis tettem egy kicsit, nem sokat, de tettem, és ha ezek után nem megy, akkor ez van. Lehet, hogy miatta nem fog, lehet hogy magam miatt, lehet hogy csak téved és igazából akármit is teszünk, nem lehet már rajtam változtatni, mert legmélyen nem akarok, netán csak... nem tudnék élni úgy, ahogy ő hiszi, hogy képes vagyok rá. Túl sok minden történt már, túl sok volt a fájdalom, amit egyszerűen engedni a felszínre törni valahogy kilátástalan küzdelemnek tűnik.
- Ez most, ha jól sejtem, akkor nagyon ironikus próbált lenni igaz? - azt hiszem ez inkább csak költői kérdés. Nem gondolom ám komolyan a dolgot. Nem hiszem, hogy tényleg élvezné a normális életet. Esze ágában sem lesz, és talán képtelen is lenne rá. Azt sem tudom, hogy az egészet hogy kezdjük el. Leszoktat a piáról, elpakol mindent, aminek a közelébe juthatok és persze ezzel együtt ő sem iszik Azt hiszem ez neki sem lesz egyszerű, ha egyszer úgy indított, amikor ideértünk, hogy felhajtott egy nagy pohár whiskeyt. De majd meglátjuk, legalább, ha szenvedek, akkor nem egyedül teszem, ez azért eléggé lényeges részlet azt hiszem. Akkor viszont úgy istenesen ledöbbenek, amikor a pia egyszerűen kiszáll az ablakon. Tényleg nagyokat kell pislognom és még egy "Nee!" is majdnem kicsúszik a számon, de végül csak sikerül visszafogni magam és nem történik ilyesmi. Elvileg én vállaltam ezt, de hallva, ahogy az üveg csattan odakint kellően elbizonytalanodom természetesen. Már szinte fáj a tudat, hogy az az értékes nedű most ott folyik kint az utcán és szépen lassan a kis repedéseken át majd bekúszik a beton réseibe és majd beszívja a föld, vagy valaki csak szépen beletoccsan majd a koszos lábával... Oké, gondolatok elhessegetve, legalábbis igyekszem így tenni.
- Kösz... igazán kellemesen tudsz fogalmazni. - húzom el a szám szavaira. Még hogy nyaljam fel a földről. Enyhén szólva is kiábrándító, ahogy viselkedik, de most mégis mit vártam? Hogy majd pátyolgatni fog, meg kedveskedik nekem? Nem is tudom, hogy miért gondoltam, hogy egy kicsit is rendesebben viselkedik majd, erre semmi esély sem volt. Nem változott semmit, se a stílusa, se ő... nem is fog tudni, vagy legalábbis nem sok reményt fűzök hozzá, hogy mit mondjak.
- Jó... maradok, amíg el tudlak viselni. - vagy ő engem, azt hiszem talán ez lenne a helyes válasz, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy én adom fel előbb. - Bár azért kéne legalább pár cucc, mert kétlem tartasz itthon női holmikat. És a másoktól lenyúlt bugyikra barmira nem vagyok vevő... - szökik fel kissé a szemöldököm, mielőtt esetleg véletlenül itt maradt ruhákat akarna felajánlani. Tényleg kellene legalább pár cuccom, mert egy észajkát még csak-csak elviselek mondjuk egy pasi pólójában, de már maga a tény is frusztráló lesz, hogy éppenséggel nem csak egy dolog miatt vagyok itt, ami után aztán jó eséllyel le is lépnék, amint alkalmam van rá. Nem megszokott dolog nekem másnál aludni, nagyon nem. - És van vendégágyad, vagy a kanapén alszol? - nézek körbe. Kicsi ez a lakás, nem egy fényűző palota, szóval ezt sem tudom, hogy pontosan hogy gondolta.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Szer. 4 Jún. - 17:40



Jill & Simon



El kell, hogy szomorítsalak, ha azt hiszed, hogy én most hirtelen megakarok változni. Nem, nekem jó így, nem magamért teszem ezt, hanem…talán érte. Vagy tényleg anyám miatt, csak nem vallom be magamnak. Nem szoktam hozzá, hogy indokot keresek, én csak azt teszem, amit akarok, megbánás nélkül, és ami a legfontosabb: szabadon. Tudjátok az a nagy igazság, hogy csakis akkor tehetünk meg mindent, ha már semmink nincs. Azonban sajnos valami mindig van, valami ami visszahúz, ami miatt nem lehetünk igazán szabadok, csak próbáljuk elérni ezt, átlépünk egy határt és addig megyünk míg össze nem esünk, és ha szerencsénk van, akkor ránk találnak és talpra állítanak. Ez a valami emberenként más. Lelkiismeret, szerelem, vagy félelem. Bármi, ami egyet jelent az emberséggel. Mindent elveszteni, eldobni magunktól elég rizikós, onnan már nincs menekvés, hátat fordítasz a világnak és mindenki másnak, aki benne él. Kitaszított leszel, meg nem értett zseni, akit mindenki csodál a lelke mélyén, de senki nem olyanná válni. Nem akarok mindent elveszteni, nekem tökéletes az életem így, ahogy van. Érzelemmentes, fájdalommentes, és így érzem magam szabadnak, hiába tudom, hogy az én kezeim is megvannak kötve, de a tudat, hogy messzebb nyúlhatok velük, mint a többség…ez kárpótol engem. Most azonban bekavart a lelkiismeretem, és muszáj lesz megváltoznom, ha nem akarok a beleőrülni ebbe. Nem illene hozzám az ilyen vég, másként képzelem el a véget, nem a megbánásba akarok belefulladni.
-De, azért ismerem a normális életet, csak még soha nem vetemedtem rá. Jó buli lesz! – nevetek fel. Nem, ez szörnyű lesz. Jobban belegondolva…reménykedtem benne, hogy szavakkal észhez lehet őt majd téríteni, de sajnos azokból nem ért, kell neki egy…nem is tudom, példa, vagy támasz. Én pedig egyikben sem mozgok otthonosan, mégis mit képzeltem? Hogy majd pillanatról pillanatra átvedlek a hősmegmentővé és megmentem őt attól, hogy tönkremenjen? Igen, ezt nem gondoltam át, de nem is szoktam gondolkodni soha előre, mégis minek, úgysem alakulnak úgy a dolgok, ahogy eltervezzük, valami mindig közbejön, felesleges terveket gyártani, az életet élni, és nem megtervezni kell. Ebben vagyok én a legjobb, percről percre élek, és nem foglalkozom azzal, hogy mi van, ha nem úgy történik valami, ahogy szeretném, nem gondolok a veszteségekre, nem agyalok a megoldáson, csak ösztönből teszem, amit szeretnék, és emiatt vagyok szabadabb, mint mások. Mert én tudok nem törődni,  eltudok fordulni és magam mögött hagyni mindent, elnyomni magamban minden olyan dolgot, ami befolyásolhatna, vagy visszafoghatna engem. Nem agyalok, és éppen ez kell mindenkinek, csak valamiért képtelenek megfeledkezni akár egy pillanatra is magukról.
A szavaira csak elmosolyodok és mutatom, hogy várjon egy pillanatot, míg kimegyek a konyhába, hogy aztán a whiskys üveggel a kezembe térjek vissza.
– Mi lesz, ha inni akarsz? – ismétlem meg a kérdését, majd egy hanyag mozdulattal kihajítom az üveget az ablakon, de a szívem összeszorul meghallva a csörömpölő üvegdarabok hangját. – Menj és nyald fel akkor. – intek a fejemmel az utca felé. – Ha én kibírom, hogy nem iszok, akkor neked is menni fog! – ez a legrosszabb az egészben. Hogy míg ő a piát keresi, addig nekem nem csak őt kell távolt tartani tőle, hanem magamat is, ami már közel sem lesz olyan könnyű, ezt a rohadt whiskys üveget is nagyon sajnálom, reggel még úgy terveztem, hogy amint hazaérek felhajtom, de sikeresen elrontottam az egészet. Úgy tűnik, hogy ki kell dobálnom minden piát itthonról, de…nem végleg nem igaz? Hiszen, amint végre sikerül őt jó útra terelni, és talál magának valaki olyat, akivel elélhet, akkor én már feleslegessé válok és mehetek amerre látok, talán egy új országba, ahol újra elkezdhetek majd mindent, amit most abba kell hagynom.
-Gondolom rajtad kéne tartanom a szememet, de…tudod mit? Ezt rád bízom. Úgyse hozok fogok egy darabig senkit felhozni, nem fogsz zavarni. Maradhatsz, vagy haza is vihetlek. Hol is laksz amúgy? – a szülei halottak, gondolom rokonoknál van, vagy valami árvaházban, vagy…elég nagy már, talán saját háza is van már, vagy elment valami kollégiumba tudom is én, de mindenképpen tudnom kéne, hogy hol lakik, mert ha úgy dönt, hogy hazamegy, akkor muszáj lesz ránéznem, hogy miként is állunk. De ne akarjon menni, a mi kis megállapodásunk miatt most kénytelen leszek egyedül ülni itthon, akkor már ne egyedül legyek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Kedd 3 Jún. - 21:38



Simon & Jill



Nem egyszerű ez az egész, főleg felfogni, hogy pontosan mi is történik, vagy hogy tényleg bele akarok-e menni ebbe az egészbe épp vele, akit utálnom kéne, akinek nem rég még a csontjait törtem és ha rajtam múlik, simán kórházba juttatom. Csak azért úszta meg, mert összeforrnak a csontjai, de attól még ugyanúgy elintéztem volna, ha csak lehetőségem adódik rá.
- Nem tudom, hogy, de... - megrántom a vállam, szinte már megadóan. Nem tudok egyszerűen mit tenni ellene, pedig tényleg nagyon igyekszem, de mégis mi lenne a megoldás? Szeretnék lelépni, faképnél hagyni, de még sem megy. Talán akarok is valahol mélyen változni, talán egy kicsit szeretnék jobbat, többet, csak nem tudom, hogyan kéne ezt elérnem, mert túlságosan nehéz. Talán csak nem tudom, hogy pontosan mit akarok és kezdek összezavarodni a túl sok beszéd és minden között. Elmondhatatlanul vágyom arra az italra, ami a fiókjában, vagy valahol egy polcon pihenhet, amit az előbb ivott, vagy teljesen mindegy mi, csak legyen elég magas az alkoholtartalma. A kérdésére viszont már elmosolyodom. Igen, azt hiszem sok esetben az enyém az utolsó szó, bár ha most erre a kérdésre nem válaszolok, akkor talán veheti úgy, hogy nyert, és örülhet, mint majom a farkának, vagy valami hasonló. Végül csak megrántom a vállam és nem felelek. Ennyit kaphat, mert amúgy még mindig simán benne van, hogy nem jutunk majd sehova és akkor legalább egy kis sikerélménye lesz.
- Szóval fogalmad sincs milyen a normális élet, de nekem minden áron meg akarod mutatni. Remek lesz! - ugye ez nem csak szerintem nevetséges? Egyébként is az emberek általában egy okból tudnak változni, az pedig az, ha valakiért nagyon oda vannak. A szerelem képes olyan erős lenni, hogy miatta feladjuk az elveinket, magunkat is akár, mert szeretnénk elérni valami jót, valami többet, de csak úgy azért, mert... csak? Valahogy ezt még mindig nem látom valami esélyesnek. Sikerülhetne neki? Nem tudom, hogyan? Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy többet, vagy jobbat akarok. Még mindig csak azt tudom, hogy egyszerűen nem akarok semmit az élettől, hogy ez is még elég bizonytalan nekem, ami van. Képtelen vagyok a jövőn gondolkodni, kitűzni egy életcélt. Cél nélkül viszont hova kéne változnunk, miért? Bizonytalanul mérem végig még mindig. Nem öltem meg magam, sem őt, ez eddig rendben van, de akkor sem tudom, hogy mi a következő lépés,. hogy mit szán annak, hogy mi lehet jó megoldás ebben a helyzetben.
- Szóval, ha most meg akarom keresni azt a whiskey-t, akkor nem engeded majd? Lefogsz, vagy mi lesz? Ha még utoljára kérek pár pohárral? Tudom, hogy te is szeretnél inni, tudom... hogy milyen ez. - na és ilyenkor mi a válasz? Ő nem egy profi orvos, aki ért ehhez, szóval hogyan szeretné véghez vinni a kis tervet? Leszoktatni a piáról, a szórakozásról, a felelőtlen életről és a szexről? Biztos benne egyáltalában, hogy lehetséges ez, hogy van bennem elég elhatározás ahhoz, hogy más fajta életet éljek? Lehet, hogy egyáltalán nem akarok, hogy jó nekem úgy, ahogy van, hogy ma is elmennék legszívesebben bulizni, mert attól lesz jó nekem és felejthetek el minden hülyeséget. - És akkor most hazaviszel, vagy maradjak itt, hogy figyelj rám? - kétlem, hogy a suliban értékelnék, ha csak úgy ideköltöznék, vagy tudom is én, bár tény és való, hogy a legutóbbi két hetes kiruccanás sem kavart akkora port, mint hittem. Jó persze nem örültek túlzottan, de úgy fest ha egyszer nincsenek szüleid, akik aggódnak és akiknek be kell számolni, akkor azért olyan véresen komolyan senki sem veszi az apróbb kihágásokat.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Hétf. 2 Jún. - 18:35



Jill & Simon




- Talán csak nekem vagy több. Nem tudom, de annál, amit kaptál mindenképpen jobbat érdemelsz. Csak nálam legyél jobb, jó? – mondom egy gyors mosollyal megtoldva még. Mondanám, hogy megértem őt. Hogy érthető miért nem akar több lenni. Mert nem értem meg. Ha képes lennék rá, akkor több lennék, addig mennék amíg csak tudok, különleges akarnék lenni, a legkülönlegesebb. Számomra csak a legjobb a jó, ha nem adok bele valamibe 100%-ot, akkor már vesztesnek érzem magam. Miért nem akar több lenni, mint az átlag? Nem olyan rossz dolog kitűnni, legalábbis nem rossz, ha te jó vagy. Az olyanok kezében, mint én, a népszerűség a legjobban ártó dolog. Felhasználjuk, nem pedig kiélvezzük. Ha jobban belegondolok, akkor még csak tennem se kellett azért, hogy ismerjenek. Csak néhány mosoly, egy-két jó meccs, illetve normálisan bántam mindenkivel. Legalábbis ott, a suliban, a bulikban teljesen más voltam. Az a srác is én voltam, csak ott volt a megtévesztés, hogy ne küldjem egyből a bénákat melegebb éghajlatra, hanem hallgassam végig a rimánkodásukat, aztán adjak valami teljesen használhatatlan, de tetszetős tanácsot. Ha nem jött össze nekik, márpedig nem jött, mert a tanács használhatatlan volt, akkor többet nem jöttek oda hozzám. Kudarcot vallottak, velük van a baj, ha az én módszereim nem működnek. Valami ilyesmi járhatott a fejükben, hiszen hogyan is merték volna kifogásolni a módszereimet? Nekem összejött, nekik nem, saját magukat ásták el, még csak el sem kellett nekik mondanom, hogy esélytelenek.
- Mindig a tied az utolsó szó, igaz? – mondom halovány mosollyal az arcomon, miközben a fejemet ingatom. Emlékeztet rám. Régebben én is mindig magamnak akartam az utolsó szót, úgy éreztem nyeregben magamat. Aztán később már meg sem kellett szólalnom, hogy valakit legyőzzek. Elég volt csak hozni a formám, és már a kezemben is volt mindenki, semmi szükségem nem volt arra, hogy válaszoljak mások beszólásaira, mert ezek csak kétségbeesett próbálkozások voltak, amin mindenki röhögött, és ha kicsit keményebb fából faragták őket, akkor még nekem is jöttek, hogy megmutassák az embereknek mennyire kemény fickók is. Megvertem őket, aztán végül mindannyiunkat kidobták, de ezek a pasasok többet oda se merték tolni a pofájukat, ahol én vagyok. Több száz ember előtt vertem meg őket szavak és tettek nélkül, az a kis bunyó már csak a ráadás. Soha nem én kezdeményezek, ők jönnek nekem, így csak még azt sem mondhatják rám, hogy keresném a bajt.
- 23 éves vagyok, szerinted mennyi élettapasztalatom van? – kérdezem tőle, de ez inkább amolyan költői kérdés. Természetesen semennyi, főként nem arról az életről, amit most vele akarok megismertetni. Csak külső szemlélőként látom, hogy mi történik a normális emberek normális életében. Semmit nem tudnék mondani arról, ami hajtja őket. Persze mondanak mindenfélét, de végül mindegyik ugyanoda jut: a szerelemért élünk. Nos, erről biztos, hogy nem fogok elcsevegni…basszus, most már valahogy ideje lenne kitalálnom a lány nevét. A lényeg, hogy én aztán tényleg nulla tudással rendelkezem a szerelemről. Nem is nagyon hiszek benne. Biztos van aki megtalálja, de ő a szerencsésebb fajta, a  legtöbben egyedül végzik, és magányosan beledöglenek az életbe. Annyi könyvet meg filmet írnak erről, hogy…lerágott csont ez már, senki nem tud újdonságot mondani. Vagy a szerelem vágya ég a főhősök szívében, vagy a csalódás kínozza őket. Abba nem gondolnak bele, hogy pont amiatt érzik így magukat, mert gondolkodnak. Ha jó dolgokra gondolsz hiányérzeted van, ha rosszra, akkor meg elmegy a kedved. Persze ekkor jön a mentő szöveg, hogy inkább szenvedjenek, mintsem elfelejtsék a nagy szerelmüket. Ha elh gondolkodnak. Ha jó dolgokra gondolsz hiányérzeted van, ha rosszra, akkor meg elmegy a kedved. Persze ekkor jön a mentő szöveg, hogy inkább szenvedjenek, mintsem elfelejtsék a nagy szerelmüket. Ha elhagynak, akkor nem voltál elég jó, és akinek nem vagy elég jó azzal miért is foglalkozol? Tegyél rá, mosolyogj és érezd magad jól mással, és tegyél róla, hogy lássa is ezt a te a nagy szerelmed, mert biztos, hogy szarul fogja érezni magát. Nem értem ezt a féltékenységet, soha nem voltam még az, és nem is hiszem, hogy leszek valaha is. Nekem a nők tárgyak, használati cikkek, ha úgy tetszik, amint felpróbáltam őket már mehetnek ahova akarnak, a legkevésbé sem érdekel kivel bújnak ágyba utánam. Szerintem a szerelem egy elég szar dolog, átverés, ámítás az ábrándozóknak, és talán tízből egy ember majd átélheti az érzést. Nem kell ezt túl dramatizálni. Vagy te, és van mindenki más, csak találsz magadnak a több milliárd ember közül valakit, akivel képes vagy pár óránál többet kihúzni. - Igen, kezdhetnénk ezzel, szerencsére nem tudsz túlságosan összetörni. - érdekes egy elvonó lesz ez.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Hétf. 2 Jún. - 13:13



Simon & Jill



Utálom ezt, utálom, hogy ingatag lettem, utálom, hogy néhány nap alatt teljesen megváltozott bennem valami. Mintha csak összebeszéltek volna, a fura pasas a menő autójával és Simon, akit gyűlölnöm kéne, de nem megy annyira, mint kéne. Mégis mi a fene van velem? Menni kéne ennek, azt érzeni, ami logikus, amit bármilyen normális ember érezne. Félelmet, ha a helyzet riasztó, haragot, ha valakit utálnod kéne, aki megkeserítetted az életed. De még sem megy, és ahogy egyre többet beszél, csak még inkább lehetetlennek tűnik, pedig én igazán nagyon igyekszem, csak épp a végén kiderül róla is, hogy emberi. Igenis vannak érzései, vannak benne olyan gondolatok, amik miatt sajnálhatóvá válik, én pedig akármennyire nem akarom, végül mégis oda jutok, hogy elkezdem sajnálni, pedig tényleg nagyon-nagyon nem kellene. Meghalt valakije, én pedig nem akarok elveszíteni senkit sem, semmilyen formában. Túlságosan félek ettől, hogy kötődni merjek, hozzá, vagy bárkihez és félek tőle, ha hagynám neki, hogy változtasson rajtam, akkor ez lenne a vége. Gyerekként oda voltam érte, de az már nagyon rég volt és most még csak megkedvelnem sem lenne szabad, de képes leszek rá vajon? Inni szeretnék, olyan jó lenne megkeresni az első üveg alkoholt a szobájában és magamhoz venni. Komolyan semmire sem vágyom jobban!
- Nem értem, miért gondolod ezt... tényleg nem. Miért lennék több? Én csak... nem akarok senkinél sem több lenni. - tényleg nem. Nem akarok kitűnni, mégha az életvitelemmel pont ezt is érem el. Harcolok mindennel és mindenkivel, ezzel együtt saját magammal is, és most egyszerűen el kéne engednem mindent? Egyszerűen hagyni, hogy megváltoztasson, feltépjen bennem sebeket, régi kínokat, és engedni, hogy emlékezzek mindenre, ami fájt régen? Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá, hogy akarom-e ezt. Egyre jobban csak arra vágyom, hogy kapjak egy italt, vagy hogy hagyjon elmenni. El akarom felejteni ezt, elfelejteni megint mindent és csak tovább lépni és... ennyi. Nem érdekel engem, hogy milyen korán halok meg, ha egyszer nincs is miért élnem, mert a kulcs itt van. Nincs meg a miért, nincsenek meg az okok, amik miatt küzdenem kéne léttel, magammal. Ő meg tudná adni, meg akarná adni ezt a célt nekem? Nem hiszem, hogy tisztában van vele, hogy pontosan mit is tűzött ki maga elé. Én nem vagyok az anyja, mégis olyan, mintha helyette akarna megmenteni, mert ő meghalt. Vicces... hiszen mindeközben egy cseppet sem veszélytelen világban élünk, ahol máshol vagyunk, mint a nagy átlag. Mi van, ha holnap elcsap egy autó? Vagy mondjuk elkap valami mutáns vadász alakulat és darabokra szednek, mert érdekelni kezdi őket a képességem? Ennek is meg van az esélye nem igaz? Akkor meg minek volt a felesleges harc és küzdelem, azért hogy változzak?
- Most is élek... - rántom meg a vállam, de persze tudom, hogy mire gondol, hogy nem erre az életre, hanem valami másra, jobbra, ami nem abból áll hogy ágyból-ágya mászom, tudat alatt keresve valami kapaszkodót, amit így soha nem találhatok meg, de nem ismerek mást. Nem tudom hogy milyen a másféle élet, hiszen egész életemben ezt tettem. Kerestem valami többet, csak lassan rá kellett jönnöm, hogy nem adatik meg soha, és akkor talán nem is érdemes olyan nagyon keresni. Nem tudom, mit tehetnék, hogy mitől lenne jobb, és hogy lehetne ezt az egészet helyre hozni. De nem tudom megtenni, amikor kezembe adja a lehetőséget, a csontot. Képtelen vagyok leszúrni őt, vagy magamat. Nem megy, pedig most meg lenne a lehetőség, de valami legbelül nem hagyja. Pedig csak egyetlen mozdulatról lenne szó, egy apró mozdulatról!
- És mégis mit akarsz, hogy gondoltad? Elkezded felvázolni miért szép az élet, vagy csak... megpróbálsz leszoktatni a piáról? Hidd el, nem lesz egyszerű. - tényleg nem tudom, hogy mit szeretne a jövőben, hogy gondolta el a dolgokat, hogy mégis mi lenne bármire is megoldás. Itt beszélgetünk majd az élet nagy dolgairól? Húsz múltam, nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel, nem tudom, hogy miben vagyok jó, mi az, ami fekszik nekem. Az anyám színésznő volt, az apám pedig egy sima gyári munkás. Azt se tudom, hogy a fenébe keveredek össze, de hogy ezek alapján én mire lennék alkalmas, arról végképp fogalmam sincs, de arra gondolni, hogy normális életre... olyan nagyon lehetetlennek tűnik.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Vas. 1 Jún. - 11:30



Jill & Simon



- Tudtam, hogy meg fog halni. Felkészülhettem volna, de nem tettem. Pokoli volt. – a halál nem egy rossz dolog, ha hirtelen jön. A halálra és sötétségre nézve az ismeretlentől félünk. Honnan tudhatnák az emberek, hogy olyan rossz dolog a halál? Jött már vissza valaki, hogy elmesélje a tapasztalatait? Mi van akkor, ha sokkalta jobb, mint az élet? Nem tudhatjuk éppen ezért félünk tőle annyira, mert oda a stabilitás, ami jellemzi az életünket. Ezért könnyebb így élni, és meghalni. Semmi stabil pont, még magadban sem tudsz megbízni, hiszen semmi nem emlékszel a másnapból. Azt tehetsz, amit akarsz úgy, ahogy neked tetszik, és cserébe csak annyit kell tenned, hogy nem érzel. Elnyomsz magadban minden emberséget, mert ezt csak érzéketlenül lehet csinálni, ezt így találták ki. Az ismeretlenben élsz, hiszen semmit nem ismersz, de nem is érdekel. Könnyebb úgy meghalni, hogy semmid nincs, semmi nem érdekel, hogy nem kell félned attól, ami vár rád a túloldalon. Könnyebb, de nem jobb így élni. Kimarad ezernyi apró dolog az életedből, amire mindig is vágytál, de soha nem adatott meg neked. Így voltam, és kicsit én is vagyok még ezzel, de…már túl régóta csinálom ezt, hogy elkezdjem sajnálni magamat, és elkezdjek felépíteni egy normális életet. Viszont ezt megtehetem, hogy segítek az övét felépíteni, és maximum a végén beledöglök. Az ismeretlentől nem félek, és ha már menni kell, akkor ne úgy menjek, ahogy éltem.
- Igen, néha akarok többet. Csak aztán tükörbe nézek. Jobb ember, vagy mint én, többet érdemelsz ennél. Nem csak álmodnod kell, valóra is kell őket váltanod! Én képtelen vagyok erre, belőlem ez kihalt. – nem, nem halt ki, de…nem is igazán él. Minden egyes ilyen pillanatommal egyre kevesebb lesz bennem a remény. Mégis mit várhatnék az élettől, magamtól? Olyan ez, mint valami egyesség köztünk. Ő hagyj élni, nem kavar be, cserébe ne foglalkozzak semmivel sem. Túlságosan régóta űzöm ezt, már az is csoda számba megy, ha képes vagyok így beszélni valakivel, mint ezzel a lánnyal most. Nem várhatok arra, hogy egyszer majd felbukkan valaki, és vele együtt elautózom a naplementébe. Ez baromság, lehetetlen. Már évek óta mellőzöm az érzéseket az életemből, kötve hiszem hogy valaha is képes leszek felismerni azt, ha….valaki jobban tetszik, mint az átlag. És senki ne jöjjön nekem hülye szerelmi maszlagokkal, hogy majd látom a szemében, és csak rá tudok gondolni.  Ahhoz érezni kéne, hagyni, hogy céltábla legyek másoknak, ami nem megy. Ez a lány viszont…ő céltábla, és az is fog maradni. Nem hiszem, hogy képes vagyok megváltozni, de egy próbát mindenképpen megér a dolog. De végül is kinél van erre a legnagyobb esélyem, ha nem nála? Valamiért csak nála vagyok képtelen félrenézni és elfelejteni azt, amit tettem vele, akkor gondolom az ő oldalán kell ezt meg is próbálnom. Próbaszerencse, nem fog nélkülem senki sem kevesebbet érni.
- Nem, ha élsz, akkor nem számít. – a túlélésnek ez a kulcsa. Bármit az életben maradásért. Ő megtett mindent, feláldozott mindent, megváltozott, olyan lett, amilyen nem akart, és miért? Hogy túléljen. Ő akart túlélni, ott munkálkodott benne az ösztön, ezért volt képtelen a rosszabb pillanataiban véget vetni az életének. Ez mutatja azt, hogy még menthető. Én egyszer-kétszer már kísérleteztem ezzel, de a képességemnek hála, csak pár órára tudom megölni magam. A lényeg, hogy én nem küzdenék a túlélésért. Nem érdekelne az egész, csak úgy lennék, történjen bármi elfogadom, nem sopánkodom, csak élek benne. Én nem akarok túlélni, én csak lenni akarok, édes mindegy, hogy miként. Ha kell akkor élek, vagy meghallok, nem beszélek, vagy be nem áll a pofám. Akik élnek, azok akarnak túlélni, akik pedig már meghaltak, legalábbis a lelkük meghalt, nem akarnak küzdeni a túlélésért. Az egyik legfájdalmasabb dolog az, és magaddal kell szembemenni vele. Én nem ismerem a határaim, magamat sem, honnan tudhatnám mi fáj, és mi nem?
- Nem akarom helyrehozni a múltat, mert nem lehet. Én csak nem akarom megismételni a múltat. Nem azért csinálom, mert azt hiszem most lát engem. Egyszerűen csak azt akarom, hogy élj. – azt hiszem ezt azért meglehet valahol mélyen érteni. Nem hiszek abban, hogy anyám most ott trónol fent a mennyországban és árgus szemekkel nézi azt, hogy segítek valakinek először az életben. Ő meghalt, nem lát, nem hall. Cserbenhagytam őt, nem fogom tudni ezt soha jóvátenni, nem ezért segítek ennek a lánynak. Nem akarom, hogy a múlt megint ismételje önmagát, nem fogok még egyszer magára hagyni olyat, akinek szüksége van rám. És amúgy is, én tettem ilyenné, az én tisztem őt ”megjavítani”.
Nem szólok, nem teszek semmit, csak nézem őt nyugodtan. Eddig azt mondta, hogy ő akar dönteni, hát tessék, most dönthet! Megfordul a fejemben az, hogy leszúr engem és kisétál az ajtón. Az is, hogy magát szúrja le, ami már csak azért is lenne borzasztó szar, mert adna még egy okot, hogy emésszem magam. Elűzöm ezeket a gondolatokat a fejemből. Meg kell bíznom benne, csak is úgy segíthetek, ha bízom benne. Márpedig most a kezébe adtam az életét, és…talán az enyémet is. Egy apró bólintással nyugtázom, ahogy a csont kettéreped és a földre hull.

-Nem fogom hagyni, hogy még egyszer idejuss. Itt vagyok, amíg szükséged van rám, most…nem fogok lelépni, és te sem fogsz. – kimondatlanul, de egyességet ajánlok neki. Nem lép le egyikünk sem, itt maradunk míg helyre nem jön. A kérdésére viszont nem adtam egyértelmű választ. Mármint igazat mondtam, amíg szüksége lesz rám ott leszek. De mi van akkor, ha beledöglök ebbe az egészbe? Nem hiszem, hogy bánkódna, de könnyen visszaszokna ebbe az életbe. Ott kell lennem vele, míg nem talál magának valakit, aki mellett nem is gondol már erre az egészre. A végsőkig kell ott lennem. Jó bulinak ígérkezik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Szomb. 31 Május - 21:04



Simon & Jill



- De aztán fájt, amikor meghalt nem? - ez a lényeg, hogy ha veled is marad valaki, végül elhagy, ha más nem, hát azzal, hogy meghal. Nem szándékosan, de végül ez lesz a vége, én pedig ettől ugyanúgy félek, mint ha valaki direkt megy el mellőlem. Nem tudom, hogy mi lesz ebből, hogy hova tartson az életem, mert túlságosan félek szeretni és nem tudom, hogy egyáltalán menne-e még. Félek... túl sok mindentől. A múltamtól, magamtól, másoktól, hogy mi történhet, ha kötődöm és mi, ha képtelen vagyok rá. Tudom, hogy nem jó, amerre haladok, hiszen jártam az anyám sírjánál, aki nem húzta túl sokáig, és rám is ugyanaz a sors vár, de valahogy ez sem rémített el eléggé ahhoz, hogy változtatni akarjak, hogy képes legyek rá, hogy legalább megpróbáljam. Egyedül nem megy és nem gondolom, hogy ezt bárki is meg tudná érteni. Talán ő... igen, talán ő, de ő meg nem hiszem, hogy képes lenne tenni értem, segíteni és vezetni egy olyan úton, amin neki is végig kéne mennie, mert az nem megoldható, hogy csak én haladok, ő pedig egy idő után csak lemaradva integet, hogy meg ne álljak, mert ez fontos nekem... akárkinek. Ez így ebben a formában nem megy, akár hiszi, akár nem.
- Te szoktál álmodni, te akarsz legalább néha többet? Azt mondod, hogy nekem kéne, de... neked miért nem? - ezt nem értem, hogy ő miben annyira más, mint én. Azt szokták mondani, senki sem születik rossznak, gonosznak, mindenkit csak a világ tesz veszélyesség. A környezet alakít minket és van, akire nagyon rossz hatással tud lenni, mint rám is. De van, aki még vissza tud fordulni, ám olyan is akad, aki már képtelen rá. Nem tudom, én hova vagyok sorolható, hogy mennyire van neki igaza, hogy én vagyok a kivétel, aki képes változni, miközben ő meg nem. Nem tudom, miért lennék annyival több nála, miért lennék annyival másabb. Engem is az életem alakított ilyenné, mint ahogy őt is és nem létezik, hogy ő nem akar néha egy kicsit többet, egy kicsit mást, jobb életet. Igen, egyszerű és kellemes ágyból-ágyba járni és nem foglalkozni semmivel és senkivel, de e mellett nehéz is, e mellett néha talán én is elgondolkozom rajta, hogy jó lenne maradni valahol egy kicsit, de akárhányszor felmerült bennem, mindig tévedtem. Ha úgy gondoltam, ott maradok valahol éjszakára, akkor a pasi lépett le, vagy célzott rá, hogy nekem kéne. A vége mindig ugyanaz, valaki kimondja, vagy jelzi hogy ennyi volt, és mindig egyszerűbb, ha ezt én teszem és nem várom meg, amíg a másik.
- Erős, de számít, hogy melyik megoldással éli túl az ember. - megrázom a fejem. Úgy érzem, csak tépem a szám, csak próbálom vele megértetni, hogy miről is beszélek, de nem érti, vagy...csak nem úgy válaszol, ahogy kéne? Nem menne ez nekem egyedül, ő végigcsinálná velem? Tudja mi az a végig egyáltalán? Nem szállhat ki két hét múlva, nem mondhatja azt, hogy na akkor ennyi volt és lelép, mert azzal ugyanúgy elhagy, mintha bárki más tenné meg. Valahogy úgy látom ezt nem érti, vagy csak nem látom elég jól én sem a helyzetet. Tudja, hogy pontosan mit vállal? Meglep, amikor végül őszintén válaszol valamire, kiderül, hogy az anyja volt az, akit hagyott meghalni, de én nem vagyok az anyja, én nem kötődöm hozzá annyira. Én csak... csak az vagyok, akit kikészített, és még ez se lett volna semmi, ha az apám mind e mellett mellettem áll, de ez nem történt meg. Bizonytalanul pillantok rá. Az legyek, akiknek lennem kell. De kinek kell lennem? A képességem is csak pusztításra alkalmas. Törni-zúzni, mint ami a lelkemben is megbújik. Tombolás, semmi több! A képességeink valahol biztosan minket tükröznek, csak nem maguktól random alakulnak ki. Az enyém pusztításra való, nem lehet vele építeni, vagy jót tenni, miért lennék akkor hát én bármivel is több, mint akárki más, miért lennék képes tovább lépni.
- Szóval az anyád helyett most mellettem akarsz lenni, hogy ne dobjam fel a bakancsot? Tudod, hogy azzal nem hozod helyre a múltat igaz? - megrántom a vállam, hisze így van. Ezzel nem javít semmit, az anyja már úgyse tudja meg soha, hogy próbált valamit tenni valakiért, hiszen nem él. Nem hiszek a mindenféle túlvilági izékben, hogy jobb helyre kerülnek, meg hogy fentről néznek le rád. Ez csak bla-bla azok számára, akik nem fogadják el, hogy ha meghaltál akkor kampec van, ott már nincs utána semmi az ég világon. Nem akarom ezt, nem akarok küzdeni, hogy aztán fájdalom érjen. Csak... talán jobb lenne, ha vége lenne az egésznek. Fel sem fogom, azt ami történik, hogy mit váltanak ki a szavaim, csak amikor már a kezem a csontra fonódik. Hát nem mondom, hogy guszta ez az egész, így belegondolva, hogy pont az ő csontját szorongatom nagy erőkkel, de mit tehetnék? Dermedten nézem, és hezitálok. Nem tudom, mit kéne tennem. Leengedi a kezét, én pedig csak fogom az éles csontot, és közben nézem őt. Igen, most véget vethetnék mindennek, most... ennyi lehet és nem kell tovább semmit sem elnyomnom, semmi sem kezelnem. Talán egy perc is eltelik, amíg hezitálok, és végül halk reccsenéssel reped ketté a csont, majd engedem el és hullik le a földre.
- De, ha tudod, hogy egyedül nem megy, akkor mit akarsz? Megváltoztatsz, aztán ha elvégezted a dolgod tovább állsz? És ha... utána ugyanoda jutok? - ha már tudod előre, hogy valaki el fog hagyni, akkor sem könnyebb elveszíteni. Gyerekként oda voltam érte. Lehet, hogy csak kamaszos rajongás volt, de attól még volt, és most sem egy ronda fickó. Nem tudom, hogy képzeli ezt az egészet, fogalmam sincs.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Szomb. 31 Május - 11:44



Jill & Simon



- Nem, én nem maradtam senki mellett, csak mellettem maradtak, és ő egészen a sírig ott is volt! – csak én nem vettem róla tudomást. Nem csak magam miatt akarok neki segíteni. Ha segítek neki, és sikerül visszaterelni őt, ugyanúgy megmarad az, amit tettem vele, ugyanúgy nem fogom tudni elnyomni, végig ott lesz ez velem, árnyékként kísér mindenhová, beárnyékolva a jó kedvemet. Én ebben a helyzetben már menthetetlen vagyok, de ő nem. Akkor hibáztam anyámmal. Mellette kellett volna lennem, vigyázni rá, segíteni neki az utolsó hónapokban, de nem tettem. És miért? Mert a tudat, hogy elvesztem őt szinte már kínzó volt. Nem csak tudtam, hogy megfog halni, hanem még az időpontját is tudtam. Inkább elmentem, ittam és buliztam, hogy elnyomjam magamban a fájdalmat. Sikerült, elnyomtam,  és mire visszaértem már alig élt. Nem tudtam sírni, mert az aggódást, a félelmet, hogy egyedül maradok, eltemettem mélyen magamban oda, ahova senki nem juthat el. Ez vagyok én, minden fájdalmat és csalódást elfelejtek, mert ami nincs, az nem is fájhat, pedig néha kéne, hogy kínozzon minket. Azt mondják, hogy a csalódásaink, az átélt fájdalmas pillanatok tesznek azzá, akik vagyunk. Van benne valami, hiszen az érzéseink alakítanak, de…én akkor egy senki vagyok. Engem nem formáltak az érzéseim, én csak léteztem, sodródtam az árral, míg mindenki azzal szembe próbál menni. Csak a döglött hal úszik az árral, csak a hozzám hasonlók. Ez a lány pedig nem olyan!
- Nem, ezért akarsz álmodni, csak bemeséled magadnak, hogy soha többet nem szeretnél. Az álmaid tettek tönkre, és az álmaid tartanak életben! – legyen bármilyen az ember, átlag, vagy olyan, mint én, de soha nem szűnik meg álmodni. Az életünk során ezerszer előfordul, hogy az álmaink nem teljesülnek be, összetörnek minket, de szükségünk van rájuk, tovább kell álmodnunk, mert ez tartja életben az embert. Az álmok a reménnyel egyenlők, és a remény bárhol képes felütni a fejét, még a legsötétebb, legérzéktelenebb ember szívében is. Én is kergetek néha ábrándokat. Néha elképzelem magam másként, néha vágyom arra, hogy más legyek. Aztán a valóság eltipor mindent, ráébreszt arra, hogy én ilyen vagyok, és képtelen vagyok a változásra, éppen ezért nincsen jövőm. Feladom, és folytatom amit eddig csináltam, de újra, és újra elábrándozok. Nincs olyan, hogy reménytelenség, hinni mindig hisznek valamiben az emberek. A tehetetlenség, na az már létezik, mert hiába hisznek, ha cselekedni nem mernek, nem tudnak, mert megbénítja őket a félelem, a gondolat, hogy mi lesz, ha mégis sikerül? Félünk az új dolgoktól, pedig általában az új dolgok sok jóval kecsegtetnek azoknak, kik képesek továbblépni önmagukon.
- Sokféleképpen lehet túlélni, te választottál egyet a száz közül, és még kimondani sem mered, hogy erős vagy. – egyedül nem képes rá. Ezt én is tudom, tisztában vagyok azzal, hogy nekem is ott kell lennem, és végigszenvedni ezt az egészet mellette. Egy pillanatig még el is gondolkodom rajta: megéri? Hiszen egész életemben senkivel nem foglalkoztam, nemhogy még szenvedjek is vele együtt. Mindent kibírtam, és nem változtam, maradtam ugyanolyan, mint mindig : semmilyen. Egy üres héj, minek jól néz ki a külseje, de belülről kong az ürességtől. Ez vagyok én, és egy pillanatig elbizonytalanodom. Miért most kéne teret engednem az érzéseimnek, egyáltalán miért kéne? A válasz azonban túl egyszerű: ember vagyok. Érzéketlen és agresszív, bűnös és csaló, de attól még ember vagyok, és hiába nyomok el magamban mindent, én is elfogom kapni ezt a rohadt vírust. Ezt a vírust, ami nem úgy terjed, ahogy az a vírusok szokása. Ez pillantásokkal, szavakkal terjed. Megszólalt bennem a lelkiismeret, az emberi én egy apró töredéke, és bármilyen gyenge is,  képtelen vagyok elnyomni. Egyre újabb és újabb sebek szakadnak fel bennem, és én kétségbeesetten próbálok visszaszuszakolni mindent kiszabadult érzést. - Anyámat. Hagytam őt meghalni. Nem magam miatt csinálom, hanem miattatok! – nem akartam ezt elmondani, de félő, hogy nem enged segíteni, ha nem tud rólam semmit azon kívül, hogy megerőszakoltam őt. Véletlenül se higgye azt, hogy ez az egész segít nekem. Mit segít az, ha szenvedek, hogy ő kiláboljon ebből? Segít valamit nekem, ha beledöglök ebbe, hogy ő kiszabaduljon? Mert én nem vagyok képes ezt túlélni, csakis ő képes erre, mert ő még menthető. Nem magam miatt teszem, hanem anyámért, és érte. Mert anyámat is meglehetett volna menteni. Nem a rák ölte meg végül, hanem a bánat, hogy mi lett a fiával. Megmenthettem volna őt, felvidíthattam volna az utolsó hónapokban, de nem tettem. Ez a lány is menthető, és az is marad örökre, mert képtelen arra, hogy a legmélyéig süllyedjen ennek. Az álmok miatt. Mert amíg egyfolytában reménykedsz, addig nincs lejjebb. Tönkre kell menni, el kell veszni, senkivé kell válni ahhoz, hogy már esélyed se legyen elmenekülni. Én már alulról szagolom a földet, nem segít nekem az, ha miatta szenvedek. Itt most nem én vagyok a fontos, és ezt kéne végre felfognia! – A legjobb megoldás? Legyél az, akinek lenned kell! – ha sem a múlt, sem a jelen nem jó, akkor marad a jövő. Előre kell tekintene, nem pedig vissza. Azt a törékeny egyensúlyt kell megtalálnia, és megtartania, ami nagyon ritka egy ember életében, talán ha ezer évente egy ember képes ezt megtalálni. Ő megtalálhatja, bármilyen hülyén is hangzik én hiszek benne.
Pár pillanattal később állok csak fel én is. Kinövesztek egy hosszabb, penge nagyságú csontkinövést az alkaromból, és egy könnyed, ámde fájdalmas mozdulattal kirántom, vagyis inkább letöröm magamról. Közelebb lépek még egy lépést úgy, hogy a csont két vége az én, illetve az ő mellkasát érintsék és a kezébe adom a csontot, viszont az én kezeim az övén így ott nyugodnak. Elegem volt ebből a tétlenségből, valami muszáj tennem, hogy ő tegyen valamit. Akármit.
– Tudod mit? Tessék, most azt tehetsz, amit akarsz. Egyetlen mozdulattal eldönthetsz mindent. Leszúrhatsz engem, és itt hagyhatsz. Leszúrhatod magadat is, így nem csak engem, hanem mindenkit elhagyhatsz. De el is engedheted, el is dobhatod, és akkor élhetsz, segítek élni. – mondom a szemébe nézve, és most engedem csak el a kezeit, most már egyedül fogja a csontot. – Tied a döntés.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Pént. 30 Május - 11:22



Simon & Jill



- Honnan tudod? Honnan tudhatnád egyáltalán? Bíztál már valakiben? Maradtál mellette, hogy tudd, nem ejt át végül? Ne mondj nekem mindenféle általános maszlagot, nem kérek belőle! - segíteni akar, de nem érzem, hogy tudna, nem érzem, hogy egyáltalán lehet. Túlságosan félek bízni bárkiben is, vagy akár abban, hogy az élet alakulhat normálisan. Nem hiszem, hogy van erre kilátás, hogy van reális esély, hogy bármi jól alakulhat. Az elmúlt bő húsz év nem ezt mutatja, nem erre világít rá és én már nem igazán tudok másban hinni. Az pedig egyszerűen röhej, hogy pont az mond ilyeneket, aki nem élt át hasonlót, aki nem mert soha megnyílni másnak. Én legalább egyszer megtettem, amikor naiv voltam, azt hittem, hogy őt tényleg érdeklem, de akkor sem így volt, most miért lenne másképp? Honnan tudhatnám, hogy nem csak játszik velem, hogy nem csak valami kísérletet tesz a saját lelke megnyugtatására, és hogy még véletlenül se miattam próbálkozik, hanem saját maga miatt? Miért... miért kéne hinnem neki? Nem adott rá okot, és ha adott volna sem biztos, hogy képes lennék rá, hogy lennék annyira bátor, hogy megtegyem. Félek a fájdalomtól és az újabb sebektől, amiket a lelkemnek okozhat. Nem hiszem, hogy elbírok még többet, ezért jobb távol maradni mindentől, ami fájhat.
- Ezért nem akarok többet álmodni. - egészítem ki a szavait egész halkan, hiszen ez azt hiszem számára is egészen nyilvánvaló. Igen, a saját balga reményeim tettek tönkre, de pont ezért nem akarok többet, ezért nem akarok egyet sem soha. Nem akarok bízni abban, hogy egyszer más lesz, jobb. Nem akarom még csak megpróbálni sem elképzelni azt a jövőt, ami nem olyan mint ez, amiben valaki szeret és ragaszkodik épp hozzám. Lehetetlennek tűnik, és ha elkezdek ilyesmiben reménykedni csak túl nagyot esem pofára és ezt nagyon erősen szeretném elkerülni és el is fogom! Ő, az apám, az anyám, bárki igazából képtelen volt elfogadni, miközben azt hajtogatják, hogy milyen erős vagyok. Lisa is ezzel jött, de soha nem tudná elképzelni, hogy bennem mi munkál, hogy milyen gondolatok kavarognak a fejemben és aznap is tökéletesen megmutatta, hogy igazam van, amikor azok a fura izék megtámadtak minket. Nem vagyok én való az efféle küldetésekre, így az iskolába sem. Sose leszek valami világmegváltó, mert akármilyen kemény is vagyok, vágyom rá, hogy valaki nekem nyújtsa a kezét és engem húzzon ki a gödörből, ne pedig én másokat. De ez nem fog megtörténni soha, Simon is csak hevenyészetten próbálkozik, de ő maga sem tudja igazán mit akar. Mit érne, ha megváltoznék? Jobban érezné magát tőle? Én jobban érezném magam tőle?
- Csak azért, mert élek nem vagyok túlélő. Csak sodródom és a kemény páncél, amit segítettem megvéd az ütésektől, ennyire egyszerű. - a nélkül nem menne, a nélkül nem hiszem, hogy bírnám. Egyedül nem, és nem hitegethet azzal, hogy ő majd mellettem lenne, hiszen hogy tehetné? Ő nem akar változni, gondolom nem is tudna. Mit szeretne? Legyek más, és ha elérte a célját, akkor utamra bocsát és ugyanott vagyok, ahol a part szakad? Oldhatok meg mindent egyedül, vagy menjek vissza az iskolába és próbáljak meg jó kislány módjára beilleszkedni? Próbáljak alkalmazkodni és... bujkálni? Mert ez az élet erről szó, menekülésről, mert mások vagyunk. Nem elég a tény, hogy nem volt épp nehéz életem soha, e mellett még az átlagtól is eltérek és nem tudhatjuk mikor jön el az az idő, amikor nem lehet már csak úgy elmenni egy ember mellett, mintha te is az lennél. Ez nem egy nyugodt szép világ és nem tudja elhitetni velem, hogy az. - Szóval magad miatt is csinálod, ha részben is, de magad miatt. Kit hagytál cserben? - nem érdekel az sem, ha ez neki fáj. Ha bármit is el akar érni nálam, ha bizalmat akar, akkor azt máshogy nem építheti ki, csak akkor, ha ő is lépéseket tesz a cél érdekében. Nem fogok csak úgy pár kérlelő szó kedvéért változtatni, ebben biztos lehet. Nem fogom hagyni, hogy a rossz emlékek felemésszenek, nem fogom hagyni, hogy csak úgy a semmiért térjenek vissza a rémálmok.
A kérdése hallatán csak pár pillanatig némán nézem őt. Igen, ez egy remek kérdés, hogy én miért nem tettem ezt, én miért nem vetettem el az emlékeimet valakivel. Mennyivel egyszerűbb lenne pedig! De nem tettem, mert akkor tényleg nem az lennék, aki most vagyok, akkor csak egy naiv és megtört lány lennék, aki nem akarok lenni. - Nem jó, ha az vagyok, aki most vagyok és nem akarok az lenni, aki voltam. Akkor mégis mi lenne a megoldás? - azt hiszem látszik rajtam, hogy össze vagyok zavarodva, az pedig főleg, hogy nem látom a megoldást, vagy a kiutat. A legtöbben valakinek a hatására szoktak megváltozni, valaki miatt, aki fontos számukra. Ha az az illető belép az életükbe, érte képesek feladni az addigi létet, de nem hiszem hogy épp ő akarna számomra ez a személy lenni. Ahhoz neki is változtatnia kellene, és már elmondta, hogy nem hiszi, hogy képes lenne rá. - Nekem ez nem megy, egyedül... nem. - rázom meg a fejem és egészen hirtelen állok fel az ajtó mentén. - Adj nekem egy italt, vagy hagyd, hogy elmenjek és azt csináljak, amit én akarok. Vagy... fejezd be ezt. Neked is jobb lesz és nekem is. Egy valaki azt mondtad már meghalt melletted, plusz egy nem számít. - azt hiszem józan állapotban képtelen lennék végezni magammal, de ő megtehetné. Neki úgyis mindegy nem? Nem érez... nem bántja semmi, akkor ez sem fogja. Csak szépen túllép rajta, mint minden máson és kész.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Csüt. 29 Május - 18:54



Jill & Simon



- Igaz, amit adnak azt el is veszik általában, de van, hogy megmarad, elfogad minket, és csak akkor megy el, mikor muszáj, mikor…meghal. – ezt most itt főleg anyámra értem. Igaza van, minden véget ér, minden elmúlik, egyszer mindenki meghal, de…van, hogy nem hagynak el minket addig, míg élnek. Ott van anyám, aki foglalkozott velem, aki szeretett, aki hitt abban, hogy megtudok változni, és az utolsó pillanataiban is hitt bennem, nem menekült el mellőlem, pedig az ő fejéhez is sok dolgot vágtam, de ő nem menekült el, ott maradt velem, inkább csendben haldoklott, mintsem, hogy feladja, hogy otthagyjon engem. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok, nem kényszerített semmire, és csak akkor ment el, mikor már nem volt maradása. Én pedig mit csináltam? Buliztam piáltam és csajoztam, elnyomtam magamban minden érzést, mert tudtam, hogy megfog halni, és nem akartam emiatt szenvedni. Nem akartam a fájdalmat, és…ezért nem tudok ezt a lányt magára hagyni. Egyszer már meghalt miattam valaki, akiért tehetem volna ezernyi mindent, még egyszer nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen. Felelős vagyok érte, nem fogom még egyszer ugyanazt a táncot eljárni soha többet.
- Nem, az első lökést adtam meg, és az első megtett lépésnél már nincs visszaút. Miattam lettél ilyen, és amiatt maradtál ilyen, mert túl sok mindenben csalódtál, a saját álmaid tettek tönkre! – ezt az érzést soha nem akarom megtapasztalni. Szerencsére nem vagyok álmodozó típus, hiszen ha valamiben nem hiszek, akkor nem is csalódhatok benne. Ő viszont régen hitt. Hitt abban, hogy az apja megérti őt, hogy a menő srác a suliból akar tőle valamit, és nem csak megerőszakolja majd abban a buliban. Kitudja, még talán ebben az egész szerelmesdiben is  hitt, hogy majd jön érte valaki, aki megmenti őt ettől a rémunalmas élettől és bevezeti a nagybetűs életbe. A csalódásai tették ezt vele, túl sokszor csalódott, és nem akart többet, így inkább úgy él, hogy ne kötődjön senkihez sem, mert ha nincs senkid, akkor nem bánthatnak. A baj csak az, hogy a hozzáhasonlóknál ez nem így sül el. Míg én nem vágyom a törődésre, addig ő epekedik érte, hiába nem vallja be magának, semmit nem akar annál jobban, minthogy végre valaki észrevegye és megtartsa őt.

- Éppen ez tesz erőssé. A legerősebb emberek nem azok, akik mindig nyernek, hanem akik átvészelik a vereséget, a legerősebbek a túlélők. És, te túlélő vagy! – lassabban mondom az utolsó mondatot, hogy kicsit növeljem a dolog hatását. Nem tartom magam erősnek. Legalábbis nem mentálisan. Könnyedén sebezhető vagyok, a titkom csak annyi, hogy mesterien vagyok képes figyelmen kívül hagyni a gyengeségeim és a vereségeimet. A legerősebb embereknek a szívét sebek borítják, de nem mindenki lesz attól erős, ha sokat bántották, ha sokat csalódott. Én csalódtam eleget, sorra haltak meg mellettem az emberek, de én ettől nem erősödtem meg, csak jobban elgyengültem. Nem bírtam ki, lezuhantam a szakadékszéléről és meg sem próbáltam felállni onnan, mert…félek érezni, félek a fájdalomtól. Megtanultam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha harcolsz ellene. Ha hozzászoksz, ha nem veszel róla tudomást akkor elgyengül, csakhogy ilyet nem szabad tenni, mégis megteszem, mert gyenge vagyok. – Egyszer már magára hagytam azt, akinek szüksége volt rám. Még egyszer ez nem volt megtörténni. És ne mond, hogy nincs rám szükséged, mert ehhez most én kellek! – kicsit magam miatt is csinálom ezt, hogy a lelkiismeretem annyival könnyebb legyen, hogy én megpróbáltam, de azért itt többről van szó. Anyámat hagytam meghalni, őt nem fogom. Nem rólam van szó elsősorban, hanem róla, arról, hogy vissza kell őt terelni oda, ahová való, és nem hagyni soha, hogy még egyszer átlépje azt a bizonyos határt, ami elválasztja egymástól a két világot. A következő szavaira viszont egy rövid ideig mosoly ül ki az arcomra.
- Akkor mégis mi maradna nekem? – rossz emlékeken kívül nem sok minden van bennem, csak a féktelen bulizás és piálás, de a baj az, hogy még azokra sem emlékszem, túlságosan részeg vagyok ahhoz, hogy a tegnapból akár egy másodpercet is feltudjak eleveníteni. – De ha így látod a dolgokat, akkor te miért nem tetted még meg? – kérdezem a szemeibe nézve. Persze tudom a választ, és kicsit még én is így vagyok ezzel, de azért nem teljesen. – Azért nem tetted meg, mert azok miatt vagy ilyen. Nélkülük még ennyi sem lennél, és akkor már inkább vagy ilyen, minthogy megint átéld azt, amit régen kellett. – nézek rá komolyan, miközben a földet pásztázom pár másodpercig a szemeimmel, mielőtt újra ránéznék. – Megértelek. De nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Csüt. 29 Május - 13:48



Simon & Jill



Meglepetten pillantok rá, amikor még meg is emeli a hangját. Nem azért, mert netán megijednék tőle, erről szó sincs, egyszerűen csak úgy tűnik ez tényleg fontos neki, mintha sokkal fontosabb is lenne, mint ahogy hiszem. Ahhoz képest, hogy eddig már mennyit bizonygatta, hogy érzéketlen, hogy nem érdekli senki és semmi most nem ezt látom rajta, úgy fest,hogy az egész nagyon is érdekli, hogy kifejezetten ideges tőle, hogy nem tudja kezelni az érzéseit... miatta, miattam. Csak épp pont az a legnagyobb gond ezzel, hogy ha tudnék is változni, egyedül kétlem, hogy menne, ő pedig nem hiszem, hogy elég erős ahhoz, hogy ebben segítsen, mert ahhoz neki is változnia kéne, ha pedig visszaesik ugyanúgy bánt majd vele, mint anno és nem hiszem, hogy egy ilyen kockázatot okos ötlet lenne vállalni. Az eddiginél is azt hiszem bizonytalanabbul nézek rá. Olyan ez az egész, mint valami elviselhetetlen hullámvasút, egyszer fent vagyunk, egyszer próbálom elfogadni, amit mond, legbelül tényleg próbálom, máskor pedig újra csak az megy, hogy ellenkezzek, hogy megmondjam, hagyja abba, hagyjon végre békén. Egyszerűen nem tudom mit akarok, túlságosan bonyolult ez az egész, hogy kezelni tudjam, hogy túl tudjak lépni azokon, amik történtek. Egyszerűen képtelen vagyok rá, pedig igyekszem, sokáig tényleg igyekeztem, de csak ezt a fajta menekülést láttam, mint használható megoldást, mint járható utat. Nem ismerek mást, csak azt a régi rémes életet és ezt az újat érzések nélkül.
- Nem érted ugye? Nem attól félek, hogy megadja-e bárki, amire szükségem van. Attól félek, mikor veszi el... mert úgyis elveszik mindig. - túl sokáig reménykedtem abban, hogy bármi jobb lesz, túl sokáig próbáltam gyerekként apám örömére tenni. Annyira igyekeztem, de tényleg annyira minden áldott nap. Ez azért elég mély nyomot hagy az emberben, ha soha nem érzed magad elégnek. Most elég vagyok, de a legjobb, hogy az sem érdekel különösebben, ha nem. Ha nem felelek meg valakinek, hát keresek majd mást, akinek igen, és nem foglalkozom más véleményekkel. De ha valakit közel engedek magamhoz, aztán eltaszít... azt sokkal nehezebb lenne kibírni, nem is tudom, hogy menne-e, és az hogy utána újra képes legyek felállni végképp lehetetlenségnek tűnik. Gyenge vagyok és bizonytalan, valahol belül mélyen, erős csak akkor tudok lenni, ha nem törődöm senkivel és semmivel és másoknak sem hagyom, hogy törődjenek velem. - Nevetséges az egész... azt hiszed körülötted forog a világ igaz? Nem miattad vagyok ilyen, talán csak az utolsó lökést adtad meg. - valahogy úgy érzem ezt nem érti. Ő tényleg csak a hab volt azon a bizonyos tortán, nem miatta érzem úgy, nem miatta érezte úgy az a fiatal lány, aki voltam, hogy semmire se jó, hogy nincs rá szükség a világban, hogy csak egy felesleges kolonc. Ő csak az volt, aki reményt adott, hogy nem így van, aztán megkaptam az újabb pofont, amikor kiderült, hogy buta fejjel reméltem olyasmit, ami nekem nem jár. Most újra olyan, mintha csak a mézesmadzagot akarná elhúzni előttem, hogy aztán újra eltaszítson, amikor már teher lesz neki ez az egész.
- Nem vagyok erős... sose voltam az, csak tűrtem és lenyeltem mindent, de nem akarok örökké csak tűrni, vagy beérni a kevesebbel. Te is csak... most csak magad miatt foglalkozol velem, de ha letudod győzni magadban azt, ami most hajt... vagyis amikor, mert mindig csak a mikor a kérdés. - megrázom a fejem. Képtelen vagyok felállni, nem menne most, de tényleg nem hiszem, hogy ő tudna segíteni, hogy egyáltalán akarom-e. Nem tudom, hogy milyen a normális élet és nem tudom, hogy meg akarom-e egyáltalán próbálni azt élni. A normális élet fájdalommal és kétségekkel jár, sok olyasmivel, amit én már sikeresen félretoltam az életemből pár éve. Önként kéne visszaengednem? - Ismerek olyat, aki el tudja venni a rossz emlékeidet. Ha nem tudod, hogy mit csináltál velem, akkor nem fogod akarni sem ezt az egészet. - ne akarja nekem beadni, hogy nem csak a bűntudat hajtja, mert szerintem igenis így van. ennek ellenére mégsem olyan dacosan nézek fel rá, mint eddig, mint ahogy kéne. Mégis ott maradok az ajtaja előtt a földön ülve és mégsem vagyok képes rá, hogy teszem azt a saját emlékeimet is elvetessem valakivel. Azok miatt vagyok ilyen, nélkülük fogalmam sincs, hogy ki lennék.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Szer. 28 Május - 19:52



Jill & Simon



- Nem tudlak elengedni, hagyni, hogy kisétálj azon az ajtón, érted? Nem tudom miért, de képtelen vagyok rá!  - kicsit felemelem a hangom, mert már kezd ebből elegem lenni. Miért nem tudom egyszerűen ezt is csak elnyomni magamban? Elfelejteni, eltemetni a többi érzés mellé, amit nem akarok soha megtapasztalni. Miért nem tudom csak úgy kiverni a fejemből azt amit tettem, miért nem tud hidegen hagyni az, ahogy rám néz. Őszinte gyűlölettel, aminek nem kéne, hogy érdekeljen, mégis képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni ezt. Nem tudom nézni, ahogy átlép a küszöböt, nem tudom őt elengedni, mert amíg ilyen, amíg nem próbáltam valami tenni érte, addig ilyen szarul fogom érezni magam. Talán még utána is, de legalább elmondhatom, hogy tettem a lányért valami jót is. A lelkiismeretem ugyanúgy ott fog dörömbölni bennem, kísértve minden percben, de…ha tudom, hogy tettem valamit, valamit amit nem magamért teszek, hanem érte, akkor a lelkiismeretem visszatuszkolhatom oda, ahol soha többet nem jön elő. Ahova minden érzést elfojtok, ahonnan még egyetlen kósza gondolat sem volt képes kiszökni. Börtönbe zárom, ha úgy tetszik, és elítélem egy életre, hogy ne tudjon nekem keresztbe tenni soha többet. Tudtam, hogy egyszer majd muszáj lesz éreznem valamit, de nem hittem volna, hogy ennyire szar lesz mikor szembesülök azzal, mit is jelent bűnösnek érezni magad, hogy milyen lesz érezni olyan sok év után újra. Őszintén megmondom, hogy nem akarom, nem akarom ezeket a kínokat, de muszáj átélnem őket, belekényszerítenem magam, mert…ami nem öl meg, az megerősít, és tartozom annyival neki, és sajnos magamnak is, hogy segítsek neki kilábalni ebből az életből. Én pedig ha nem tudok, maximum visszaesek, ha visszahozom őt oda, ahova tartozik, akkor már úgysem lesz szükség rám. Visszaeshetek, vagy fel is dobhatom a talpam, igazándiból nem is érdekel, most ebben a pillanatban ez a legkisebb gondom.
- Ezt te sem hiszed el, és én sem fogom. Régen se kaptad meg azt, amit megérdemeltél volna, és most sem adják meg, de ha nem akarod, akkor nem is fogják tudni! – néha elfog az érzés, hogy az élet csoda. Aztán eszembe jut, hogy túlélni sokkal nagyobb csoda. Én utálom, ha valaki egy szerepet játszik, ha nem vállalja fel önmagát mert fél a csalódásoktól, az érzésektől, mert egyszer már a saját bőrén tapasztalta, hogy mit is jelent elromlani és egyre mélyebbre süllyedni. Megértem, hogy nem akarja ezt, hogy nem akar szenvedni, inkább él így, és hal meg pár év múlva, de ezt most jól megszívta, mert hiába értem meg, hagyni már nem fogom. Nem fogom hagyni, hogy miattam haljon meg, hogy azért dobja csak úgy el az életét, mert tettem valamit, amivel mélyre taszítottam őt. Fiatal még, jól néz ki, nem naiv, látta már az élet sötétebb oldalát. Azt az oldalát mikor nem kell érezned, hogy életben maradj, pedig minden porcikád azt akarja, hogy érezz, akkor is, ha ez szenvedéssel jár. Ismerte az élet rendes oldalát, mikor bement a suliba és teljesen átlagos napot eltöltött, és most megismerte a rosszabbik oldalát. Azonban azt, ahol azt tehet amit akar, úgy, hogy nem kell érte elzárkóznia, na azt még nem ismerte meg, és én most megfogom mutatni neki. Igaz, én soha nem jártam ott, de tudom,  hogy milyen úton kell odajutni. Láttam már, hogy megteszik, végignéztem, egyszer majdnem én is megpróbáltam, de aztán visszakoztam, mert megijedtem attól, hogy mi lesz, ha újra elkezdek törődni. Mi van, ha abba halok bele? Rohadt megalázó lenne, akkor már inkább autó elé vettem magamat.
Leguggolok, hogy ne kelljen lenéznem rá, és hogy neki se kelljen felnéznie rám. Most egy szinten vagyunk mindketten, nyakig a szarban. Bárcsak többet olvastam volna, vagy néztem volna filmeket a meggyőzésről, a vigasztalásról. Tudom, hogy nem valami szép dolog azt kérnem tőle, hogy nézzen szembe mindennel, ami fájt neki, ami elől menekült, de…muszáj ezt tennem, nem hagyhatom, hogy úgy végezze, mint én. Nekem már éppen elég az, ha őt megtudom menteni ettől.
– Tudom, hogy azt hiszed nem akarod, de valójában semmit nem akarsz ennél jobban. Meddig akarsz még menekülni előlem? Elég volt, nem akarlak így látni többet, érted? Erős vagy, erősebb, mint hinnéd, képes vagy arra, hogy felállj és magad mögött hagyd ezt a sok szart! – mondom miközben elnyomom a földben a cigaretta csikket és arrébb dobom. Már rájöttem arra, hogy jobb megtenni valamit és megbánni, mint megbánni azt, hogy nem tettem meg. Nem akarom, hogy ezt ő is megtanulja! – Mi van, akkor, ha nem nekem kell az élőpéldának lennem? Mi van, ha te vagy az? – egyszer hallottam, hogy egy fickó azt mondta a suliban, hogy amit a célunk elérésével kapunk, korántsem olyan fontos, mint amivé közben válunk. Ezt akkor még nem értettem. Most őt nézve viszont teljesen világos minden.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Szer. 28 Május - 12:51



Simon & Jill



- Attól még ugyanúgy nincs jogod hozzá, hogy meg akarj változtatni. - rántom meg a vállam. Ismer, jó, ő ismer a legjobb, mert túlságosan hasonlítunk, de attól még ugyanúgy az vagyok, aki és nem is akarok más lenni! Nekem igenis jó így, én így élvezem az életemet, ahogy ő is az övét és ne akarja nekem megmagyarázni, hogy miért lenne nekem máshogyan jobb. Nem akarok mást, nem tudnék elviselni mást, mert az egyszerűen képtelenség lenne. Túlságosan sok minden van a fejemben, sok olyan, amit nem akarok, amire nem akarok emlékezni, ami előjönne, ha hagynám magamnak, hogy normális életet éljek. Nem akarok tudni az apámról, nem akarok gondolni arra, hogy az anyám elhagyott, hogy nem érek semmit az ég világon, hogy úgyis csak idő kérdése, hogy erre rájöjjenek azok, akik most mellettem vannak. Lehet, hogy most úgy érzi Erwan, hogy szeret, vagy hogy esetleg akarnak a suliban, akik kedvelnek, de majd az ő szemük is felnyílik, ők is felfogják idővel, hogy tévedtek, hogy ez egy nagy baromság, és egyáltalán nem érdemlem meg, hogy bárki is kedveljen. A kérdés csak a mikor, nem az, hogy ez megtörténik-e, én pedig nem akarom kivárni, nem akarok több csalódást.
El akarok menni, tényleg el akarok, de mégis megállít a szavaival. Nem kellene reagálnom, csak annyi kell, hogy lenyomom azt a rohadt kilincset és bevágom magam mögött az ajtót, de mégis valami miatt itt tart az, amit mond, az ahogy beszél... nem tudom miért. Nem kéne, hogy érdekeljen, nem kéne de mégis megfordulok. Csak pár szó, amit az arcába vágok. Minden bizonnyal csak feloldozást akar, mert amit velem csinált, még hozzá képest is durva volt, de nem fogom megadni neki azt a kegyet, hogy kimondjam, semmi gond, nem ő tehet róla, mert igenis ő. Elindított a lejtőn, hiába én mentem rajta tovább, attól még ő adta meg a kezdő lökést, és nevetséges, hogy mindezt most jóvá akarja tenni. Van már elég a rovásán, ha jól sejtem, nem teljesen mindegy, hogy hozzá jön plusz egy rossz tett, vagy sem. A Mikulástól már úgyse számíthat virgácson kívül másra az elkövetkező harminc évben, akkor meg... hagyjon szépen békén és próbálja meg feldolgozni azt, ami történt, ahogy én is tettem a magam módján.
- Akkor meg mégis mi a fenét akarsz? - nem tudom miért vagyok még mindig itt, miért nem képes engedni, hogy menjek, valahogy, még magam sem tudom, hogy hova. Miért kell ezt az egészet erőltetni? - Én csak... én vagyok és pont így vagyok jó. Így vagyok önmagam! - húzom ki magam, és még mindig próbálok keményen a szemébe nézni. Nem értem mit szeretne, miért kérlel, miért akar ennyire megváltoztatni. Ha elmegyek és kész, akkor még csak látnia sem kell, hogyan zuhanok még mélyebbre nem igaz? Az utolsó szavaira nézek csak újra rá, miután pár pillanatig a mögötte lévő falat bámulom. Csak ő ért meg, igen, ez igaz, hiszen ő az egyedüli aki pontosan ismeri azt, hogy min mentem keresztül, vagy legalábbis azt a részét, amit ő okozott, hiszen mást egyáltalán nem. Megrázom a fejem, de nem szólok egy szót sem, pár pillanatig csak ugyanolyan némán szorítom össze a számat, mint eddig. - Nem tudok... nem akarok más lenni nem érted? Ha úgy ismersz, akkor tudnod kéne. Én nem... nem bírom el a súlyt másképp. Egyszerűen nem menne. - engedek a lábaimnak. Túlságosan ideges vagyok és túlságosan fáradt, hogy továbbra is vele vitázzak. Könnyek nem jönnek újra, azokból már volt elég a pizzériában, de állva nem tudok maradni, tovább nem. Lecsúszom szépen az ajtó mentén a földre. Nem tudom, hogy mit vár el tőlem. Azt akarja, nézzek szembe a múltammal? Legyek az, aki vagyok, aki felvállalja, hogy nem volt kíváncsi rá a kutya se, és az egyetlen ember akiről azt hitte igen, csúnyán elbánt vele? Nem... nem akarok ezzel szembenézni, képtelen vagyok rá!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Kedd 27 Május - 18:53



Jill & Simon



- Nem tudom milyen voltál, de azt tudom, hogy most milyen vagy, mert ismerem a fajtámat. Nem kell beszélnem veled ahhoz, hogy lássam milyen vagy. – nyilvánvalóan baromság a jobban ismerlek, mint te magad duma, de ebben az esetben szerintem azért van benne igazság. Olyan akar lenni, mint én, vagy legalábbis valami hasonlóvá akar válni, igaz? Akkor meg csak én tudhatom, hogy milyen, hiszen én ismerem magamat a legjobban. Akkor még, azon a kémia órán nem tudtam, hogy pontosan milyen, de láttam rajta azt, amit kellett. Hogy visszafogják, mert senki nem lenne ennyire önmegtartóztató magától. Most pedig éppen ellenkezőleg. Azonban bármennyire is akarja, nem tudja előlem elrejteni azt, ami odabent igazából. Megértésre vágyik, törődésre, de amint ezt megkapja el is dobja magától, mert fél, hogy csalódást fog okozni az, ha elhagyják, és így előzi meg a gondokat. Vágyik valamire, hogy aztán amint megkapja eltaszítsa magától. Semmi logika nincs benne, de nagyon is érthető a dolog. Ő nem ilyen, ez csak egy álca, egy álarc, ami mögé az érzések elől bújik el. Igazán érdekes személyiséget teremtettem, tele van ellentmondásokkal, és sajnos hajlamos az önpusztításra is. Kinek a feladata lenne őt észhez téríteni, ha nem az enyém? Egyszer vállalok felelősséget más iránt, és az sem akarja hagyni, hogy segítsek neki. Miért ilyen nehéz az embereket ráébreszteni arra, hogy nem jó helyen vannak, hogy nem oda tartoznak, ahol most vannak. Hogy jobbat érdemelnek, nem mindenki élhet úgy, mint én, és nem mindenki élhet úgy, mint az átlag. Néha talán jobb lenne átlagos életet élni, de…nem is tudom, túlságosan is elmerültem ebben az életben, túlságosan is sok érzést nyomtam már el magamban, szinte rutinszerűen megy nem tudomást venni a dolgokról.
Csak nézem őt, ahogy az ajtó felé sétál és a kezét a kilincsre helyezi. Ennyi lett volna? Egyszer próbálok jót cselekedni és még akkor sem sikerül? Csak úgy elsétál most és elmenekül előlem megint? Csak egy újabb jel lenne ez, hogy mennyire nem illik hozzá ez az élet. Én nem menekülök, maradok, nem foglalkozok a dolgokkal, így nem is bántanak, de ő…folyton csak elfut a bajok elől, képtelen őket legyőzni, vagy semmibe venni. És éppen ezért lenne fontos, hogy valahogy rábírjam a változásra, mert ez így nagyon szar helyzet. Felállok a fotelből, mikor meglátom, hogy mégsem megy el, csak a hátát veti az ajtónak.
– Nem akarom magam jobban érezni, nem kell a feloldozásod. – mondom, majd közelebb megyek és megállok előtte egy lépéssel. Nem kell a bocsánata, mert nincs bocsánat, nem lehet csak úgy megbocsátani azok után, amit tettem, volt az bármilyen régen is. Legyen ez egy olyan dolog, amit nem akarok elfelejteni, a kivétel úgyis csak erősíti a szabályt. – Miért, ki vagyok? És te ki vagy? Annyit kell megtenned nekem, hogy hagyod, hadd segítsek kilábalni ebből az egészből. Mutasd meg, hogy…több vagy, mint én, vagy bárki más, és ne szerepet játssz, hanem legyél önmagad! – nem hiszem, hogy ez valami jól áll nekem, mármint a kérlelés, vagy inkább könyörgés? Már nem tudom, de muszáj segítenem neki, mert…én tettem őt tönkre, nekem is kell rendbe hoznom ezt. Most nem léphetek csak úgy le, nem hagyhatom, hogy esetleg ő lépjen le. – Hadd segítsek! Miattam vagy most ilyen, rajtam kívül más nem fog megérteni téged. – csak én érthettem meg őt, csak én segíthetek neki maga mögött hagyni ezt az életet, mert én ebben élek, tudom, hogy kívülről csábító, belülről viszont öl, és ennyit nem ér az egész. Ha nem ide tartozol, ha nem ebbe születtél, nem ér annyit a dolog, hogy azért pazarold el a legjobb éveid, mert valami olyat akarsz, ami valójában nem neked való.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Hétf. 26 Május - 21:56



Simon & Jill



Tényleg nem értem, miért gondolja, hogy majd én változom, miközben ő nem akar, és nem is fog. Nekem miért kellene a nehezebb életet választanom? Miért kéne úgy élnem, hogy önként vállalom a fájdalom és a nehézségek lehetőségét? Nem fair, hogy ezt várja el tőlem és ha kell, akkor még sokszor a képébe fogom vágni csak azért is. Arra már csak elhúzom a számat, és finoman szemforgatok, amit mond. Még hogy nem figyelt oda arra, amit mondtam! Mégis milyen alak csinál ilyet? Akkor meg minek van itt, minek tépem a szám, ha amúgy se hallja meg, amit mondok? Kibírhatatlan alak és tudom, hogy sokkal jobba kéne utálnom, mint amennyire képes vagyok, de egyszerűen nem megy, minden szava ellenére sem megy.
- Mégis honnan a fenéből ismernél te jobban engem, mint én magamat? Ez akkora hülyeség, hogy el se tudom mondani! Nem is tudtad milyen voltam az előtt, alig beszéltünk, aztán meg piás voltál. - megrázom a fejem és képtelen vagyok visszafogni, hogy ne emeljem meg újra kicsit a hangom. Egyszerűen sok ez nekem, sok amit mond, amit csinál. Nem jogos, nem ismer engem jobban. Miatta lettem ilyen, vagy miatta kezdtem, és aztán végül már minden más miatt is lett, hogy ilyen lettem. Nem számít, akkor is ő indított el a lejtőn és ez a legfontosabb. Az ő sara! Bár lehet, hogy máshogy nem is viseltem volna el az életet és nem tudnám most sem. Nem is akarom megpróbálni, mert túlságosan fájna, ha olyasmivel kéne szembesülnöm, amit már teljesen elnyomtam magamban. Egyszerűen jó így, elfelejteni mindent és nem figyelni semmire, ami bántó, ami fáj, ami... a múltamhoz tartozik. Nem akarom a saját múltamat, és azt sem amibe ő beletartozik. Talán ezért nem tudom annyira utálni sem, mert nem akarok vele együtt az elmúlt dolgokra gondolni, mert szeretnék úgy élni, mintha semmi se történt volna meg, mintha normális életem lett volna.
Nem akarok mást, csak lelépni innen. Nem kell engem hazavinnie, nem kell engem pesztrálgatnia, főleg mert úgy se tudom, hogy hova kéne mennem. Fogalmam sincs, ő pedig ne mondja meg nekem! Azt se tudom, hogy elhozzam-e a cuccaimat a birtokról. Nincs sok, személyes tárgyak pont azért nincsenek, mert nem akarok semmihez sem ragaszkodni, mert ragaszkodni egyszerűen csak fájdalmat okoz. Még a kilincset sem éri el a kezem, amikor kiszakít a gondolataim közül és megállít.
- Nem... menekülök, csak nem vagyok rád kíváncsi. - vetem oda, de még csak hátra sem nézek. A kezem a kilincsre csúszik, de mégse nyomom le. Nem tudom miért. Le kéne, el kéne mennem, de mégsem enged valami. A szavai, vagy... én magam? A nyomorult reménytelen életem? Igen, én valahol mélyen többet akarok, talán ő sokkal mélyebben, de nincs ember a világon, aki nem vágyik valamiféle bővebb életre, arra, ami szebb, mint ami neki jutott. A legtöbbek álma mégis csak álom marad, már miért lennék én a kivétel? - Miben kéne nekem segítenem neked? Azt mondtad nem akarsz változni, azt mondtad... jó neked így, és hogy maradsz, aki vagy, akkor mégis mit kéne nekem tenni érted? Oldozzalak fel, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásod? Bocs, de ezt nem teszem meg neked csak úgy, hogy jobban érezhesd magad. - mégis megfordulok, de az ajtónál maradok, a hátamat pedig annak vetem. Le kéne lépnem, tényleg le kéne lépnem, az lenne a jó megoldás, az lenne a logikus, és nem értem, hogy mégis miért vagyok még mindig itt! Tényleg ő az egyetlen, aki meg tudja érteni ezt? Azért, mert olyan vagyok, mint ő, azért mert miatta lettem olyan, mint ő?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Hétf. 26 Május - 17:36



Jill & Simon



Igaza van abban, hogy nem kéne a változásról beszélnem, miközben én így szeretem az életem. Lehet, hogy nem jó, nem célszerű, de én szeretem, és illik is hozzám, konkrétan nekem találták ki ezt az életet. Ő már más tészta. Nem azért lett ilyen, mert ilyen akart lenni, hanem mert megismert engem, pontosabban az agresszív, piás alteregómat, aki sikeresen tönkretette az életét és lelökte őt a szakadékba, ahol mindig is éltem. Nem vagyok jó példa, nem tudok példakép lenni a változásban, és ez visszafogja az egészet, mert…csak úgy lenne képes megváltozni, ha ezt vele tenném én is. Legalábbis ő ezt hiszi, szerintem ez menne anélkül, hogy nekem mássá kéne változnom. Nem akarok más lenni,túlságosan is labilis nekem az élet, kiszámíthatatlan, nem akarok az élet minden kisebb bajával foglalkozni, nem akarok félni a csalódásoktól.  Jó nekem a saját magam által felhúzott fal mögött, amiről lepattan minden, aminek amúgy fájnia kéne.
-Nem tudom, nem igazán figyeltem oda a kifogásaidra. – újabb és újabb kifogások mindig, hogy ő neki nem kell a változás, hogy neki semmire sincsen szüksége, kibír egyedül mindent, nem kell neki mások segítsége. Alapjáraton már rég otthagytam volna a francba, de túlságosan is…bánt az, ahogy viselkedtem vele, és valamilyen elcseszett kötelességemnek érzem azt, hogy segítsek neki. – Nem, nem azért. Tudod az a helyzet, hogy jobban ismerlek, mint te saját magad. Talán miattam kezdtél ebbe bele, de nem miattam vagy most ilyen. – nem arról van szó, hogy idegesítene az a sok minden, amit rám fog, mert végül is igaza van, miattam kezdett ebbe bele, miattam kellett belekóstolnia ebbe az életbe, hogy a fájdalomról megtudjon feledkezni. Azonban már nem miattam folytatta. Akármennyire is ezt akarja hinni, maga miatt tette ezt, mert tetszett neki ez az élet, bebocsátást nyert a színfalak mögé, és nem tudott elszakadni tőle. Hülyeség, hogy csak így tudja elviselni, elégé lebecsüli önmagát. Azért él így, mert tetszik ez neki, csak nem fogja fel azt, hogy nem neki lett ez kitalálva, hogy az olyan, mint ő, nem illenek ebbe a…az érzéketlen világba.
Tisztábban vagyok azzal, hogy mennyire utál engem, de…van egy olyan érzésem, hogy mégsem gyűlöl annyira, mint azt kéne, mint az elvárható lenne. És az a nagy gond, hogy én sem gyűlölöm magam annyira, mint kéne. Utálnom kéne magamat, leugranom az Empire State Buildingről, de…akaratlanul is háttérbe szorítom az érzéseimet, mert most nincs itt az ideje az önkínzásnak. Ott van a fejemben az, hogy mit tettem, és zavar is, de nem tudom magamat emiatt úgy utálni, ahogy kéne. Egoista vagyok, magamnál jobban senkit sem szeretek, még így sem, hogy kiderült mit tettem szegény lánnyal. Tönkretettem, letaszítottam őt a mélybe, bizonytalanná és dühössé tettem, azonban azért jó dolgok is történtek vele. Jobban néz ki, nem fél kimondani semmit, és szabadabb, mint volt. A gond csak az, hogy ezt nem jól használja fel, nem az ő világa ez. Rossz közegbe csöppent, semmi keresnivalója itt, így. Talán, ha nem fogják őt vissza, akkor nem így élte volna meg azt, amit vele tettem, azonban…máshogy nem tudta volna ezt túlélni, ebben igazat adok neki, de utána már csak újabb kifogás, hogy így képes csak létezni.
Ledobom magam a fotelbe és pár másodpercig nézem, ahogy az ajtó felé lépked. Ha nem erőszakoltam volna meg, akkor azt mondanám, hogy létrehoztam a tökéletes nőt a világon, azonban…az a nagy gond, hogy még így különb azoknál, akiket magamba szédítek. Különb még úgy is, hogy ilyen…taszítóan vonzó.
– Már megint menekülsz. – szólok utána és remélem, hogy valahogy sikerül őt maradásra bírnom, és meggyőzni arról, hogy nem jó ez így neki. – Megértésre vágysz? Megértelek. Olyan emberre vársz, akit nem tudsz ellökni magadtól? Itt vagyok, engem nem tudsz ellökni magadtól. Csak én segíthetek neked, és csak te segíthetsz nekem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Hétf. 26 Május - 13:50



Simon & Jill



Más élete van, más közegből származik, mint én, és még egy olyan anyja is volt, aki megadott volna neki mindent, ha engedi, miközben én... ezt kár kivesézni, nekem ennyi sem volt. És ennek ellenére ő lett érzéketlen, ennek ellenére én akarok olyanná válni, mint amilyen ő. Hol ebben a ráció? Azt hiszem az élet nem pont arról híres, hogy logikusan történnek benne a dolgok. Örülj neki, ha fel tudod fogni, hogy mi miért történik, vagy legalább követni tudod az eseményeket és ne akarj feltétlenül mindent tökéletesen értelmezni is. Úgy se menne. Már nem is mondok neki sokat, nem akar változtatni az életén, de tőlem elvárná? Valahogy úgy érzem erősen zsákutcába jutott ez a beszélgetés. Nem fogunk dűlőre jutni, mert ő sem akar, és én sem akarok igazából. Mert nem fogok hirtelen változtatni, mert nem akarok, mert nem is tudok, mert nem lenne értelme. Képtelen vagyok normális életet élni, egyszerűen nem megy, hiszen neki se menne, akkor hol lenne az élő példa előttem, hogy értelme van egyáltalán egy kicsit is? Nincs. Az egész hiábavaló és felesleges lenne, én pedig nem szeretem sem a hiábavaló, sem a felesleges dolgokat. Túlságosan labilis vagyok ahhoz, hogy megpróbáljak bízni valakiben, változtatni, mert a végén pofára esem és nem biztos, hogy abból képes lennék felállni. Jobb nem megpróbálni, akkor nem érhet semmi baj.
- Ne mondd meg, hogy mire van szükségem! Nem mondtam még el elégszer? - nem kiabálok, ezúttal nem, de elég csúnyán nézek ahhoz, hogy helyettesítsem vele a kiabálást. Egyszerűen kiborít, amit csinál, mond és nincs szükségem rá, hogy folyamatosan piszkálódjon. Az újabb szavakra csak keserűen felnevetek és pár pillanatig, csak a fejemet rázva nézem őt. - Azért éltelek túl, mert ilyen lettem... így tudtam túlélni, így tudom elviselni. - tényleg nem képes felfogni igaz? Csak így vagyok rá képes, hogy szembeszálljak a világgal, hogy erősnek próbáljam mutatni magam, hogy úgy tegyek, mintha nem lenne semmi baj. Hogy minden fájdalmat és keserűséget elnyomjak mélyen magamban, hogy én használjak ki másokat és ne ők engem. Nem akarok ezen változtatni, mert az túl veszélyes, túlságosan labilissá tenne megbízni valakiben és én ezt nem merem... nem akarom bevállalni.
Gyorsan rendbe szedem magam nála, nem is azért vagyok bent a kelleténél tovább a fürdőben. Azért, mert kell egy kis idő, amíg csak bámulom magam a tükörben, mintha a tükörképem bármilyen válasszal szolgálhatna. Persze erre esély sincs, nem mozdul meg a szája, nem mond semmit, még csak nem is sugall. Vissza kellene mennem? Van értelme? Fog változni tőle bármi? Nem akarok itt maradni az ő közelében, ha egyszer pont ebben a városban él. Csoda, hogy eddig még nem futottunk össze és nem akarok közel engedni magamhoz valakit, mert az túlságosan sok fájdalommal járna. Egyszerűen marhaság, hogy hagytam, hogy egy időre egy helyre láncoljanak le. Nem kellett volna. A kérdésre ránt csak vissza a valóságba. Szeretnék... hozzá vágni valamit, szeretném mindennél jobban gyűlölni, és levezetni rajta minden haragomat, hogy ilyenné tett, labilissá és bizonytalanná, aki mélyen megértésre vágyik, de képtelen rá, hogy ezt elfogadja, vagy hagyja bárkinek is, hogy közelebb kerüljön hozzá.
- Mondtam már, megoldom egyedül, nyugodtan iszogass és tervezd meg az esti bulit. - kihúzom magam. Ennyi, meg kell keményedni és nem lesz semmi gond. Talán más azt mondaná, hogy az életemnek sincs így értelme, de én ezzel nem értek egyet. Szórakozom, amíg bírja a szervezetem, annyira amúgy sem vagyok bátor, hogy én magam végezzek magammal, majd az életmódom megteszi helyettem. Egyszerűen csak hátat fordítok neki, és az ajtó felé veszem az irányt. Nem kell, hogy elvigyen, mert még én magam sem tudom, hogy hova megyek, nincs cél, amit megadhatnék.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Vas. 25 Május - 15:13



Jill & Simon



Nem voltam soha elkényeztetve, de azért nem mondom, hogy rosszul éltünk volna. Svájcban egyszerűen ez képtelenség, konkrétan egy palotában laktunk, de aztán apám az egészet jól elcseszte. Olaszországban sem voltunk éppen szegények, nagyszülők rendesen ki voltak tömve pénzzel, de ebből, ha akartam sem kaptam volna. Utáltak, megakartak változtatni, nem értették meg, hogy nekem aztán tökéletes ez a gondtalan élet, ahol semmivel sem kell foglalkoznom, nem kell mások meglátása szerint cselekednem. A saját magam ura lehettem, és előbb akasztották volna fel magukat, minthogy ebbe beletörődjenek. Nem, mintha annyira próbáltam volna velük ezt megértetni, magasból tettem a véleményükre.
-Néha igen, de…hagyjuk, ilyen lettem és kész. – nem akarok ebbe az egészbe belemenni. Nem vagyok valami jó lelkiző, és nem is szeretnék erről beszélni, mert ezek mind olyan dolgok, amiket jó mélyre elmetettem magamban, semmi kedvem újra előásni mindent. Nem fogom a múltamra, az akkori helyzetemre a hibáimat és a bűneimet. Értelmetlen is lenne, hiszen megvolt mindenem, vagy inkább meglehetett volna. Magamtól választottam ez az életet, belestem és nem tudtam, pedig az elején még próbáltam kimászni belőle. Magához ölelt és nem engedett el, azóta pedig én fogom őt. Nem mondom, hogy nem gondoltam egyszer sem arra, hogy mi lenne, ha lenne valamim, valakim, de…ez körülbelül pár másodpercig tartott. Nem vagyok jó az emberek magam mellett tartásában, és mit érek el azzal, ha kötődök? Minden véget ér, én pedig egy sarokban gubbaszthatok visszasírva a szép időket? Nem, inkább élek így, érzelmek nélkül, habzsolva az élvezeteket, hogy soha ne kelljen csalódnom. Álmodozni meg soha nem álmodoztam. Se a nagy szerelemről, se a boldog családról, mert minek? Van, ami soha nem adatik meg, és van ami nem is létezik, akkor meg minek várjam nyálcsorgatva a semmit? Nem értem ezt a sok hülyeséget, amit bemesélnek maguknak az emberek. Az élet szar, ez már csak így van, és mindenki próbálja a kedvére élni, de szinte senkinek sem sikerül.
- Ott a pont. – nem kerüli el a figyelmemet, hogy most az egyszer nem ordibál, nem dühöng, csak úgy kimondja, normálisan. Nem nagyon tartom ezt fontosnak, mert szerintem csak simán elfáradt, ha tehetné, akkor egész nap ordibálna és a csontjaimat törné közben.
Csak felsóhajtok és a fejemet rázom. Hogy lehet valakinek ilyen rémes a felfogása? Persze, azért igaza van, hagyhatnám őt a francba, de…nem tudom, és ez engem is elégé idegesít. Mindent eltudok magamban nyomni, de ezt most nem tudom, túlságosan is…szembe mentem magammal, és a lelkiismeretem is most hirtelen felbukkant. Nem hagyhatom őt így megdögleni. Felelősnek érzem magam miatta, és ez elég új, soha senkinek nem tartoztam semmivel sem, neki viszont most igen. Tartozom annyival, hogy rendbe hozom őt, hogy megpróbálom valahogy kihúzni ebből az életből, ha már ilyen szépen elrontottam az egész életét. Másokat megcsalok, átverek, és ez nem igazán zavar, de senkivel, rajta kívül senkivel sem tettem azt, amit.

-Kamu, de neked amúgy sem ez kell, nem erre van szükséged. – nincs olyan, hogy arany középút. Van jó, és rossz, két véglet, semmi nincs köztük. Viszont neki nem ez kell, hanem az egyik véglet, és nem az, amelyik az enyém. Csak el kell odáig valahogy lökdösni, megértetni vele, hogy ez az élet nem neki való, és semmi értelme fiatalon egy árokban végeznie, ha előtte még az egész élet. – Túléltél engem, nem? És jobb is vagy nálam, igaz? Menni fog. – nekem nem menne. Ez biztos, én nem tudnék megváltozni, én…ilyen vagyok, nekem nincsen se őrangyalom, se segítőm, fura, de rajta kívül senkim nincs. Én hoztam őt létre, úgymond az enyém, és…hűen magamhoz, most eltaszítom magamtól olyan messzire, hogy egy életre kiszeressen mindenből, amit most csinál.
Meg sem hallom, amit mond. Egyrészt, mert egy ilyen csaj ne így járkáljon az utcán, másrészt pedig…ő volt az első lány, akit hazavittem, miért ne tehetném meg megint? Csak ezúttal nem bántom őt. A motyogását nem hallom, fogalmam sincsen, hogy mit akar, és van egy sejtésem, miszerint ő sem. Ha volt eddig valami…élete, akkor a felbukkanásommal ezt most jól elrontottam, de nem érdekel. Ha az a valaki, aki szereti őt nem próbálta még valahogy megmenteni saját magától az…egy barom. Persze, most jön az, hogy úgy szeretem, ahogy van, de ez egy baromság. Mégis mit érne el vele, ha kinyírja magát két év múlva? Akkor jön az, hogy segítenem kellett volna neki, és végül tönkremegy ő is, egy halott ember fogja tönkretenni. Nem fogok itt kiselőadást tartani erről, mert nem értem ez a szeretet dolgot, de láttam már másokon, úgyhogy valami halvány sejtésem van a dologról.
Egyik kezemben a cigivel, a másikban a whiskys poharat szorongatva megyek be a szobába. A tanácstalan tekintetét látva gyorsan megiszom a whiskyt és a poharat az asztalra dobom. Hányszor láttam már ezt a tekintetet nők arcán, de az nem volt ennyire…hatással rám. Azok a nők hülyék voltak és naivak, de ő nem az, ő egy áldozat. Az én áldozatom.
– Na, mi lesz?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   Szomb. 24 Május - 20:31



Simon & Jill



Nem gondoltam komolyan, de tényleg. Igazából csak úgy... mondtam, csak azért, mert... Nem is tudom igazság szerint, azt hittem ő inkább valami elkényeztetett ficsúr, aki túl sok mindent megkapott és ezért nem tanulta meg hogyan kéne foglalkozni magán kívül másokkal is. Ezért lepődöm meg kicsit, amikor végül válaszol. Furcsa... nekem sem volt soha semmim, neki sem, csak épp én ettől visszahúzódó és befelé forduló lettem, ő pedig épp a tökéletes ellentétem, aztán miatta változtam meg homlokegyenest, mert máshogy képtelen lettem volna az amúgy is nyomorúságos életemben kezelni azt, ami még rátett egy lapáttal.
- És nem akartál soha... többet? - bukik ki belőlem a kérdés, de aztán meg is rázom a fejem. Nem! Nem kell megsajnálnom, ez még ugyanúgy nem indokolja, hogy így viselkedett, hogy ilyenné vált. Nem foghatja az ember a múltjára, ha valami gaztettet követett el, azt egyszerűen nem lehet, nem fair. Ennyi erővel én is lehetnék vadállat. Jó valahol az is vagyok, mert szinte mindenre támadással reagálok, de ez egyértelműen azért van, mert én valahol mélyen... vágyom a figyelemre, csak ha mégis megkapnám, magam hajítom el, mielőtt még egyszerűen elveszik tőlem. Könnyebb elkerülnöd a csalódásokat, a fájdalmat, ha nem engedsz közel magadhoz senkit és semmit. Ha mindent felületesen kezelsz, akkor egy idő után tényleg nem is számítanak nagyon a dolgok. Gyerekként még persze más volt, folyton arról álmodoztam, hogy majd egyszer eljön értem az anyám. Elvisz, és kiderül, hogy nem akart igazán elhagyni, csak nem volt választása. Gondolkodás nélkül bocsátottam volna meg neki és megyek vele bárhova, bármikor. De nem jött.. Én pedig szép lassan elfogadtam a tényt, hogy reménykedni és várni teljesen felesleges, mert soha sem teljesül, amit akarsz. Sosem válik valóra, amit éjszaka elsuttogsz a sötétben, amit a hullócsillagtól kívánsz. Minden ilyesmi csak balga gyerekmese, és én már rég nem hiszek az ilyesmiben.
- Ha sorozatgyilkos lennél nem rökönyödtél volna meg azon, amit velem csináltál. - mondom ki most egész emberi hangnemet megütve. Ritka pillanat az utóbbi pár percben, de mégis bekövetkezik. Egy szint után már nem tudod, hogy mit is kéne tenned, ordítani, vagy magadba zuhanni. Valahogy egyik sem ad megoldást, ez a legnagyobb baj.
- Akkor gyakorlatilag is, akkor viszont a magad érzéketlen módján hagyj szépen végén és ne foglalkozz azzal, hogy mit kezdek az életemmel. - rántom meg a vállam. Van, amit elfojtson magában, de őszintén... ez érdekel engem? Most komolyan? Nem hiszem, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kell, hogy érdekeljen. Egyszerűen csak szálljon le rólam és ne akarjon megváltoztatni. Ha érzéketlen, akkor nem lesz neki egyáltalán gond az, hogy ezt is elnyomja szépen magában nem? Egész egyszerű, csak felejtse el, ami történt és hagyja, hogy úgy gyilkoljam magam, ahogy nekem kedvem van hozzá. Ha nekem így jobb az élet, ha amúgy sem akarom sokáig húzni, mert nem tudnám rendesen kezelni a dolgokat, akkor az őt ugyan mégis miért zavarja annyira?
Az pedig engem hagy hidegen, hogy annyira hiányzik neki a cigije. Ha ennyire függő, akkor még jól is érzem magam, hogy rosszat tettem neki ezzel, őszintén szólva. Az pedig hogy itt vagyok a zsaruk miatt van és mert annyira sikerült szétcsúsznom, hogy jó eséllyel akárki mondta volna, hogy menjek vele, akkor megteszem. Valahol mélyen talán még értékelem is, hogy érdekli, hogy mi van velem, de az a lány, aki a felszínen van, az maximum csak csapkodni és kiabálni képes, ha ilyesmit tapasztal, főleg tőle. Tényleg nem értem miért nem hagy már békén? Mit kéne tennem, hogy ezt megkapjam? Mit kéne tennem, hogy eltűnjön végre az életemből? Nem elég, ha felhúzom, nem elég ha fizikailag ártok neki, nem elég ha... Tudom én is faképnél hagyhatnám, de valami miatt az sem megy, könnyebb nekem, ha én érem el, hogy más elküldjön, az legalább megerősít abban, hogy úgy sem kellek senkinek. Nem vagyok az a típus, aki szakít valakivel, inkább az, aki direkt eléri, hogy szakítsanak vele, bár persze amúgy se szoktak érdemi kapcsolataim lenni, úgy ez még könnyebb.
- Nem tudom... nem akarom! Nincs olyan, hogy arany középút, az egyszerű kamu, nem több. - felemelem az elején a hangom, de a végére visszaveszek és csak megrántom a vállam. Nem tudok elvonatkoztatni, nem tudom megtalálni magam, mert nem tudom, ki vagyok és nem is hiszem, hogy erre valaha rá fogok jönni. Talán... nem is akarok. Ha ennyi idős korodban még nem alakult ki igazán a jellemed, nem hiszem, hogy később ki fog. Már csak az a megoldás, hogy sodródom az árral, hagyom, hogy a dolgok csak úgy történjenek. Ezért sem lépek le, csak megyek mellette, amikor utolér.
- Haza tudok menni egyedül is, kösz. - automatikus, nem tehetek róla. Nálam teljesen ösztönös az, hogy mindig mindenre azonnal visszavágok. És egyébként is tényleg haza tudok menni. Haza... nincs is olyanom, csak egy iskola, amit egyébként is el kéne hagynom. - Nem tudom, hogy vissza akarok-e menni. - ezt már szinte csak magam elé motyogom, még az előtt pár pillanattal, hogy becsukom magam mögött az ajtót, hogy odabent tényleg rendbe szedhessem magam, hogy megmossam az arcom, hogy a vörös szemeimmel kezdjek valamit, ami szinte teljesen esélytelennek tűnik most. Percek múlva kerülök elő megint, ahogy megállok a fürdőszoba ajtó előtt. Tanácstalanul, tényleg nem tudom, hogy mit kéne tennem. Sejtelmem sincs.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
mutant and proud





TémanyitásTárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája   

Vissza az elejére Go down
 
Boschetto péksége és pizzériája
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Városok, egyéb helyek :: North Salem-