we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Folyosók
by Jean Grey
Csüt. 14 Dec. - 20:40

Faye & Jamie - Végre együtt!
by Jamie Cavenaugh
Szer. 13 Dec. - 20:38

Hope Town - Eredetkutatás
by Ryan Bane
Kedd 12 Dec. - 18:53

Új fiú a láthatáron :)
by James Hurley
Vas. 10 Dec. - 20:40

Utak, ösvények
by Dakota Lincoln
Pént. 8 Dec. - 17:16

Alysa & Rashid - Kötözések
by Alysa Tate
Pént. 8 Dec. - 16:13

Sürgősségi ügy
by Aaron Adler
Pént. 8 Dec. - 16:02

Four Seasons szálloda
by Faye Adler-Barlow
Szomb. 2 Dec. - 16:04

Top posting users this month
Casey Andrews
 
Jamie Cavenaugh
 
Aaron Adler
 
James Hurley
 
Faye Adler-Barlow
 
Jean Grey
 
Alysa Tate
 
Ryan Bane
 
Emma Frost
 
Dakota Lincoln
 
i'm here





Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Share | 
 

 Napfény lakópark

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 32



TémanyitásTárgy: Napfény lakópark   Szomb. 21 Jún. - 11:33

First topic message reminder :

A város szélén az egyetlen olyan lakópark, mely néhány több emeletes házból áll. Azért még itt is érezni a kertvárosi hangulatot, egyetlen épület van csak, ami tíz emeletes, a többi kisebb négy emeletes és ezeket is parkosított területek kötik össze.




Ne feledd Eric:
Derű és harag között!
 



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

SzerzőÜzenet

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Vas. 5 Okt. - 15:56



Simon & Jill



Talán nem lehet rangsort állítani a hibáink között, talán nem is kell. Egyszerűen csak... valahogy olyan jó lenne, ha képes lenne elfogadni... lenyelni, mindegy hogy fogalmazunk, de túllépni azon, ami történt. Nagyon szeretném, ha elhinné, hogy jóvá akarom tenni, csak még nem tudom, hogyan kéne. Az a baj, hogy akár mit teszek, vagy mondok ugyanolyan ellenségesen viselkedik és csak épp annyira képes engedni, hogy legalább ne teljesen esetlenül ölelgessem, miközben ő a fotelben ül, mert az aztán végképp iszonyatosan bénán veszi ki magát, ez teljesen egyértelmű. De legalább feláll, még ha ez az esetleg hátba veregetés nem is az, ami az ember leghőbb vágya lenne. De nem akadhatok fenn ezen különösebben igaz? Most azt hiszem semmi sem akadhatok fel. Csak legalább próbálok nem tovább bőgni, legalább próbálok kitalálni valamit, hogy ne így nézzen rám, hogy ne... nem is tudom. Ha a tekintettel ölni lehetne, vagy azt sugallni, hogy milyen brutálisat csalódtál, akkor én már holtan zuhantam volna össze, a lelkiismeret furdalás meg magától is meg van, azért nem kell különösebben sokat tennie.
Mégis talán zavarnám most, talán jobb lenne, ha elmennék, talán jobb lenne, ha békén hagynám egy kicsit és nem zavarnám őt tovább. Nem is tudom... nehéz eldönteni, hogy mit akar. Azt mondta nem zavar el, de azt sem érzem, hogy jó az, ha itt vagyok. Ez ilyen megoldhatatlan patt helyzetnek tűnik és sejtelmem sincs, hogy mégis hogy a fenébe fogjuk ezt áthidalni. Egyáltalán képesek leszünk rá? Vagyis... ő képes lesz rá, hogy tovább lépjen? Az a baj, hogy jelenleg úgy érzem, hogy nem, jelenleg erősen a nem felé hajlok, ami meg aztán végképp nem sokat segít, hogy ne bőgjek, de legalább próbálom visszafogni magam, kevés sikerrel persze.
- Hát nem úgy tűnt, hogy te... - aztán csak megrázom a fejem és végül nem fejezem be a mondatot. Nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy itt vagyok és akkor még finoman fogalmaztam. Enyhén szólva is az látszik rajta, hogy legszívesebben elküldene melegebb éghajlatra, miközben én meg inkább maradnék, csak nem tudom, hogy a hangulatot és a levegőben lebegő feszültséget vajon hogy a fenébe fogom elviselni. Ez itt a nehezebb kérdés, és az, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, mint ahogy azzal sem, hogy csukódik mögötte az ajtó. Öt perc... az alatt gondolom nem valami nőhöz megy, akkor meg...? Azért jól esett volna, ha megmondja hova megy, bár persze el nem várhattam tőle. Végül egyszerűen csak lehuppanok a fotelbe, ahol ült, és nézem pár pillanatig az ajtót. Legszívesebben összegömbölyödnék, hogy úgy istenesen kibőgném magam, amíg vissza nem jön, de rántottáról volt szó, bár fogalmam sincs, hogy az utóbbi időben mennyire vásárolt, de talán vannak hozzávalók.
Nagy nehezen végül rászánom magam, hogy feltápászkodjak és persze feszülten nézegetem az órát, miután eltelik az öt perc, aztán tíz, aztán már majdnem tizenöt is, mire végre nyílik az ajtó. Már legalább nem sírok, csak a szemem vörös. A pakolászás első öt perce volt az, amit még sikerült továbbra is könnyáztatta módon véghezvinni. Kifejezetten figyelnem kellett rá, hogy a kaját ne áztassam el, de végül sikerül elkészülni, vagyis sikerült már öt perce, mire ő megjön. A kaja talán már kicsit ki is hűlt, de azért még remélhetőleg ehető.
- Veled meg mi...? - elharapom a mondatot újfent. Nincs közöm hozzá, megint csak nincs közöm hozzá, elmondja, ha akarja. De azt akkor sem tudom végignézni, hogy sörrel jegeli a homlokát és hogy istenesen megverték. Tudom, hogy ő gyorsabban jön rendbe, de akkor is. Ha már leült és ha már eszik, én nem kezdek neki. Csak szó nélkül próbálok meg segíteni, ha hagyja. Legalább rendbe tenni a sebeit, legalább valami értelmeset venni elő jegelésre, nem sört, ami amúgy is hamar felmelegszik. Zöldborsót, vagy szimpla jeget a hűtőből zacskóba téve, teljesen mindegy, csak... szeretném legalább ellátni óvatosan.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szomb. 4 Okt. - 0:45



Jill & Simon



Naná, hogy igazam van, én is tudom. Talán más igazságtalanak látná, talán Jill se ért velem egyet, de az az igazság, hogy magasból teszek rá. Nem érdekel, hogy mennyire igazságtalan, hogy az ő bűne az enyémhez képest semmi… nekem ő komolyan fontos volt. Nem úgy, mint én neki a gimiben. Az csak valami hülye ábránd volt, elvégre ki ne lett volna ezzel így? A csajok oda voltak értem, szinte naponta váltogathattam őket, nagyjából olyan könnyen, mint az alsógatyáimat, és mindezek ellenére bárkit megkaphattam. Nem volt semmi olyan köztünk, mint… mint most, szóval az… nem azt mondom, hogy nem számít, mert számít, nagyon is durva dolgot tettem, de… szóval ez most más, mint az volt. Én megkedveltem őt, fontos lett nekem, és komolyan azt hittem, hogy ez az egész sikerülhet, hogy talán igaza volt anyámnak, talán tényleg igaz az a sok baromság, amit összehordtak, de … de nem. Azok hülyeségek, csak az ember könnyedén hiszi el, szinte már beleakarja élni magát. Ez történt velem is. Szép volt, jó volt, és annyira hinni akartam benne, hogy én hülye mindent eldobtam, erre jött is a pofon az élettől. Így bíz meg valakiben. Az érzelmek nem valami barátságosak, és ha rajtam múlik, akkor engem nem látnak többet.
- Tökmindegy. – akkor ne maradjon ott többet, ne dugjon a fickóval, sőt, egyáltalán ne is találkozzon vele. Persze, vágom én, hogy nem az apja vagyok, meg minden, de… igazából mindegy, mi lehet még ennél is szarabb? Felőlem aztán találkozzon vele, ha annyira akar, ennél jobban aligha tud már ártani nekem, szóval teszek rá. Ahogy arra is, hogy a fickó vitte oda. Annak ellenére azért nem éppen elrabolva érezte magát, mert egy foglyot nem öltöztetnek királynőnek, és nem is bánnak úgy vele, mint valami kicseszett mesebeli hercegnővel. Ez az egész egy rossz vicc. Az egész életem egy rossz vicc.
Nem vagyok én olyan paraszt, hogy ülve maradjak, azért az egy cseppet, talán túl menne azon a bizonyos határon, szóval felállok, de nem igazán megy az, hogy visszaöleljek. Egy elég suta mozdulattal megveregetem kétszer a hátát és ennyi, ennél több nem megy, és nem is fog most egy darabig, vagy… örökké, kitudja. Az a nagy baj, hogy még soha nem voltam ilyen helyzetben. Soha nem szerettem senkit, és soha senki nem vert át, akit szerettem. Szóval ez most… elég bizonytalan helyzet, fogalmam sincsen, hogy mi lesz. Létezik, hogy valakit szeretsz és haragszol is rá? Mert, ha igen, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ez az a helyzet.
-Most mondtam, hogy maradj, akkor meg miért küldenélek el? – jó, nem éppen mondtam, hogy maradjon, csak annyit, hogy nem küldöm el, de a kettő nálam egyre megy. Elvileg ő most megint itt lakik… hát ez valami szuper lesz, így kell kinyírni a hangulatot, bár ha jobban belegondolok, az már így se volt. Az elmúlt napokban nagyjából itthon voltam csak és végigpiáltam a napokat, egy-két kivételt eltekintve, de akkor is bunyóztam vagy pókereztem. Egyik se ment jól, vesztettem, és bár nem kell mindenemet odaadnom, azért így is elég sok pénzt buktam, de ez még nem a világvége. – A rántotta az… jó ötlet, majd mindjárt jövök, öt perc. – mondom egyszerűen, ahogyan kilépek az ajtón.
Oké, nem öt perc, inkább tizenöt, de mindegy, végül csak visszajövök, bár nem éppen a legjobb állapotban. Sajnos nem éppen a legbarátságosabb alakokkal szemben vesztettem,ők pedig aztán tényleg nem tűrik a késlekedést, szóval kissé összevertek, én meg jobbnak láttam most tűrni, mint hadakozni, mert többen voltak és nem érdemes velük egyedül ujjat húzni. Majd maximum legközelebb visszanyerem a pénzemet tőlük. Ha még nem tette volna meg Jill, akkor kiszedek két tányért, mert gondolom nem csak nekem csinált rántottát, vagy ha mégis, akkor… akkor max elfelezem, és úgy adom neki oda a tányért. – Jó lett. – jegyzem meg, mielőtt kivennék a hűtőből egy sört. Ezúttal nem meginni, csak jegelni vele a fejemet. Nem a legjobb megoldás, de jobb, mint a semmi.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Pént. 3 Okt. - 21:09



Simon & Jill



Tudom, hogy igaza van, hogy én megígértem neki, ő pedig nem is emlékezett rá, hogy mi történt és ezért egyértelműen én vagyok a hibás, egyértelműen nekem kellett volna odafigyelnem, de... nem sikerült. Akartam, tényleg, csak túl sok volt az, ami történt, túlságosan sokkolt az egész és most valahogy szeretném jóvá tenni. Szeretném, ha képes lenne elfelejteni azt, ami történt, szeretném, ha képes lenne újra úgy nézni rám, mint előtte. Ha nem is azonnal, ha el is tart egy ideig, de majd... majd remélem elérhetem nála. Tényleg mindent megtennék, hogy jobb legyen, én csak nem akartam így elszúrni, és nem tehetek róla - na jó nem teljesen csak én -, hogy mégis ez lett a vége. A szavaira csak marad újra a fejrázás. Nem is tudom, hogy mondjam, vagy egyáltalán mit kéne mondanom erre, hogy ne menjek ahhoz, akitől félek, de hát én...
- Nem én mentem Simon. Ő vitt oda, miután elájultam. Nem én akartam. - még se küldhettem el a fenébe akkor, amikor meg akartak ölni, vagy amikor újabb katonák kezdtek el konkrétan özönleni a folyosókon. Azt azért... még sem gondolhatja rólam, hogy ennyire erős vagyok. Nem, én csak azt akartam, hogy vége legyen, hogy kijussak és ő segített benne, ő mentett meg, miatta vagyok életben, még ha most az életem enyhén szólva is vakvágányra érkezett ezzel az egésszel. Tényleg nem tudom még, hogyan, de valamilyen úton módon majd meg fogom oldani, hogy megbocsásson nekem, mert ez így nem állapot. Ő akarta, kinyitottam a szívemet, nem tudom ezek után visszazárni, és ha most mondaná, hogy menjek, hogy ennyi, akkor... én nem is tudom, hogy mihez kezdenék. Az már túl sok lenne, olyasmi, amit azt hiszem nem tudnék elviselni. Én nem vagyok képes rá, hogy csak úgy visszatérjek a jól megszokott régi életemhez, nekem az egyszerűen nem megy, hiába lenne jó. Eddig is képtelen voltam rá, az utóbbi egy hétben sem ment. Akartam, próbáltak rábeszélni a többiek, de még a szobámból se nagyon mozdultam ki.
Nehezen szánom rá magam, hogy végül feltápászkodjak, de sikerül mert akarom, mert vele akarok lenni, mert azt akarom, hogy tudja, hogy érezze, hogy nekem tényleg csak ez számít, hogy jóvá tegyem, hogy megoldjam ezt az egészet valahogy. Az első lépés talán tényleg az, hogy én kezdeményezek, hogy megpróbálom és talán nem tol el magától. Esetlen egy mozdulat ez, főleg hogy ő közben ül, de nem nagyon van más választásom. Amikor megmoccan szinte megijedek, megrezzenek tőle, de végül nem az lesz a mozdulatból, hogy eltol, hanem egyszerűen csak feláll, bár nem jutunk el addig, hogy vissza is öleljen, bármennyire is jó lenne. Nagyot nyelek és megtörlöm újfent az arcomat, amikor elhúzódik tőle. A hangom még mindig érezem, hogy elcsuklana, épp ezért nem kéne túlzásba vinnem a beszédet azt hiszem.
- Ha minden igaz öt körül, legalábbis négy már biztos elmúlt, amikor leszálltam a buszról. - sikerül végigmondani a mondatot, jó eséllyel azért, mert ez most nem igazán a témába vág. - Éhes vagy? Csináljak neked... rántottát? - mint ahogy ő is csinált nekem először, amikor itt voltam, pedig akkor se volt a legjobb a hangulat. Még fontolgattam, hogy tönkreteszem a pólóját. - Vagy dolgod van és... menjek el? - nem akarom zavarni. Talán betervezett valami bulit mára, vagy megbeszélte valami nővel... hogy találkoznak. Nekem pedig igazából nincs jogom beleszólni, hogy mit csinál. Egyelőre azt se tudom, hogy mi mit csinálunk, hogy mi lesz ebből, hogy marad ilyen hideg, vagy... mit kéne tennem, hogy jobb legyen?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Csüt. 2 Okt. - 17:42



Jill & Simon



Persze, értem én, hogy az érme kétoldalú, és én miért nem tudok neki egykönnyen csak úgy elnézni mindent, mikor ugye én évekkel ezelőtt azért jóval durvább dolgot tettem vele, mint egy egyszerű kis félredugás. Értem, és szörnyen szarul is érzem magam, ha arra a napra gondolok… vagyis inkább próbálok gondolni arra a napra, mert rohadtul nem emlékszem belőle semmire. A lényeg az, hogy nem azért tettem, mert én mindenképpen megakartam őt dönteni, és ezért úgy döntöttem bármire képes vagyok. Nem, alapból hülyeség volt elhívni a buliba. Nem is tudom miért tettem én, csak… talán csak akartam egy normális embert, aki még nem olyan, mint én, vagy a többi barom. Erre leiszom magam és megerőszakolom. Erről pedig évekig nem is tudtam semmit, csak nem rég, mikor találkoztunk, akkor mesélte ezt el, miközben egyenként törte el a csontjaimat. Ha nem lennék mutáns, talán már nem is élnék, kitudja. A lényeg az, hogy nekem is van bűntudatom és lelkiismeretem is sajnos, ami kegyetlenül vádol engem mindazért, amit tettem. Talán tényleg csak úgy meg kéne neki bocsátanom, ahogy ő is tette velem. Azonban én ilyen vagyok, és nem tudok ezen csak úgy továbblépni. Oké, ő is megtette, de én ezt nem tudom. Megígért valamit, hittem neki, bíztam benne, szerettem őt baszki, erre… erre ez történik. Talán ő is így érzett akkor, mikor tönkretettem őt évekkel ezelőtt, lehet csak én vagyok a seggfej és a képmutató, de ez van, nem fogok csak úgy mindent elfelejteni neki. Igen, nem voltunk együtt, nem mondtunk ki semmit, de … de én azt hittem, hogy fontosabb vagyok neki, mint… minthogy ezt tegye, de úgy látszik tévedtem, tökmindegy, hogy milyen indoka volt rá. Soha nem is gondoltam arra, hogy ebbe a komolyabban bele menjek, mert nem jöttem volna jól ki belőle, de… de talán, egy pillanatra elhittem, hogy van valami köztünk, valami… tudjátok, kimondatlan dolog, amit csak ő meg te érzel, de úgy tűnik ebben is rohadt nagyot tévedtem, mert semmi nem volt. Nem számít megcsalásnak, de… de attól még kurvára szar, és nem lesz jobb attól, ha arra gondolok, hogy nem is kéne emiatt szarul érezni magamat, mert nem volt köztünk semmi. Nem mondtuk ki, de… de azt hittem volt valami. Anyám persze megint jönne a sok hülyeségével az életről meg a… szerelemről. Van egy levél tőle, nagy szavakkal benne, csak az a baj, hogy rohadtul nem tudja, hogy milyen is ez nekem. Azt hiszi már minden értett, csak mert haldoklott.
- Szuper. De mondjuk kezdhetnéd azzal, hogy nem mész ahhoz, akitől olyan rohadtul félsz. – persze, erősen kétlem, hogy ez meg is fog történni. Csak mese habbal az a hülyeség, hogy ő majd beszart attól a fickótól. Akkor látszott volna rajta a félelem, és nem parádézott volna abban a ruhában, amit az a barom vett neki. Igazából…. leszarom az egészet, nem húztam fel magam köré újra azt a falat, amit nem rég lebontottam, pont az ő kedvéért, de elkezdtem visszaépíteni, és teszek rá, hogy mi van. Ez… ez így nem jó. Soha nem akartam senkit sem szeretni, mert tudtam, hogy ez lesz a vége, erre én hülye ellentmondok magamnak, és persze, hogy én húzom a rövidebbet. Ennyit nem ér az, hogy szeressek és szeressen valaki. Rohadtul elegem volt a csalódásokból meg fájdalmakból, minden hülye érzelemtől. Ha ezt kell folyamatosan érezni, hogy ”boldog” legyél, akkor inkább döglődöm tovább magányosan.
Kicsit azért furcsán nézek rá, mikor közelebb lép,hogy megöleljen…vagyis valami olyat csináljon, és bármennyire is ülve szeretnék maradni, végül csak felállok, hogy ne legyen ilyen nyomorult ez az egész. Néhány pillanat múlva húzódom el tőle, majd körülnézek a lakásban, de… de rohadtul nem találok órát. – Hány óra van? – azért nem mindegy, hogy mennyi van még hátra napból, nekem az utóbbi napok elégé összemosódtak.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szer. 1 Okt. - 21:19



Simon & Jill



Azért nagyon igyekszik, hogy a kelleténél is nagyobb parasztnak tűnjön pedig, hiába nem akarja. Oké, lehet hogy most bármilyen szintet megüthet, de azért lássuk be... én is képes voltam megbocsátani neki, sőt képes voltam megszeretni mindazok ellenére, amit tett velem, és ő most mégis... ennyire képtelen elhinni nekem, hogy nem direkt akartam kiszúrni vele. Én is hihettem volna azt róla, hogy csak szórakozik, hogy csak úgy meg akar kapni és azért mondja a javuljunk meg dumákat, hogy csak kamu az, hogy részeg volt és pontosan emlékszik mindenre és magában kárörvend, hogy hogy átverte a nyomorult kis csajt, de ez bennem egyszerűen fel se merült. Vagy csak én vagyok túl naiv hozzá, és én nem kellene elnéznem olyan valakinek egy ellenem elkövetett tettet, aki ilyen, de nekem ment, én képes voltam rá, ő viszont... mintha nem is lehetne meggyőzni, vagy csak akkor, ha az ember tényleg a könyörgésig jut és még akkor is necces, hogy visszaszerezhetem-e egyáltalán a bizalmát. Furcsa, ha ezek után már lassan duplán is rosszul érzem magam?
És akármit mondok ő újra és újra elmondja ugyanazt. Én voltam az, aki félredugtam... de igazából mi most hivatalosan együtt voltunk? Oké, arról volt szó, hogy nem fekszünk le mással, de a körülmények... tudom, nem számít. Viszont akkor sem volt ez úgy kimondva, hogy mi most akkor együtt vagyunk, akkor viszont igazából ez nem is számítana hivatalosan megcsalásnak. Persze ki nem mondom, mert akkor csak még nagyobb lenne a balhé és azt aztán főleg nem akarom elérni. Vannak esetek, amikor jobb, ha megtartod magadnak a véleményedet, vagy legalább egy részét, főleg akkor, ha te vagy az, aki szeretnél megbocsátást nyerni.
Tényleg nem tudom, hogy mit mondhatnék még neki azokon kívül, amit már tettem. Nem hazudok neki, nem akartam neki ártani tényleg egy pillanatig sem, és ha vissza lehetne csinálni... komolyan megtenném, de nem lehet, mert megtörtént és kész. Ezzel kell valahogy együtt létezni, ezt kell valamilyen úton-módon kezelni, és ha nem akarja, hogy elmenjek, az azt jelenti, hogy talán ő is azt szeretné, hogy sikerüljön. Az a baj, hogy egyelőre még tényleg fogalmam sincs, hogy mit is tegyek azért, hogy jobb legyen a helyzet. Egyáltalán hogyan szerezheted vissza valakinek a bizalmát, mit kéne lépnem, hogy jobban érezze magát? Sejtelmem sincs, és ha jól tippelek, akkor ő sem fogja megmondani, hogy mi is lenne a megoldás.
- Igen, majd valamit... kitalálok. - nem tudom mit. Nincs igazából semmim, amit adhatnék neki, nincs semmim, amit mondhatnék neki, de még eddig nem tettem meg. Megmondtam neki, hogy szeretem, ez... ez nálam a legtöbb, ami most eszembe jut. Hoztam rózsát, bár tudom, hogy ez nem a legjobb, nem ettől lesz hirtelen minden csodás, de... Csak halkan sóhajtok egyet és próbálom rávenni magam, hogy végre legalább felnézzek rá. Nem merek közelebb menni, pedig tudom, hogy kellene, csak... csak valahogy még sem megy, mert mi van, ha aztán elzavar? Na az lenne csak az igazán rossz. Végül mégis nyelek egy nagyot és én állok fel. Megtörlöm a szemem, ami nem sokat ér, de legalább nincs elkenődött smink, mert kivételesen nem sokat foglalkoztam ilyesmivel már majdnem egy hete.
- És, ha én ölellek meg? Azt... lehet? - bizonytalanul lépek hozzá közelebb. Életemben ritkán voltam tényleg ennyire bizonytalan, de mégis megpróbálok valahogy hozzáférni. Az a kellemetlen, hogy ő éppenséggel ül és annyira nem vagyok bátor, hogy mondjuk beüljek az ölébe, mert ha akkor pattan fel, na az... rémes lenne. Így csak marad az, hogy esetlenül, de megpróbálom így részben oldalról átölelni a nyakát, legalább ameddig engedi, ha engedi.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Kedd 30 Szept. - 20:17



Jill & Simon



- Ja, egy igazi csoda. – nem akarok én a kelleténél is nagyobb parasztnak tűnni, így nem is mondok inkább semmit erre, csak teszek egy megjegyzést, szinte már megismételve azt, amit ő mondott, bár nem valami nagy átéléssel teszem ezt. Csoda, hogy él… nem is tudom mi lett volna a szarabb. Ha feldobja a bakancsot, vagy ez. Igazából tökmindegy, mert így is úgy is szar az egész. De persze, hogy is várhatnám el, hogy azon gondolkodjon mi jó nekem, és mi nem? Sokkal egyszerűbb összefeküdni azzal, aki állítólag bántani akart minket, nem? Komolyan, meg sem kéne lepődnöm azon, hogy ezt csinálta, mégis sikerült. Mert azt hittem, legalább egy kicsikét belegondol abba, hogy mi lesz, miután fel kell az ágyból. De én vagyok a hülye, jót feltételezek az emberekről, márpedig ez hiba, méghozzá hatalmas. Az ember seggfej, akkor ver át, amikor csak tud, és nem tud örömet, csak fájdalmat okozni. Itt az élőpélda. Oké, voltak jó pillanatok, de végül mindent elbaszott, és mire emlékszem? Nem a parkra meg a koncertre, hanem arra, mikor ”megmondja”, hogy mit csinált azzal a fickóval. Tökmindegy mennyire szép a történet, a végére úgyis szarrá megy minden, ez ellen nem lehet semmit sem tenni, csak törődj bele és kész.
- Javíts ki, ha tévedek, de mintha te lettél volna az, aki félredugott, nem? – persze, most jönne az, hogy én sem csináltam semmit. Ez az, amit rohadtul nincs kedvem hallgatni. Én komolyan többet éreztem iránta, én komolyan elhittem, hogy lehet ebből valami, komolyan ragaszkodtam hozzá, komolyan megkedveltem, és komolyan gondoltam mindent. Az egy másik dolog, hogy nem tudtam valami jól kimutatni. Érzések nélkül élek, fura ez most így, főleg úgy, hogy egyből… szerelmes is leszek, az ember nem mondja ezt csak úgy ki, mert rohadtul nehéz, főleg ha úgy fosik ezektől, ahogy én. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy szarrá megy minden, ezért nem mondtam ki, mert nem akartam, hogy még inkább fájjon az, hogy csalódom. És jól is tettem. Ha kimondom akkor… akkor nem egyszerűen csak leittam volna magam az utóbbi időben. Nem mutattam ki, de éreztem, elakartam mondani, és el is mondtam volna, de sikeresen elbaszott mindent, úgyhogy ne jöjjön nekem azzal, hogy én mit nem csináltam. Maradjunk annál, hogy ő mit csinált, mert sajnos csinált, és kitudja hányszor szórakozott még el a haverjával. Na ez a másik dolog, amit nem akarod tudni, mert már a puszta gondolat is úgy felcseszi az agyamat, hogy legszívesebben a szomszéd öreg néni járókeretével verném szét annak a seggfejnek a fejét. – Ez szép és jó, de nem sokat segít. – nem hazudott nekem… kurva jó, ennek aztán igazán örülök. Bocs, ha nem tudok az ilyen remek dolgoknak igazán örülni, de mondhat bármit is, az én fejemben akkor is egyetlen egy dolog lesz. Az, hogy miként is baszott át. Nem hazudott? Remek, kiáltsam ki szentnek, vagy mi a franc? Egyáltalán mit vár tőlem, mi a francért higgyek neki? Mindennél jobban bízta, de szó szerint elbaszta az egészet, szóval így igazán nehéz azt mondani, hogy megbízok benned, nyugodtan verj át újra. Azért a szavánál  kicsit több kéne, hogy egyáltalán a gondolat is felmerüljön bennem, hogy bizalmat szavazok neki. – Bármit? Akkor majd biztos kitalálsz valamit. – egyelőre én magam sem tudom, hogy mitől lenne jobb, de azt biztos nem kérném, hogy ártson magának valamivel. Nem vagyok ennyire beteg ember, meg amúgy is… nekem ő fontos szóval aligha arra vágyom, hogy üsse magát, de mondom, ez nem jelenti azt, hogy ne lennék rohadtul ideges. Ha ennyire komolyan gondolja a dolgot, akkor majd kitalál valamit, amúgy se sok értelme lenne annak, ha én mondanám meg, hogy mit akarok , igaz? – Nem foglak megölelni. – egyrészt mert a férfi büszkeség nem hagyja, másrészt pedig… haragszom rá. Nem lökném csak úgy el, ha idejönne, de az biztos, hogy nem fogok felállni és megölelni, hogy minden rendben van. Nem, rohadtul nincsen semmi rendben, mindent elrontott! Pedig… pedig egy lépésre voltam attól, hogy… áh, mindegy.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Kedd 30 Szept. - 18:33



Simon & Jill



Most eszem ágában sincs mindent rá kenni, még ha azért... közre játszott valamelyest a dolgokban. Ha egy kicsit nagyobb léptékben tud haladni, ha nem annyira vak, hogy mindent nekem kell a szájába rágni, ha... De a sok ha nem számít, az a lényeg, hogy összességében én szúrtam el, mert nem kellett volna ezt tennem csak azért, mert nem bírtam ki, mert féltem, mert rossz volt egyedül, mert... Nehéz ezt normálisan elmagyarázni. Tudom, hogy nem kellett volna, de tényleg össze voltam zavarodva, tényleg nem tudtam, hogy mit tegyek, tényleg... rohadt nagyot hibáztam, és ha végül azt mondja, hogy menjek el, akkor megteszem, de attól még szeretném, ha meghallgatna, ha megpróbálna megérteni és ha... ha nem küldene el.
- De én nem... csak nem tudtam, hogy mit tegyek. Egyszerűen csak leblokkoltam és nem voltam tisztában a jó megoldással, hogy hogyan jöhetnék el. Az is kész csoda volt, hogy... élek. - nem érti, és még mindig úgy néz rám, mint aki hazudik, pedig nem így van, csak össze voltam zavarodva és nem jól döntöttem, ez igaz, ebben tényleg igaza van, de attól még nem akartam neki direkt rosszat, nem akartam, hogy ártson neki Edward, de azt sem hogy én ártsak. Semmi rosszat nem akartam, de a dolgok egyszerűen rosszul alakultak, akármennyire is nem szerettem volna, hogy ez legyen a vége. És most próbálok magyarázkodni, próbálom meggyőzni, hogy nem direkt akartam ártani neki, hogy elhiggye, hogy... szeretem, megszerettem ennyi idő alatt, pedig nem kellett volna. Minden normális ember hülyének nézne e miatt. Csodálkozik rajta, hogy nem látta rajtam a félelmet, miközben elvileg őt is gyűlölnöm kéne, helyette pedig egyszerűen csak megszerettem a stílusával és minden rossz tulajdonságával együtt?
Azt pedig csak még rosszabb hallani, hogy ő is szeretett, hogy ez már csak múlt időben hangzik el és ez elmondhatatlanul fáj nekem. Tudom, hogy nincs jogom számon kérni rajta dolgokat, tudom, hogy nincs jogom elvárni tőle semmit sem, de attól még fáj, iszonyatosan, hogy ez lett a vége. Én rontottam el, pedig biztos voltam benne, hogy majd ő fogja, és most fogalmam sincs, hogyan tehetném jóvá, hogyan érhetném el, hogy ne csak múltidőben létezzen nála az a szó, hogy újra fontos legyek neki, hogy újra valaki legyek a szemében, nem az, akit az ajtaján kívül akar tudni.
- Mintha te olyan nagyon kimutattál volna bármit is felém. - csak csendben jegyzem meg, szipogva, amikor épp sikerül visszatartani pár könnycseppet, amíg aztán persze újra jönnek. Csak ülök a földön és ölelem át a térdeimet, mintha attól bármi jobb lenne. Ismerős helyzet, régen is ez volt, csak akkor a szobámban csináltam, miután az apám elhordott mindennek, csak mert megmertem kérdezni tőle, hogy elmehetek-e a lányokkal suli után körülnézni a városban. Akkor is ez volt, ha csak egy órára mentem volna, pedig az nem olyan nagy dolog. Most épp olyan megsemmisülten érzem magam, csak most igazából hibáztam és rosszat tettem, nem úgy mint akkor. - Azért hidd el, mert sosem hazudtam neked Simon. - teszem végül hozzá, épp olyan erőtlenül, mint eddig. Képtelen vagyok most erőteljesebb lenni, nem megy, az is kész csoda, hogy sikerül ezt a pár szót kinyögni. - Tudom, hogy nem biztos, hogy sikerül, de meg akarom próbálni valahogy. Mit tegyek, hogy... elhidd, hogy fontos vagy nekem? Én bármit... tényleg bármit megteszek. - amit csak akar, akármit, tényleg, mert szeretném, ha legalább azt elhinné, hogy nem akartam bántani, szeretném, ha legalább azt elhinné, hogy nem akartam szándékosan rosszat. Bármit elviselek, ha azt kéri, hogy... hogy nem is tudom valamit ártsak magamnak, hogy tényleg érezze, hogy szeretem... Tudja, hogy nem viselem jól a fájdalmat, de miatta vállalnám, akármit. Tudom, hogy nem egyszerű visszaszerezni valakinek a bizalmát, de attól még meg kell próbálni.
- Én is dühös vagyok magamra. És akkor most...? - szeretnék legalább odamenni hozzá, de nem merek. Nem küld el, de kétlem, hogy a közelében akar tudni, de akkor mi legyen, Mégis hogyan lépjünk tovább? Tudom, hogy nehéz ez, hogy nem lesz hirtelen minden olyan, mint volt, de... valahogy csak megpróbálhatnánk nem? De ez most csak rajta múlik.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Hétf. 29 Szept. - 15:39



Jill & Simon



Szerencse is, hogy nem válaszol minden egyes kis közbeszúrásomra, mert azzal lehet igazán felcseszni egy dühös ember agyát, márpedig én így is elégé kivagyok rá bukva, szerencsére ezt ő is látja, és nem kell azt elmagyarázni neki, hogy miért is kívánom most őt a világ másik felére. Sokan vannak, akik csak kifogásokat keresnek, és bocsánatkérés helyett inkább a másikat baszogatják, és ha ő ezt most meg is lépné… hát az biztos, hogy elküldeném a francba. Sok mindent csesztem már el, sok mindenben én voltam és vagyok a hibás, de nehogy már azt mondja nekem, hogy ez az egész miattam történt. Hogy én basztam el így mindent, és nem ő. Az aztán… tényleg nagyon felidegesítene.
- Teszek rá, ettől nem lesz jobb. – leszarom, hogy mit tud az a fickó, magasból teszek rá és a rühes házára is. Az a baj, hogy Jill képtelen végre valami igazat is mondani. Félt a fickótól? Akkor mégis mi a tökömért nem láttam egyszer sem rajta a félelemnek a nyomát? Miért bújt bele abba a ruhába, és miért hívott el ahhoz az emberhez, akitől annyira félt? Hogy megvédjem? Hagyjuk már, tökéletesen elvolt ott, ez is csak egy újabb kifogás, nekem pedig már rohadtul elegem volt azokból, eleget hallottam, ha nem tud valami értelmeset is mondani, akkor megköszönném, ha befogná a pofáját. Én csak annyit kértem baszki, hogy legyen őszinte. Nem is kértem, inkább csak elvárnám, ha már sikerült mindent ilyen profi módon elrontania. De nem, még véletlenül sem, úgy látszik, hogy még arra is képtelen, hogy valami igazat kinyögjön.
- Fura módon nálad minden olyan rohadtul bonyolult! Egy nagy szart akartál te onnan eljönni, tökéletesen elvoltál ott magadnak, ilyen egyszerű, csak folyamatosan hülye kifogásokat keresel. Ha tényleg elakartál volna jönni, akkor kitaláltál volna valamit, nem pedig odarángatsz ahhoz, akitől te annyira ”félsz”. – mégis mi a francért nem lehet nekem valami olyat mondani, ami legalább egy apró részletben igaz? Most komolyan, ennyit se érdemlek meg? Oké, értem én, hogy nem vagyok jó ember, egy seggfej vagyok, tudom, sokan mondtak már, még papírom is van róla valahol, de azért annyit elvárnék, hogy engem is emberszámba vegyenek, és ha már ilyen sikeresen átvert, akkor legalább egyetlen dolgot mondana, amit el is tudok hinni. Mert az, hogy elakart jönni, az nem elég. Nem félt, egyszerűen csak jól érezte ott magát és kész, nem is értem, hogy miért itt van, és miért nem a haverjával együtt napozik a medence mellett, ahol csak csettint, és már mindent meg is kap. – Fenét! Csak kifogásokat keresel folyamatosan. – felőlem aztán elhiheti magának, hogy igazat mond, de én nem fogom elhinni, az egyszer biztos. Önfejű vagyok igen, makacs is, és nagyban befolyásolja az ítélőképességemet az, hogy rohadtul dühös vagyok, de akkor sem fogom neki elhinni azt, hogy ő olyan rohadtul félt és elvágyott abból a házból. Fura módon jelét sem láttam rajta annak, hogy olyan elképesztően szarul érezné magát, csak annyi volt, hogy nem nézett a szemembe és kész. Nekem aztán ne akarja bemesélni, hogy mennyire félt, nem valamelyik húgyagyú pasija vagyok, aki minden szart elhisz majd neki.
- Arra befizetek. – az a nagy baj ebben az egészben, hogy én komolyan éreztem valami többet az irányába. Gondolom egyesek ezt hívják szerelemnek, és ki nem mondtam, de fejben tudtam, hogy mi a szitu, és nagyon örülök annak, hogy nem mondtam ki, mert akkor ez a pofon ezerszer jobban fájt volna, és így is elég szar, elég már csak belegondolni abba, hogy mi lett volna ha… Erre meg jön ezzel a jóváteszem dumával. Felőlem aztán megpróbálhatja, dehogy nem lesz sétagalopp, az egyszer biztos. A bizalmat nem osztogatják csak úgy, ha egyszer elvesztetted, akkor azt kurva nehéz visszaszerezni.
- Na és hogyan higgyem ezt el? Azért mert szeretsz? Azt eddig is rohadtul jót kitudtad mutatni.– oké, én sem voltam benne a legjobb, de nem én bújtam mással ágyba, hanem ő, úgyhogy ebben rohadtul ő az, aki hibázott. – Én bíztam benned, még egy pillanatra el is hittem, hogy… hogy sikerülhet, erre elcseszel mindent. Jóvá akarod tenni? Csak nyugodtan, de nem biztos, hogy sikerülni fog. – talán gyerekes vagyok, talán nem kéne ezen így felhúzni magamat, de én… én valahol titkon vágytam arra, hogy ez működjön, és nagyon szar az, hogy így mutatta meg nekem, hogy kár ebben hinni. – Nem küldelek el, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék rád rohadtul dühös. – azt meg ugye mondanom sem kell, hogy… hogy óvatosan nézzen bárki más pasira.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Vas. 28 Szept. - 19:33



Simon & Jill



Őszintén szólva most örülök annak, hogy sikerül pár mondatot kinyögni, nem tudok mindenre válaszolni és főleg nem vagyok képes minden megjegyzésére reagálni valamit. Érezni a tömény cinizmust, érezni, hogy milyen nagyot csalódott bennem, hogy most... szinte utál, gyűlöl. Érthető, én is így lennék vele, de közben... áh, nem tudom, hogy igazából én hogy lennék ezzel. Az biztos, hogy rémesen vagyok, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy jobb lenne kiszaladni a világból, vagy tovább küzdjek, hogy próbáljam neki megmagyarázni ezt az egészet, meggyőzni róla, hogy... nem akartam, hogy tényleg szerettem volna normálisan viselkedni vele, hogy én igazán nagyon igyekeztem, csak hátnem sikerült. Féltem, tényleg így van, sokkal könnyebb volt az egyszerű utat választani, nem pedig a fájdalmasat és ezt, aminek végül ez lett a vége.
- De attól még így volt, tényleg nem tudod, hogy mire képes. - igenis féltem, és igenis így volt könnyebb. Jobb lett volna, ha durvább dolgokra ér oda? Talán tényleg totál defektes vagyok, hogy képes vagyok olyanokat kedvelni, olyanokhoz ragaszkodni, aki ártanak nekem, de a jó francba is ő is közéjük tartozik! Azt mondta változtatni fog, de csak akkor tette, amikor újra és újra kiborultam, amikor végre szó szerint a szájába rágtam, hogy engem érdekel és hogy zavar, hogy más nőkkel bújik ágyba. Ő magától sose mondta volna, ő azt hitte, hogy majd csak én változom, hogy majd így lesz minden szép és jó nekem, most pedig... Néha komolyan ordítani szeretnék vele, hogy hagyja abba, hogy figyeljen már oda rám, hogy ne csak azt hajtogassa, hogy neki milyen rossz és hogy én mennyire vagyok szemét, hogy ezt tettem vele. Tudom, és azért vagyok itt, mert... mert az nem lehet, hogy hibázol és akkor már nincs is megoldás, akkor már nincs is esély rá, hogy megbocsátást nyerj. Az nem lehet.
- El akartam jönni! Tényleg el akartam, de... ez nem ilyen egyszerű. - nem engedett volna, igenis féltem tőle, hogy nem engedett volna el, akármennyire is akarom, és talán nem akartam eléggé. Lehet, hogy hagyta volna, de a lehetre építhetsz? Mi lett volna akkor, ha arra ér oda, hogy nem vagyok sehol és aztán ő is áldozatul esik ennek az egésznek? Ezt én nem akartam, és nem mertem kockáztatni. Megtettem akkor, amikor elmentem abba a buliba évekkel ezelőtt, amikor vállaltam, hogy bátor leszek, hogy nem hagyom magam az apámnak, hogy esélyt adok rá, hogy valaki rendes legyen velem és mi lett a vége? Ketten bántottak rövid idő leforgása alatt, Simon és aztán még az apám is... egyszerűen most nem mertem próbálkozni, nem mertem kockáztatni újra, hogy rossz vége legyen. - Igazat mondok. - nyögöm halkan, bár inkább talán az lenne a jó szó, hogy súgom felé, vagy talán csak magam elé, mert ennél több most nem megy, képtelen vagyok rá. Már lassan az is alig sikerül, hogy visszatartsam a könnyeket, az utolsó szavaim után már nem is megy. Nem jutok el addig, hogy véglegesen kiboruljak, de nagyon közel vagyok hozzá, csak némán gördülnek le a könnycseppek az arcomon, sorban egymás után, megállíthatatlanul. Időnként megtöröm az arcom, amíg meg nem szólal. Nem igazán merek felnézni, ezért figyelem főleg a szőnyeget a padlón magam előtt. Csak akkor rázkódik meg a vállam egy pillanatra, amikor kimondja azt a szót csak épp múltidőben.
- Tudom, de szeretném... jóvá tenni valahogy... akárhogy. - muszáj lennie valami lehetőségnek, egyszerűen... kell, hogy legyen valami, mert képtelen vagyok elviselni azt, hogy nincs. Egyszerűen nem megy. Már így is túl sok minden történt mostanában, de ez már kezd tényleg sok lenni. Nem tudom, hogy kezeljem és nem tudom, hogy mégis mit kéne tennem. Ha azt kéri, hogy menjek el, akkor... elmegyek és kész, de amíg nem mondja ki, addig nem fogok, addig nem akarok. Engedek végül a lábaimnak, és egyszerűen csak a falnak vetett háttal csúszik le a földre. - Nem tudom. Bennem nem változott semmi, csak... csak rajtad múlik, hogy mi legyen. Én tényleg... bármit megtennék, hogy elhidd, hogy soha többé nem lesz ilyen, hogy nem szándékosan tettem, nem akartalak bántani. - hibáztam ez tény, de nem szándékos volt, nem direkt akartam neki rosszat, nem csak egy átverés volt, vagy bosszú. Sose tennék ilyet.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szomb. 27 Szept. - 21:33



Jill & Simon



- Ja, hogy csak ennyi, így mindjárt más. – morgom magam elé. A fickó megevett néhány pasast, de amúgy csak ennyi. Még nem igazán döntöttem el, hogy higgyek neki, vagy inkább kérdezem meg, hogy mi az a cucc, amit szív, mert nagyon ütős lehet. Oké, van jó néhány mutáns még a világon, de olyan is van, aki ha kedve szottyan megeszik néhány embert? Azért ez elég abszurd, bár… bár kitudja, igazából tud egyáltalán valaki bármit is? Mindenki hajtogatja a szar szövegét, hogy az élet ilyen jó, meg olyan jó, de közben elfelejtik, hogy ez csak a cukormáz, ott legbelül az élet kegyetlen szar.
Felvonom a szemöldökömet arra, mikor felemeli a hangját annál a nemnél. Oké, mondta már, hogy nem a pénzért volt ott, de én már akkor se igazán hittem neki, és most se hiszek neki. Lehet, hogy nem valami pénzéhes liba, de attól még ugyanúgy elvarázsolta őt az a sok csilivili cucc, az egyikbe ráadásul  még bele is bújt, szóval inkább maradjon csendben. – Egyre jobb, ott tartunk, hogy azért dugott meg, mert te védelmet akartál. Mi lenne, ha mondjuk abbahagynád a magyarázkodást, mert egyre csak dühösebb leszek, ahogy ezt hallgatom! – egy gyáva, önző ribanc volt, ez az igazság, és magasból szarok arra, hogy neki nem volt ötlete a menekülésre. Kapja be, ez csak a sok szar, amit összehord, de ezek is csak kifogások, képtelen megmondani az igazat. Felőlem aztán hiheti azt, hogy ez egy teljesen jó indok, de az én számomra ez csak egy égbekiáltó hülyeség marad és kész. Nem érdekel, hogy miért csinálta, az számít, hogy megtette, ha bátor lett volna, ha egy kicsit is számítottam volna neki, akkor kitalál valamit, hogy eltűnjön onnan, ne mondja már nekem, hogy a fickó örökké ott tartotta volna, mert ha ezt mondja, akkor én esküszöm, hogy páros lábbal rúgom ki innen a francba.
- Nem érdekel! Teszek arra a köcsögre! Elakartál onnan jönni? Rohadtul úgy tűnt, hogy remekül elvagy a kis ruhádban, az újdonsült haveroddal. Mi lenne, ha mondjuk egyetlen egyszer megpróbálnál igazat mondani? Vagy ez egy olyan kibaszott nagy kérés lenne? – kezd már elegem lenni ebből a sok szarságból. Persze, elakart onnan jönni… azért nem jött el a fickótól már az első pillanatban, azért volt a házában, azért feküdt vele össze, és azért vette fel azt a sok szart, amit vett neki a haverja. Nem tudom, hogy mégis mit szívott, de rohadtul nem úgy nézett ki, mint aki elakarna onnan jönni, sőt, szerintem még maradt is volna. A legidegesítőbb az egészben, hogy még arra se méltat, hogy legalább valami olyat mondjon, ami köszönőviszonyban van az igazsággal. Csak mondja itt a hülyeségeit, hogy neki milyen rossz volt, és elvárja, hogy nekem itt helyben megszakadjon érte a szívem. Amíg én azon filóztam, hogy vajon hol van, és vártam, hogy jöjjön egy kicseszett kopogás, vagy hívás, addig ő a haverjával tökéletesen jól elvolt az ágyban. Nem igazán vágom azt, hogy miért is kéne őt olyan fene mód sajnálnom, mikor kettőnk közül ő volt az, aki jól eltöltötte az idejét. Úgyhogy ne várja el tőlem azt, hogy most elkezdjem megsajnálni.
Nem is igazán figyelek már oda rá, csak akkor kapom fel a fejemet, mikor meghallom azt a bizonyos szót. Szeretlek. Hosszú másodpercekig csak figyelem őt, aztán… talán a legtöbb ember mosolyogva állna fel és ölelné meg őt vagy valami, de én nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember, és ha ehhez hozzá vesszük azt, hogy dühös vagyok és csalódott… nos én inkább csak hozzávágom a falhoz a hamutartót, hátha ettől jobb lesz, de nem. Előre dőlök a székben és a kezembe temetem az arcomat. Nem sírok, az nem az én stílusom, de most aztán rohadtul betett ez nekem. – Én… én szerettelek Jill, és pont ezért nem mondtam ki, mert éreztem, hogy ez lesz. Most viszont… nem tudom mit érzek, csak azt tudom, hogy rohadtul pipa vagyok rád, és gyűlöllek azért, hogy nem tudlak annyira utálni, mint kéne. – egy utolsót szívok a cigibe, mielőtt még kihajítanám azt az ablakon. – Ezt nagyon elbasztad, remélem tudod. – ha nem fekszik össze azzal a fickóval, akkor… akkor kitudja, hogy mi történhetett volna, talán végre normálisak lehetünk volna, de ezzel csak azt érte el, hogy egy idegroncsot csináljon belőlem, és még inkább szarnak lássam az életem. Olyan jól indult… nem értem, hogy érhetett ilyen véget. Most meg jön ezzel, nekem pedig el kéne hajtanom a picsába, de nem megy. – És most mit akarsz? Folytatni onnan, ahol abbahagytuk? Már semmi nem lesz ugyanaz. – eljátszotta a bizalmamat, így… így rohadt nehéz újra hinni neki.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szomb. 27 Szept. - 20:02



Simon & Jill



Nekem sem volt könnyű, nekem sem volt egyszerű elfogadni őt, bízni benne, de akkor is megtettem, megpróbáltam. Persze eszem ágában sincs ezt most felpedzegetni, eszem ágában sincs a szemébe mondani, hogy esetleg belegondolhatna, hogy talán csúnya dolgot tettem, de... egyszer már ő is, és talán csúnyábbat is mint én, de én mégis képes voltam ezen felülemelkedni, mégis képes voltam megpróbálni bízni benne és ment is. Tudom, hogy hibáztam, tudom, hogy fenemód nagyon hibáztam és minden joga meg van, hogy ne nézze el ezt nekem, hogy soha ne bocsássa meg, de akkor is megpróbálom elérni, hogy legalább ne tegyen ki azonnal, hogy legalább meghallgasson, mert ez fontos nekem, mert ő igenis fontos nekem, hiába nem hiszi el most. Szeretném kijavítani a hibámat. Nem tudom még hogyan, de... muszáj, hogy valahogy sikerüljön, mert nem akarom elszúrni. Nem hiszem, hogy képes lennék ezt még egyszer újra kezdeni valakivel, valahogy... teljesen esélytelennek tűnik.
- Nem pont így, inkább ő... mintha megenné őket, de ez... ez tudom, hogy furcsa és hihetetlen, de akkor is megtörtént, magába szívta őket, csak... csak ennyi. - és akkor miért ne tehetné meg bárki mással is? Felvette annak a nőnek az alakját csak úgy és mindaz, amit láttam, meg az arca... tényleg az egész valami horrorsztoriba illő volt, és azt látom Simonon, hogy nem hiszi el, hogy talán nem is érdekli, én pedig nem tudom, hogy meddig leszek képes megpróbálni meggyőzni őt. Az a baj, hogy úgy érzem nincs értelme, hogy ő már eldöntötte és mintha akármit mondanék neki úgyse érne semmit.
- Nem! Már mondtam, hogy nem így van. - az első szót szinte már sikítom, bár gyengén, inkább jobban fogalmazva kétségbeesetten. Nem vagyok ilyen felületes, sose voltam, megtehettem volna már régebben is, hogy keresek valami gazdag fickót, de nem volt igényem rá soha. Nekem más... más dolgok jobban számítanak. - Csak azt tudtam, hogy jobb, ha megvéd, mintha velem is azt teszi, mint ott azokkal, és szerinted, ha nem azt teszem, ami neki tetszik, akkor... akkor nem ez lett volna  vége? Eltörtem mindkét karját Simon, és semmit sem ért, mégis... mit tehettem volna ellene? Hogy jöhettem volna el? - fogalmam sincs, hogy elengedett volna-e. Azt mondta, hogy én döntöm el, de vajon tényleg így volt? Az a baj, hogy fogalmam sincs róla és egyszerűen nem mertem megkockáztatni a dolgot. Nem voltam elég bátor hozzá, hogy azt mondjam megyek, hogy nem akarok maradni, sokkal könnyebb volt az, hogy maradtam, hogy felvettem a ruhát, hogy inkább élvezni próbáltam a helyzetet, még ha ez hiba is volt.
- De számít, hogy mit tud, mert nem tehettél volna ellene semmit. Ha felhívlak és megmondom mi történt és hogy el akarok menni, de nem merek... akkor mi van? Nem tudtál volna tenni ellene semmit, így legalább tudtad, hogy nincs bajom. - bár már nem vagyok benne biztos, hogy ez egyáltalán jó volt-e neki, hogy örült-e, hogy nincs bajom. Tudom, hogy megbántottam, tudom, hogy nem így kellett volna intézni ezt, de... de akkor sem voltam képes másra, akkor sem ment, bármennyire is szerettem volna. És talán igaza is van Edwardnak, talán tényleg van az a szindrómám, lehet hogy tényleg valamilyen beteg módon képes vagyok azokhoz kötődni, akik ártottak nekem. Az apám, Simon, az anyám és ő is... minden áron velük akartam lenni, miközben mindegyikük csak bántott, az apám nem egyszer bezárt és megütött, az anyám csak elhagyott és kész, Simon... ő tudja jól, hogy mit tett és mindezek közül mégis Edward a legdurvább és ezek után is csak mondja tovább. Hallom én az iróniát, mar is mint a méreg, de nem tudok rá mit mondani. Nem vagyok teljesen rendben fejben ez tény, de mégis hogy lehetnék ilyen élettel a hátam mögött? Soha sem volt normális semmi, ami körülöttem történt, én sem tudom, hogyan kell a normális dolgokhoz alkalmazkodni, egyszerűen nehéz.
- Én csak... tényleg sajnálom Simon. Tudom, hogy nem így kellett volna, tudom, hogy elrontottam és megbántottalak. Én csak... csak... - beharapom a számat, már-már annyira, hogy érzem, ahogy kiserken a vér, de csak, hogy tudjak arra koncentrálni, hogy ne kezdjek el bőgni. Így is legördül az első könnycsepp és egyszerűen képtelen vagyok visszatartani. Végül ellököm magam a faltól, bár inkább csak próbálok megállni a lábaimon. - Elmegyek, ha azt szeretnéd, ha tényleg... azt szeretnéd, de azt tudnod kell, hogy én... azt hiszem én tényleg szeretlek, még ha nem is mutatom ki épp a legjobban. - nem akarok, tényleg nem, de ha egyszer nincs értelme, ha egyszer nem tudom már mást mondani, akkor igaza van, jobb az, ha békén hagyom.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szomb. 27 Szept. - 9:55



Jill & Simon



A szavaira nem válaszolok semmit, csak amolyan ”tökmindegy” jelleggel megrántom a vállamat. Elég sok mindenről feledkezett el az utóbbi időben, ugye például rólam, de nem is kéne ezen pedáloznom, így soha nem leszek a régi. Ez a baj vele. Idejön, hogy újra minden szar legyen, én meg így kénytelen vagyok az elengedett érzéseket visszazárni, úgyhogy megköszönném neki, ha minél hamarabb elhúzna, hogy folytathassam a sekélyes és semmitmondó életemet, amit olyan nagyon jól csináltam már régebben is, mielőtt még úgy gondolta, hogy akkor most úgy átbassz, mint annak a rendje. Ez a baj az érzésekkel, hogy folyamatosan elárulnak, átvernek, lehetetlen elvárni azt, hogy bárkinek is legyen egy őszinte érzése feléd, az emberek ugyanis taplók és seggfejek, akik arra várnak, hogy felmoshassák veled a padlót, ezt most tanultam meg igazán, és az szent, hogy én ezt még egyszer nem fogom hagyni. Elég volt a kicseszett csalódásokból meg érzésekből, nem akarok többet ilyet érezni, már így is elégszer megvolt. Az egészben az a legrosszabb, hogy én még bíztam is Jillben. Mondtam neki dolgokat, csináltam vele dolgokat, amit addig senkivel, erre mi lesz a vége? Mikor már azt hinném, hogy… hogy jól alakulnak a  dolgok? Elcsessz mindent, lerombolja azt, amit eddig felépítettem, és most csak úgy elvárja, hogy bízzak benne?
-Szóval azt akarod mondani, hogy a fickó egy óriási legó, aki néha magába építi az embereket? – remélem kihallja a szavaimból azt, hogy ennél nagyobb baromságot életemben nem hallottam még, és teszek arra, hogy talán igaz. Megölt néhány embert, hogy éljen, és akkor mi van? Ez még nem fogja megmagyarázni a többit, ettől még nekem ugyanolyan szar, és nem azt akarná elérni, hogy nekem legyen jobb? Vagy már megint csak sokat várok és magának akar jót, nekem pedig csak megint rosszat? Belefájdul a fejem ebbe a sok szarságba, mennyivel egyszerűbb volt, mikor nem kellett ilyeneken agyalnom.
- És ha ennyire gonosz a fickó, hogy bántott volna téged, ha nem fekszel önként alá, akkor elárulnád, hogy mégis mi a francért maradtál ott? Hogy miért parádéztál a házában, és abban a ruhában, amit vett neked? Vagy neked a pénz kell? A pompa meg a többi szarság? – mert akkor egész nyugodtan megfordulhat és visszamehet a haverjához, mert nekem ebből elegem lett. Oké, félreértettem, de attól még nem lesz jobb, attól még ugyanúgy utálom azt, amit tett és ugyanúgy dühös vagyok rá, mert látszólag rohadtul nem viselte meg a dolog. Elhívott engem, mindezek ellenére abba a kicseszett palotába! Már szinte olyan az egész, mint valami előre megtervezett merénylet, és akkor jön azzal a szöveggel, hogy nem volt más választása. Akár el is húzhatott volna a picsába, vagy mondjuk amint lehet lelécel és elmondja, hogy mi a helyzet. De nem, ő inkább ott maradt, és ezért nem értem, hogy miért kéne nekem még most is olyan rohadtul megértőnek lennem. Nem az erősségem.
- Szerinted milyen magasból szarom le, hogy mit tud? Soha a büdös életben nem fogok találkozni azzal a seggfejjel, teszek rá! – ha meg mégis, akkor nekimegyek. Nem szokásom átgondolni a cselekedeteimet, nem különösebben érdekel az, hogy mi lesz velem. Mindenkit meglehet valahogy ölni, nem? Csak próbálkozni kell és kész. De mindegy is, ez most nem idetartozik, mint mondtam: valószínűleg soha az életben nem fogok találkozni azzal a rohadékkal, és ez jól is van így, a legkevésbé az ő pofájának látványára van szükségem. – Hátborzongató volt, mi? A szemedben szinte láttam a rettegést, mikor ránéztél. – remélem kihallja a szavaimból az iróniát, mert ez aztán szó szerint térdig gázol benne. Mégis mi a tökömért maradt ott és volt el tökéletesen abban a házban, ha neki annyira szar volt ott? Erre gerjed, vagy mi a franc? – Mi lenne, ha mondjuk békén hagynál? Ha olyan kurvára fontos lennék neked, akkor nem maradsz ott azzal a fickóval, nem hívsz el a kicseszett házába és mondjuk elmondod mi történt, és nem így kéne megtudnom. Tudod, megbízol bennem, ha már folyton ezért cseszegettél engem. – én megbíztam benne, mert fontos… volt, de láthatólag ez fordítva nem igaz.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Pént. 26 Szept. - 21:05



Simon & Jill



Megérteném, ha így tenne, azt viszont meg kell értenie, hogy nem hagynám annyiban, nem mennék csak úgy el. Ha kell, akkor tábort verek itt az ajtaja előtt és addig maradok, amíg végül a szomszéd néni nem szól neki, hogy engedjen be, mert nem fogom ennyiben hagyni. Nem akartam bántani, nem akartam ártani neki és ezt el kell, hogy higgye nekem. Valahogy bebizonyítom, ha nem is a rózsa lesz a legjobb megoldás, akkor majd... valahogy máshogy. Csak az kell, hogy meghallgasson. Elég képtelen talán a sztori ahhoz, hogy ne azt gondolja, hogy hazugság. Az a baj, hogy nem mondhatom, hogy ismerhet már annyira, hogy nem vagyok jó színész, de nem ismer, és hiheti, hogy teljesen félreismert, pedig én... tényleg nem vagyok jó abban, hogy szerepet játsszak, legalábbis úgy nem, ahogy hiszi. Csak magamat adtam a furcsaságaimmal és a hirtelen dühkitöréseimmel együtt. Ez vagyok én és ő képes volt azt hiszem még így is megkedvelni, én pedig elszúrtam, ami mindennél jobban bánok. Azt még csak feltételezni sem merem, hogy esetleg... meg is szeretett, mert akkor csak még sokkal pocsékabbul érezném magamat.
- Bocs én csak... az nem jutott eszembe. - biggyed le kicsit a szám és nyelek egy nagyot. Rémes, képtelen vagyok rövid időre is normálisan megszólalni, nem lesz egyszerű elmondani azt, amit akarok, ha már most elcsuklik a hangom rendre, de meg fogom próbálni és minden áron akarom is, hogy sikerüljön. Már tényleg csak az a kérdés, hogy el is hiszi-e nekem, hogy meg tudom-e vajon győzni. De legalább beenged, már azt hiszem ez is valami, még ha egyébként csak annyit tesz is, hogy leül és rágyújt. De legalább a rózsát nem dobta egyenesen a kukába, ez... ez jó igaz? Ettől még persze nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, hiába próbálkozom. Nem tudom hova tegyem a kezem, nem tudom, hogyan álljak, így marad a laza - oh igazából kicsit sem laza, feszült és ideges - falnak dőlés és persze a hebegés, habogás. Ez van, próbálom neki előadni a dolgokat, azt ami történt és hogy miért, hátha megérti valahogy. Nem lep meg, hogy persze azonnal megjegyzéssel indít. Benne volt a pakliban, nagyon is, úgyhogy egy szavam sem lehet. Csak bólintok egy aprót végül, hiszen mindketten tudjuk, hogy igen erről van szó.
- Igazából csak... nem tett semmit, így muszáj volt megvédeni magam, és igen... felfalta őket, bár ez nem jó szó. Olyan volt inkább mintha... magába... építené... őket. - tudom, hogy ez így baromi furán hangzik, de komolyan rémálomba, vagy horror filmbe illő volt az egész jelenet. Nem igazán tudtam azóta sem rendesen kiverni a fejemből, pedig igazán akartam, de vannak dolgok, amik valahogy egyszerűen... beleégnek az ember retinájába és képtelenség őket eltüntetni onnan. - Nem, félreértetted. Ő... engem bántott volna, de igazából téged is bánthatott volna és én azt sem akartam. - nem jól mondtam talán, vagy csak elég mérges ahhoz, hogy ne akarja igazán megérteni, amit mondjak, vagy csak ne tudja. Igazság szerint azt hiszem, ha róla lett volna szó, akkor is megteszem, akkor is vállaltam volna, hogy inkább ez, mint hogy baja essen. - Nem tudod, hogy milyen és, hogy mire képes. Vele szemben még... még az sem ér semmit, amire képes vagy és az sem, amire én. Eltörtem mindkét karját először Simon és mintha semmi se történt volna vele és... csápjai vannak, vagy én nem is tudom, hogy mi. Az egész annyira... hátborzongató! - megremeg kissé a szám, de próbálom megállni, hogy ne bőgjem el magam már most azonnal. Már az is rémes, ha csak visszaidézem azt, ami a tóparton történt. Talán tényleg igaza van Edwardnak, talán tényleg van az a szindrómám, mert amúgy mivel lehetne magyarázni? Belementem abba, hogy vele legyek, miközben valahol rettegek tőle, és most itt szinte már könyörgök annak a srácnak... fickónak, aki megerőszakolt évekkel ezelőtt. Van ember, aki erre azt mondaná, hogy normális vagyok?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Pént. 26 Szept. - 18:04



Jill & Simon



Szívesen rávágnám az ajtót azzal, hogy ”mégis, két érdekel, hogy mit akarsz?”, de mégse teszem. Pedig ezt kéne. Megmondtam neki, hogy végeztünk, még ha nem is konkrétan ezt mondtam, de a magasból szarok rád című mondatomból szerintem kivehető az, hogy kapja be és ne jöjjön ide többet, mert nem vagyok kíváncsi rá. Egyrészt mert a világon ő az utolsó ember, akivel összeakarok futni, másrészt pedig semmi kedvem szarul érezni magamat csak azért, mert itt van. Mert bizony most ez van. Eddig is szar volt, de úgy, hogy még látom is… így már duplán szar, ez pedig nagyon nincsen az ínyemre. Éppen ezért kéne elhajtani őt a francba, megértetni vele, hogy hagyjon békén és kész. Lehet, hogy más úgy gondolja, hogy én ezt csak túl reagálom, de… de én ilyen vagyok. Elégé az átlag alatt vagyok, ami az érzelmeket illeti, és ebből adódóan sokkal könnyebb megbántani. Évek óta először lebontottam minden rohadt falat és bizalmat szavaztam neki, erre egyszerűen csak átver, és jön a hülye dumájával, hogy nem direkt volt. Ennél jobb kifogást nem talált baszki? Vagy még arra sem vagyok érdemes, hogy legalább egy normális hazugságot köhögjenek a pofámba? Kész röhej az egész, mégis hogyan lehet valakivel nem direkt összefeküdni? Erre még én sem vagyok képes, akkor pedig vagy kurva nehéz, vagy lehetetlen. Inkább az utolsó.
- Hozhattál volna mondjuk kaját is. – morgok szinte már inkább magamban. Talán örülnöm kéne annak, hogy itt van, hogy eljött, de… de jelen pillanatban nem örülök, csak szarul érzem magam és dühös vagyok. Átvert, pedig én bíztam benne. Mondtam neki, hogy valamelyikünk elfogja rontani az egészet, de azt hittem, hogy simán csak kiakad a kelleténél jobban, nem pedig azt, hogy fogja és megdugatja valakivel magát csak mert az nekem szar érzés. Én komolyan kezdtem már hinni abban, hogy talán, esetleg, netalántán sikerülhet normális emberként élni, de persze ez csak kamu. Aki selejtes, az az is marad, ezzel kell együtt élnie, erre meg Jill döbbentett rá. Nem értem miért vártam többet tőle. Azért végül ha nehezen is, de csak beengedem őt. Rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy kopogjon az a vénség, hogy miért nem engedem be szegény lányt. Már rég agyon ütöttem volna, ha nem lenne nő. Vagyis nem, nekem az ő korában már  nem nő az ember, inkább csak simán öreg. Szóval inkább beengedem Jillt, mert az öreglány kioktatásához aztán semmi kedvem nincsen, már az is elégé idegesítő volt, mikor régen a csajaimmal cseszegetett. Pont olyan, mint a nagyanyám. Kedves meg minden, csak képtelen a maga dolgával törődni.
- Mikor megfürödtem a sörömben? Nehéz lenne elfelejteni. – szúrok azért közbe, mert… mert na, ennyi azért kell nekem, mégse várhatja el tőlem, hogy csak úgy szó nélkül hagyjam őt beszélni, ha ismer, akkor pontosan tudja, hogy képes vagyok egy kukába is belekötni, ha nagyon szar kedvem van. – Na várj csak, azt hiszem ez kicsit sok. – intem le őt, hogy még véletlenül se mondja tovább  a dolgokat, mert már ez is túl sok. Tegnap elégé sokat ihattam, mert rohadtul hasogat a fejem. – Szóval a pasas a segítségedre sietett, majd elkezdett kitanítani téged valami hivatalos gyilkosnak? És kannibál módjára felfalta azokat, akik bántani akartak? – azért ez így elég hihetetlenül hangzik. Mikor arról beszéltem, hogy legalább egy normális hazugságot megérdemlek, nem arra gondoltam, hogy improvizál nekem valami kitalált sztorit. De ne siessünk ennyire előre, talán még meg is győzhet, nem? – És manipulált téged, hogy rácuppanj, igaz? Viszont te voltál olyan hősies, és feláldoztad magad, hogy nekem ne fájjon, így volt? Elárulok egy titkot, oké? Rohadtul nem sikerült! Nehogy már azt akard beadni nekem, hogy te csak miattam csináltad az egészet! – nekem miért lenne ettől jobb? Mégis mit akar ezzel tőlem? Szerinte jobban érzem majd magam, ha kiderül, hogy ő miattam kúrogatott mással? Nem, baszottul nem lesz jobb, úgyhogy elkezdhetne mondjuk igazat mondani, vagy ha valamilyen beteg módon ez az igazság, akkor mondjuk el is hitethetné velem, mert jelen pillanatban rohadtul nem hiszek neki. Az évszázad baromságát hallottam eddig.  – Tudok magamra vigyázni, rohadtul nem kell semmiféle kicseszett áldozat! – magasból teszek arra, hogy a fickó embereket eszik, legfeljebb levágom a fejét, nem? Oké, ez talán nem ilyen egyszerű, de rohadtul nem komálom ezt az ”érted tettem, mert nem akartam, hogy fájjon” szöveget. Ezzel etesse csak a sok hülye pasiját, nekem meg mondjuk mondhatna már végre valami olyat, ami mondjuk igaz, vagy ha ez igaz, akkor valami olyat, amitől nem szarabbul érzem majd magam.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Csüt. 25 Szept. - 20:46



Simon & Jill



Nem róhatom fel neki azt, hogy az utóbbi egy hétben mit tett, még ha rosszul is esne a dolog, mert... sajnos így van. Nem valami lelkesítő a tény, hogy minden bizonnyal visszatért a jól megszokott életéhez, nőket fektet meg, iszik és szórakozik. Nekem ez nem ment, mivel tudom, hogy én hibáztam és mivel valahogy jóvá szeretném tenni. Még fogalmam sincs, hogyan, de valahogy muszáj, mert nem akarom ezt csak úgy annyiban hagyni. Fontos lett nekem, megkedveltem és talán... de azt a szót nem merem kimondani még csak gondolatban sem. Akkor még rosszabb lenne, ha végül elküldene a fenébe. Felhúztam a falaimat, elhatároztam, hogy nem foglalkozom semmivel és így is változtattam rajta, nagyot... nagyon nagyot és most nem akarom, hogy mindennek annyi legyen, hogy felesleges legyen az egész, amit eddig próbáltunk. Tudom, hogy neki rosszabb, mert benne még csak az igény sem volt meg eddig a változásra, de... valahogy el szeretném érni, hogy képes legyen nekem megbocsátani. Fogalmam sincs hogyan, azt hiszem képes lennék rá, hogy könyörögjek neki, bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Nekem is van büszkeségem, ami azt hiszem akadályozna azért nagy erőkkel a dologban.
- Nem szeretnék. - bököm ki, bár inkább csak suttogás ez, csendes kérelem, hogy maradhassak, annak ellenére, hogy a mosolyától már most komolyan legszívesebben elbőgném magam. De meg kell értenem, hogy így viselkedik és meg kell értenem azt is, hogy így érez, mert nagyon csúnyán elbántam vele és sejtem én, hogy mik járnak most is a fejében. Túlságosan sok olyan gondolat, amitől ki lennék borulva, ha tudnék róluk. Nem akarom, hogy azt higgye direkt tettem, hogy csak bántani akartam, bosszút állni. Én nem... nem vagyok olyan. Talán lett volna a dolognak létjogosultsága, de akkor sem fordult meg a fejemben. És még ha így is lett volna - de nem volt! - akkor is megkedveltem közben. Jó volt vele a parkban, amikor már nem öltük egymást, a csónakázás és a séta, a koncert... miért akarnám elrontani ezt, amikor eddig én sem engedem közel magamhoz senkit?
- Nem... én nem gondoltam, hogy így lesz. Csak beszélni szeretnék veled és valamivel csak indítani kell. - tudom, hogy a rózsa béna ötlet, de még sem állíthattam ide csak úgy üres kézzel, hogy szia bocsáss meg. Így talán nagyobb esély van rá, hogy beenged, de ha kell, akkor itt a lépcsőházban is elmondom, amit akarok. Maximum ezt talán ő nem akarja, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a szemben lévő öreg néni leskelődik a kukucskálón. Amíg itt laktam jó párszor összefutottam vele, kedves csak épp... állati kotnyeles típus, nem egyszer megkérdezte, hogy kije vagyok Simonnak, és miért vagyok itt. Gondolom nem értette, hogy miért minden reggel ugyanaz a lány lép ki az ajtón, máshoz szokhatott hozzá. A kérdésre csak megrázom bizonytalanul a fejem, de legalább végre beenged, azt hiszem is valami, és a rózsát nem eleve a kukába dobja, ez is valami. Bár víz nincs a vázában, de ez így is több, mint amit remélhettem. Aztán ő leül, én pedig bizonytalanul állok meg. Nem akarok leülni, mert talán semmi értelme sincs és nem akarok bőgni, annak ellenére sem, ahogy beszél.
Végül nyelek egy nagyot és csak aztán kezdek bele. Esetlenül próbálok valamit kezdeni magammal, de végül csak szimplán nekidőlök a legközelebbi falnak, mert még a kezemet se tudom, hogy hova tegyem. - Emlékszel arra, amit meséltem neked a tó partról, mert arról a furcsa... esetről? Az ő volt. Nem csak egy gazdag pasi. Képes elérni sok mindent, hogy azt tegye az ember, amit akar, képes kiváltani... érzéseket... vágyakat és nagyon durva dolgokat tenni. Amikor elkaptak valahogy tudta, hogy bajban vagyok és szó szerint... szó szerint valahogy felfalta azokat, akik bántani akartak minket és elvárta, hogy én végezzek velük. Az egész annyira... abszurd volt és... - rövid szünetet tartok. Tudom, hogy ez így zavaros, tudom, hogy ezt így nem biztos, hogy érteni fogja, de nem tudom, hogyan mondhatnám el másképp, minden részletre nem hiszem, hogy kíváncsi. - Tudom, hogy nem kellett volna vele, de hidd el nagyon hatásosan tud beszélni és... azt mondta, hogy vagy önként teszem, vagy ha téged az borít ki jobban, hogy elveszi, amit akar... Én csak nem akartam, hogy bántson érted? Én csak... nem akartam, hogy fájjon. - nem megy, legördül az első könnycsepp, de gyorsan le is törlöm, és inkább tanulmányozom a szőnyeg mintázatát. Láttam már épp eleget, de most képtelen vagyok felnézni. Így volt, ha nem is szó szerint, de így. Megtette volna akkor is, és igenis könnyebb volt önként belemenni, mint vállalni, hogy ha nem teszem akkor... annak következményei lehetnek. Nem mondom, hogy rossz volt, de őszinte a bűntudatom. Ha egy kicsit is megismert már, ha egy kicsit is megpróbál hinni nekem, akkor láthatja. Nem vagyok én jó színész, sosem voltam.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szer. 24 Szept. - 23:17



Jill & Simon



Én a legkevésbé sem érzem magamat rosszul amiatt, hogy visszaakarok állni a régi kerékvágásba. Mégis miért tenném? Kibújtam a csigaházamból, erre rögtön rám is tapostak, most visszamegyek, hogy ez ne fordulhasson elő többet. Arról már nem is beszélve, hogy rohadtul nem számolok a felbukkanásával, úgyhogy a visszaállás a legjobb ötlet. Jól mondta Ria, nem ezt tanította, csak én hülye voltam, azt hittem, hogy átírhatom a dolgokat, hogy vannak kivételek ezen a tetves világon, de tévedtem és jól rábasztam. Biztos a röhög a markába a világ összes nője, akit átvertem, de bekaphatják, mert hamarosan újra a régi leszek, és majd megint én fogom őket átbaszni, nem pedig fordítva. Ez volt az utolsó eset, hogy én ilyet tettem. És azért sincs bűntudat, mert más nők ágyában töltöttem az éjszakákat. Magasból teszek arra, hogy egyszer történt csak meg, megtörtént, ez a lényeg, és a bizalom egy kicseszettül törékeny dolog. Ő pedig nem elejtette véletlen, hanem egyenes, direkt, szándékosan teljes erőből hozzábaszta a földhöz. Szóval magasból szarok arra, hogy neki mennyire rossz ez az egész, legyen csak rossz, még örülök is neki. Gyerekes talán, de nem érdekel, mostantól teszek mindenkire, és erre az egész rohadt életre is. Nem fogok többet érzésekkel szarakodni, meg álmokkal… anyám egy cseszett nagyot tévedett. Az élet szar, nincs benne semmi jó, csak ontotta  a hülye sablon szövegeit, én meg nem fogok egy délibábot kergetni. Sajnálom anya, de ez van, nem vagyok képes arra, hogy megváltozzak. Megpróbáltam, haladtam, igaz, hogy lassú, de biztos léptekkel, erre fogja és hátba szúr engem a csaj, akiben megbíztam. Én hülye barom. A legnagyobb baklövésem volt az, hogy ezt tettem, és ezt a hibát nem akarom még egyszer elkövetni. Talán csak egyszeri alkalom volt, de nekem már az is kicseszettül fájt, nem tudok ez ellen mit tenni, ez van és kész. Megígért valamit, valami… fontosat, aztán elbassza az egészet. Szó szerint. Erre meg idejön, én meg reflexből is csapom rá az ajtót. Rohadtul vissza kéne mászni az ágyba, és ha nem megy el magától, hát talán éhen hal az ajtó előtt. Ezt kéne tenni, mégis kinyitom újra a cseszett ajtót.
-Akkor nem tudom minek jöttél, el is húzhatnál a picsába. – rámosolygok egy pillanatra, de ez nem az a boldog mosoly, ez az a ”fordulj fel” mosoly. Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem igazán vágyom most a látványára. Pár héttel ezelőtt ez nem így volt, sőt, pont, hogy szükségem volt a látványára, de most már… csak hagyjon békén, mi a francot akar még? Ott van a haverja, majd ő segít neki, vagy bármi, elvégre ő mondta, hogy szerencsére nem csak én vagyok Jillnek. Akkor még voltam, most már nem. Már készülnék is újra becsukni az ajtót, és visszaküldeni a lovagjához pénzben hemperegni, mikor meglátom azt a kicseszett rózsát a kezében. Felvont szemöldökkel nézem a rózsát a kezében, és faarccal hallgatom végig a szövegelését. – Szóval szerinted néhány bocsánattal, meg egy rózsával meglehet váltani a világot? Melyik bolygóról jöttél baszki? – ha ezt előbb adja elő, akkor nevettem volna, megdicsértem volna, mert elég eredeti ez, de most inkább ideges leszek tőle. Mit hitt? Hogy majd ad egy virágot meg bocsánatot kér és majd mosolyogva ölelem meg, vagy mi? Azt lesheti aztán. – Nem szállsz le rólam, míg végig nem hallgattalak, mi? – van egy ilyen érzésem legalábbis, nekem pedig rohadtul nincs kedvem összefutni vele mindennap, szóval… - Akkor essünk túl rajta!  - mondom, ahogyan elveszem tőle a rózsát, és útközben beledobom az egyik, valójában egyetlen vázába, majd nemes egyszerűséggel ledobom magamat a fotelbe, és rágyújtok egy cigire még mielőtt megszólalnék újra. Most aztán kell az a rohadt nikotin. – Szóval? Nem érek rá örökké. – az a baj, hogy nem igazán hiszek neki, szarok rá, hogy eljött ide. Ez ugyanúgy lehet a terve része, nem? Ha olyan fontos lennék neki, mint állítja, akkor gondolt volna rám, mielőtt összefekszik a haverjával.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szer. 24 Szept. - 19:41



Simon & Jill



Az biztos, hogy nem esne jól, ha tudnám, hogy igyekezett visszaállni a régi kerékvágásba, de éppenséggel nem róhatnám fel neki, mert bár én csak egyszer tettem ellene, de gondolom ezek után nem azzal számolt, hogy beállítok hozzá, akkor meg evidens, hogy nem fog szomorkodni, hanem szépen beleveti magát az életbe, hogy elfelejtsen... már ha egyáltalán tényleg mély nyomot hagytam benne, bár a kiakadását látva ezt azért erősen sejtem. Persze épp e miatt még a kopogtatásra is nehezen szánom rá magamat. Félek attól is, hogy ajtót nyit és attól is, ha nem. Ha itthon van, akkor nehéz dolgom lesz, ha viszont nem, akkor sejthetem, hogy talán épp valakinek az ágyában hempereg, miközben én ha arról lenne szó itt ülnék egész éjjel az ajtaja előtt, hogy megvárjam. De nem, itthon van, mert hallom a lépteket, és hiába rezzenek össze, amikor kinyitja az ajtót, csak még jobban akkor, amikor be is vágja előttem. Csak dermedten állok úgy, ahogy voltam. Gondolom most mérlegeli, hogy kinyissa-e egyáltalán? Mert, ha elindult volna vissza az ágyába, akkor hallanám a lépteit, ez viszont nem történik meg, akkor tehát minden bizonnyal... Kicsit közelebb hajolok az ajtóhoz és csak akkor hőkölök hátra, amikor megint kinyitja azt. Képtelen vagyok megszólalni, csak nagyot nyelek, és kétlem, hogy jó lenne, ha most mosolyt próbálnék varázsolni az arcomra, mert úgy néz rám, mint a véres rongyra. Gondolom, ha lehetősége lenne rá, akkor lerúgna reflexből a lépcsőn, hogy minél előbb eltűnjek az életéből, mert igen, megmondta, hogy nem kíváncsi rám. Én viszont kíváncsi vagyok rá és... tudni szeretném, hogy mi van vele és valahogy el akarom érni, hogy megbocsásson.
- Nem hagytam itt semmit. - bököm ki halkan, szinte már megszeppenten. Nem szoktam én ilyen lenni, vagyis... voltam már, de az évek óta nem fordult elő. Amikor első alkalommal mellém került a kémia órán, akkor néztem rá kb. így riadtan, mint egy nyuszi, és kb. most is ez a helyzet. Nem attól félek, hogy bántani akarna, vagy ilyesmi, egyszerűen csak attól, hogy megint ordítani fog. Aztán lejjebb siklik a tekintetem, amikor a rózsáról kérdez. Óvatosan emelem feljebb és nyújtom felé. - Én ezt... neked hoztam, mert... sejtelmem sem volt, hogy mit kéne hoznom, mert a pasik általában virágot szoktak vinni, ha bocsánatot akarnak kérni, de nem tudom, hogy mi a bevett szokás fordított esetben, szóval én csak azért hoztam, mert reméltem, hogy beengedsz és beszélhetünk, mert tényleg sajnálom ezt az egészet és nem akartalak bántani, fontos vagy nekem és... - az elején akadozva beszélek csak, de aztán a vége már inkább hadarásnak minősül, ahogy próbálom ledarálni, amit akarok. Persze ez így nem tökéletes, de nem készültem beszéddel és még most sem tudom, hogy ez jó-e így, vagy reflexből rám vágja majd az ajtót megint. Csak szeretném, ha legalább meghallgatna.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szer. 24 Szept. - 18:32



Jill & Simon



Nem igazán számolom a napokat, hogy mióta is a nagy pofára esésnek. A legkevésbé az érdekel, hogy mi volt, nem akarok rá emlékezni, egyáltalán semmit nem akarok érezni, és jó úton haladok afelé, hogy ez ismét így legyen. Az érzelmek ölnek ezt már rég megtanultam, csak én hülye engedtem, reménykedtem, hogy nem igaz, hogy vannak kivételek és kicseszett csodák az életben, de tévedtem. Az élet pont olyan szar, amilyennek mindenki leírja, komolyan, a halál ehhez képest kész Paradicsom lehet baszki. Elegem volt abból, hogy mindenki folyamatosan a változásról papol nekem. Elég volt, leszarom. Változzon az, aki van olyan hülye, hogy pofára akar esni újra meg újra. Nekem ez nem kell, kösz, inkább passzolom valamelyik vadbaromnak. De persze az élet nem tud engem békén hagyni, egyik csapás után küldi a másikat. Nem elég, hogy Jill átkúrt, de még jött Ria is, aki már csak a jelenlétével felidézte, hogy milyen szar is volt, mikor ő ment el, de Jill árulásához képest még az is semmi volt, viszont így a kettő… hát kibaszottul szar, legyünk őszintén. Aztán még jött Ria azzal a szerelmes hülyeségével. Simon Dillon vagyok, szinte megfogadtam, hogy nem leszek szerelmes soha, és ha voltam is, akkor… akkor már nem, mert ahhoz szeretet, és nem utálatot kéne éreznem, nem? Utálat, düh, harag, csalódás…gyilkos egy elegy, és mi erre a gyógyír? Nők, pia és dohány, a szentháromság. Egy-két napig még azért elvoltam magamban, bunyózni jártam és otthon vedeltem, aztán végül kibújtam a barlangomból. Elcseszte az egészet, nekem akkor mi a francért kéne még mindig azt tennem, ami neki jó? Ugye, hogy semmiért. Ezeket az együtt léteket viszont nem élveztem, vagyis… nem voltak olyan jók, mint régen, és nem velem van a baj, és nem is a csajokkal volt. Talán csak kell egy kis idő, mire újra visszatérek a régi kerékvágásba, addig meg folytatom azt, amit eddig is. Reggel piálok meg alszom, este meg melózom. Azaz bunyózom.
Morcosan kelek fel az ágyból a kopogást meghallva. Fingom sincsen, hogy mennyi az idő, vagy ki az, mert rohadtul nem várok vendégeket. Nem siettem el a dolgot, felkapok magamra útközben egy alsógatyát és egy nagyot nyújtózkodom még, mielőtt az ajtóhoz lépnék, hogy kinyissam az ajtót… aztán azonnal be is vághassam, mikor meglátom az ismerős arcot. Mégis mi a szart keres itt? Nem voltam elég világos, hogy leszarom? Ebbe az is beletartozik, hogy nem akarom őt látni, ergo húzzon a picsába. Talán egy perc is eltelik, mire újra kinyitom az ajtót. Nem is tudom miért nem fekszem egyszerűen csak vissza aludni. – Mi a szart hagytál itt? – szegezem neki a legkevésbé sem kedves hangnemben a kérdést. Ha a ruháiért jött, akkor azt baszhatja, mert vagy kidobtam mindet, vagy elvitték a cuccait. Ekkor siklik csak lejjebb a tekintetem, és meglátom a rózsát a kezében. – Az meg mi a tököm? – oké, tudom, hogy rózsa, felismerem, de mégis mi a rákért hozta ide? Ha attól a köcsögtől kapta, akkor most azonnal kidobom kukába, az egyszer biztos.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szer. 24 Szept. - 17:36



Simon & Jill



Majdnem egy hétbe telt mire rávettem magam, hogy eljöjjek. Lehet, hogy előbb kellett volna, de nem volt merszem. Azok után egyszerűen nem volt, pedig akartam, mindennél jobban! A suliban húztam szépen meg magam, ami persze nem sokat dobott a hangulatomon, miután mindenki visszatért, mindenki marha boldog és mindenhol turbékolnak a szerelmes párok. Nekem az maradt, amit sosem tettem jó ideje, meghúztam magam a szobámban és hiába próbált kirángatni Amy, hiába próbálkozott még Scarlett is, őszintén szólva nem sokat ért a dolog, főleg miután mind a ketten fene mód boldogok, mégis hogy érezték volna át az én bajomat? Főleg, hogy igazából nem is volt okom rá, hogy ki legyek bukva, miután én voltam az, aki hibáztam, én voltam az, aki tettem ellene, én voltam az akinek meg kellene próbálni tenni valamit, teperni, könyörögni... akármi, de azért ez nem olyan egyszerű. Sose tettem még és mégis hogyan kellene kezdeni. Igen, eddig tartott kitalálni és igazából még most se sikerült. A pasik általában virágot vesznek, de csak nem állíthatok be hozzá egy csokor virággal, az annyira... fura lenne nem? De akkor mégis mi segíthetne? Félek tőle, hogy ha csak a szeme elé kerülök már kiakad és elküld a fenébe, de... de meg kell bocsátania. Muszáj, mert totál ki vagyok. Nem akartam ezt és szeretném, ha megértené, hogy sokkal bonyolultabb a helyzet, mint hiszi, és hogy nem ellene szólt, én nem akartam őt direkt bántani, nem terveztem el, hogy magamba bolondítom azért, hogy aztán kikészítsem. Azt szeretném, hogy legalább ezt ne gondolja, mert ilyen sose tennék.
És most itt vagyok a lakásánál, és végül... igen hoztam egy szál rózsát. Bár lehet, hogy csokrot kellett volna és tudom, hogy ezt fordítva szokták, de mégis mi a fenét tehettem volna? Hozzak csokit? Amúgy is attól tartok, hogy bármit adnék azt kivágná az ablakon, a rózsa legalább nem olyan vészes, nem üt agyon senkit teszem azt, ha mégis ez történik. Szó szerint rettegek, ahogy elindulok fel a lépcsőn. Tisztán emlékszem még, amikor először jöttem vele ide, tisztán emlékszem, ahogy kikényszerítette belőlem azt, hogy megpróbálok megváltozni vele együtt, hogy lehetőséget adott arra, hogy végezzek magammal, de tudom, hogy igazából talán nem hagyta volna, ha mégis így döntök. Most viszont... talán hagyná, talán utál annyira és még csak nem is hibáztathatom érte. Vajon egyáltalán képes lesz rám nézni? Képes lenne megbocsátani? Képes... elfelejteni azt, ami történt, hogy tovább építhessük azt, amit kihozhatunk az életünkből?
Reszkető kézzel állok meg az ajtó előtt, és még így is kell pár pillanat mire rászánom magam, hogy kopogtassak. És ha nincs itt... hát akkor várok. És ha nem jön egész délután, sem este, akkor is várok. Elücsörgök én az ajtó előtt, amíg nem kerül elő, mert beszélni akarok vele. Tudni szeretném, hogy vajon van-e legalább halvány esély arra, hogy megbocsásson, hogy ne nézzen rám úgy, ahogy legutóbb.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Jonathon Young
Hozzászólások száma : 574



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Csüt. 28 Aug. - 12:09

Részben helyes Joanne gondolatmenete. Saját szemszögéből nézve bizony furcsa, különös lehet feltűnésem. Véletlennek azonban semmiképpen nem nevezhető. Sokkal inkább egy alaposan átgondolt, előkészített ellenőrző rendszer következtében mozgósított mentőakció. Hogy miért magam érkeztem? Ez bizony remek kérdés. Tán azért, mert túl fontosnak éreztem adott szavam védelmét ahhoz, hogy bárki másra bízzam ezen feladat végrehajtását.
Döntésemet akár jelen jövőkép ismeretében sem másítanám meg. A nőkorú leány kezelése egyáltalán nem könnyű feladat, különösen az őt nem ismerők számára. Ezek a lőfegyverek pedig, nos... igencsak zavaró tényezők. Úgy hiszem, kénytelenek leszünk félreállítani nem oly kicsiny végrehajtó osztagukat. Ha mégoly túlzó is rájuk nézvést az osztag kifejezés, hisz egy csapatnyi hobbilövészről van szó, akik a régi időkben nemes egyszerűséggel söpredéknek nevezett társadalmi rétegből próbálnak kitörni a maguk módján.
- Javaslom az irányított haragot. Legalább időlegesen elnyomja a kesergést és az önsajnálatot, így segíti a túlélést, amely által később még lehetőséged nyílhat feldolgozni az iménti traumatikus sokkot.
Arra, miként fog majd aktust kezdeményezni, inkább nem szólok semmit. Tény, képes vagyok az empátiára, azonban mindenkinek megvannak a maga korlátai. Az érzelgősség és a már megtörtént események okán történő siránkozás nem tartozik képességeim közé. Arról nem is szólván, mennyire hiányosak az ismereteim a kisasszony szexuális tapasztalatai és preferenciái kapcsán. Bár amennyiben a férfiakra utalt, nyilván eddigiekben ők voltak azok, akikkel nemi aktust szokott avagy szándékozott kezdeményezni.
Látom fűre csorgó vérét, s kezét, amint csillapítani próbálja éltető testnedveinek távozását. Lehajolok hozzá, s egyik kezemet szájára tapasztom. Másikon mutató- s hüvelykujjam gyors ütemben hegyessé váló karmainak segítségével gyors, bár precíz mozdulattal kihúzom a lövedéket Joanne testéből. Sebe nem életveszélyes, sokkal inkább fájdalmas. Létfontosságú szervet nem ért a lövedék. Sejtjei a seb környékén gyors osztódásba kezdenek, mely viszkető-fájó érzéssel jár együtt, bár pillanatokon belül véget ér. Lehetséges, hogy a műtét nem volt tökéletes. Minden esetre már erős fájdalmai nem lesznek sérülése okán, és gyógyulásának is csak végső fázisa lesz hátra számára.
- Javaslom, hogy a lábukra célozz. Agyuk megfelelő mértékű és módú mosása jóval nagyobb fájdalmat okozhat számukra, mint a halál. És emlékét vesztve kevesebb üldözőt hoznak ránk, mint holtan.
Kezébe adom a nő pisztolyát, bár koránt sem vagyok biztos benne, hogy tudja használni. Akad ott még egy kés is, így azt is átnyújtom. Mindeközben hallhatjuk már a bokrok között kószálók hangjait. Minden bizonnyal minket keresnek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 27



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Hétf. 25 Aug. - 8:58


Nikola && Jo

Valami furcsa véletlennek köszönhetően Edward pont erre járt, és megmentett a haláltól, amibe örömmel sétáltam volna bele. Így visszagondolva nem is értem, hova tehettem a józan eszemet. Hiszen bármilyen rossz is volt az életem, mégis szerettem élni, és az volt a fontos, hogy túléljem az üldözést. De akkor, abban a pillanatban valami megtört, és megváltozott bennem örökre. Mikor rám másztak, hogy megerőszakoljanak, akkor már nem éreztem magam nőnek, de még embernek sem. Bár valahogy most sem érzem magam annak, még akkor sem, hogy Edward csinált velem valamit, vagy megtisztított, nem is tudom.
- Élek, de nem tudom, hogyan fogok ezek után férfira nézni, vagy egyáltalán aktust kezdeni bárkivel is - hallom, hogy lőnek ránk, és fel sem fogom, hogy most miért is teszik ezt. Mit akarhatnak tőlem? Lényegtelen, hiszen az, aki ennek az egésznek a feje, soha nem fog előjönni a kis rejtekéből, így mindig lesz olyan ember, aki felkeres, és megtalál. Esetleg mutánsokat küld rám. De már kezdem megszokni, hogy ez az én sorsom.
- Ezen nem lehet két perc alatt túl lenni. Ha van rá más mód, hallgatlak - mondom neki, miközben ugrok egyet, ahogy elkapja azt a nőt, és térdre kényszeríti. Nem akarom nézni, ahogy meghal, láttam ma már eleget. Az oldalamba mar a fájdalom, és odakapok, hogy mikor megnézzem, kezem mitől ragacsos, rosszul lehessek. Eltaláltak, és nem is éreztem. De miért nem? Talán a sokk? Vagy olyan hirtelen történt? Most viszont sokkal élesebb a fájdalom, és már érzem a bőrömön is a ragacsos véremet végigfolyni. A fának dőlök, hátrahajtom a fejem, és sóhajtok. Most jobban fáj, mint eddig. Edwardra emelem a tekintetemet segélykérőn, majd inkább a fa mellé rogyok. Kezemmel letakarom a sebemet, mintha megakadályozná a vérzést. Nem hiszem, hogy belehalnék, de piszkosul fájdalmas. Azt hiszem amikor csak súrolt, nem volt ilyen kellemetlen...
zene: - | megjegyzés:   :bigeyes: 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Jonathon Young
Hozzászólások száma : 574



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Pént. 22 Aug. - 3:01

Néhány újabb lövedék kel útjára, hogy romboljon, csontot törjön, húst szaggasson. Egy fa mögé lépve tapasztalhatjuk, hogy igencsak erős anyagból épülnek fel ezek az egyszerű élőlények. A puska és a pisztolyok folyamatosan forgácsolják, fűrészport hintve szerteszét. Egyelőre nem foglalkozom a fegyverek tulajdonosával, ehelyett inkább Joannera fókuszálok. Kérdése újból mosolyt csal arcomra. Nem azért, mert kellemetlenül érzi magát, sokkal inkább azért, mert nem érzem indokoltnak ezen negatív érzületet. Miért lenne szomorú, csalódott, ha ehelyett érezhetne haragot is?
- Miről beszélsz, gyermekem? Élsz. Ez sokkalta fontosabb annál, semmint hogy büszkeségeden esett-e csorba, vagy sem. Törékeny az ember. Törékeny, és mohó - bár ólomgolyók röpködnek köröttünk, egyelőre nem foglalkozom jelenlétükkel - Bosszút álltam helyetted is erőszaktevőiden. Éljen benned a tudat, hogy későbbi aktusaid minden bizonnyal kellemesebbek lesznek az iméntinél. Hiszel nekem? - kérdem, s ekkor már mélyen szemeibe tekintek. Szám íve bátorító, pártfogó mosolyt formál.
A lövések már hosszú pillanatok óta alább hagytak. Egy alak lép a fa mellé, kezében tekintélyes méretű vadászkés. Célpontja egyértelműen védencem, így kezem a görcsbe ránduló karra kap, megragadva azt. Valahol lényem mélyén még tán élvezem is, hogy ily elemi ragadozó ösztöneimet is alkalmam nyílik kiélnem. Roppannak az apró ujjcsontok, majd a kéztőcsontok, ahogy csuklója is feladja a küzdelmet. Térdre rogy az imént még oly vehemens nőszemély mellettünk.
- Gyermekként is kedveltelek, mostanra azonban valódi, elbűvölő nővé értél. Ostobaság volna, ha hagynád, hogy megtört elme lakozzon egy ilyen szemrevaló testben - röpke pillantás oldalvást támadónkra - Hölgyem, ez igencsak illetlen volt a maga részéről. Most meg kell halnia.
Jobb kezem koromszín karmai egyetlen mozdulattal tépik fel az illető torkát, majd bal kezemmel megragadott csuklójánál fogva olyan helyzetbe mozdítom, hogy vére ne mocskolhassa be egyikőnket sem. Tekintetem visszavándorol védencemre.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 27



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Hétf. 18 Aug. - 7:20


Nikola && Jo

Tudnom kellene, hogy Edward jó szándékkal fordul felém, mégis képtelen vagyok elfogadni, szinte már fáj a tudat, hogy a férfi, akit egykor rokonomnak akartam valami furcsa lény, amit még soha életemben nem láttam. Bár én sem vagyok különb, hiszen nem vagyok ember, hanem egy mutáns vagy mi a frász. Akkor vajon miért ijeszt meg mégis apám régi főnöke? Csak arra tudok gondolni, hogy azért, mert ilyet még sosem láttam. Egy lény, akinek a feje megnő, majd... Nem is emlékszem mi történt pontosan, pedig próbálom felidézni, de mintha az agyam leblokkolna egy-két dolgot az este eseményeiből. Ahogy a megerőszakolás is. Halványan emlékszem. Mintha sok részlet kiesett volna, mégis ott van és kellemetlen érzéssel tölt el.
Edward szavai mintha egy buborékon át jutnának el hozzám, de annyit azért felfogtam, hogy valamivel segíteni akar, azt hiszem, és én csak lehunyom a szemem, szorosan összezárom, és a fának döntöm a fejem, miközben a könnyeim csendesen áztatják az arcom. Csak rövid ideig sírok, mikor megérzem a testem minden egyes porcikáján azt a valamit matatni, és nem akarom kinyitni a szemem, nem akarok többet látni, mint amit eddig, mégis megszégyenítőnek érzem, mikor az intim testrészeimhez ér. Akkor egy kicsit összerándul a testem, és az enyhe remegés ismét visszatér, hogy rázza testem, s egész bensőmet egyaránt.
Őszintén még akkor sem nyitom ki a szemeimet, mikor felállít, elég, hogy ő lát csupaszon, én képtelen vagyok magamra nézni, így csak akkor nyitom ki a tekintetem, mikor megérzem a ruhaneműt, amit összehúzok testem előtt, így végre egy kicsit alább hagy a remegés is.
- Köszönöm - csak ennyit motyogok az orrom alatt, és bár hangom nyugodt, én cseppet sem vagyok az, s erről csak szapora légvételem árulkodik. De nem fogok jelenetet rendezni többet, azt hiszem eléggé ki vagyok merülve ahhoz, hogy ilyet tegyek. - És mégis hogy éljek ezzel a szégyennel? - teszem fel a kérdést, mert én nem tudom a választ. Hátha a velem szemben álló férfi igen, és el is árulja nekem. De bár ilyen egyszerű volna nem igaz? De ezen nincs időm gondolkodni, csak egy lövést hallok, majd valami tompa hangot, mintha a golyó célba ért volna, aztán minden olyan gyorsan történik, vagyis inkább én nem tudom követni az eseményeket, csak hagyom magam, és megindulok, amerre vezetnek. Vajon most még mindig engem akarnak? Vagy bajba sodortam Edwardot is? Nem állt szándékomban ezt tenni vele.
zene: - | megjegyzés:   :bigeyes: 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Jonathon Young
Hozzászólások száma : 574



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Hétf. 11 Aug. - 23:33

Bár a legtöbben gyakorta hiszik, türelmem végtelen, ez koránt sincs így. Nagyon is véges, mint a legtöbb személyhez köthető készség, avagy képesség. Már a nagy számok törvénye miatt is szükségszerű, hogy akadjon olyan helyzet, mikor úrrá lesz rajtam valamiféle szélsőséges érzelem. Merthogy bizony rendelkezem érzelmekkel, cáfolandó egyéb, engem övező tévhiteket. Néhány apró rezdülése szám sarkának, szemem csücskének jobb megfigyelők és - fogalmazzunk így - emberismerők számára jó eséllyel sejteti, jelen körülményeink éppen ezen kivételes alkalmak egyike felé sodornak. Egészen addig a pillanatig, míg meg nem állapítom, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom az engem olyannyira zavaró körülményeket. Ide sorolhatnám a gyermeki toporzékolást, hisztérikus, nehéz felfogású hozzáállást, és a csupán jobb híján, csökönyösségből fenntartott ellenséges hozzáállást.
Egyik kezemmel csuklóinál fogva magam elé emelem a bosszantó, bár külsőre kétséget kizáróan esztétikus kölyköt. Könnyed lendületű, kevéssé roncsoló, inkább csípős hatású atyai pofonnal juttatom némi tisztánlátáshoz. Kivárok, míg várhatóan megszeppentében elhallgat egy időre.
- Az az alsóbb rendű emberfajzat benned hagyta hímvesszejének egy darabját. Eltávolítottam. Vélhetően magjának egy részét is neked ajándékozta - ha nevezhetem így egy öröksége alapján egyszer még tán eszes lény megbecstelenítését -, melynek akár nem kívánt terhesség is következménye lehet. Választhatsz, hogy lehunyod a szemed és tűrsz, avagy folytatod a toporzékolást, és vélhetően elájulsz. Néhány pillanat, míg megszabadítalak ezen férgek mocskától.
Szenvtelen arccal tekintek rá, s ha bármiféle hajlandóságot is mutat az együttműködésre, megvárom azt a bizonyos szemhunyást. Szám helyett eztán érthetőbb s találóbb lehet a kitátott pofám kifejezést használni, mikoron hétágú, hosszú nyelvhez hasonlatos szervet szabadítok belőle a világra. Az ifjú, nőtestű leánygyermek tisztán érezheti, amint minden porcikáján végigszánkáznak. Kezdve feje búbjától, keblein át, végül lábait és párhuzamosan női szervét is le- illetve kitisztítva. Semmiféle idegen anyagot nem hagynak maguk után, miután eltűntek abban a szörnyszájban, melyből előtűntek. Szabad kezemmel megtörlöm szám szélét, majd talpára állítom Joannet. Immár ismét szabadon képes a mozgásra, tán valamivel frissebb is testileg, mint volt. Leveszem magamról zakómat, s a vállára helyezem.
- Hűvös az éj, még megfázol, gyermekem. Amennyiben fájdalomra vágysz, változatos módozatait megismertem hosszú létem során. Egy másik helyen és időben segítségedre lehetek, tán még okulásodra is szolgál. Most azonban határozottan alkalmatlanok a körülmények efféle elfoglaltságra. Haláloddal kapcsolatos kérésedet pedig tisztelettel vissza kell utasítanom, ugyanis úriemberként tartanom kell magam atyádnak tett ígéretemhez, mely szerint vigyázom leányára.
Kedvem volna még néhány szót szólani, azonban társaságunk akad. Elsőként egy - minden bizonnyal pisztolyból útjára indított - lövedék, mely két ujjamat is roncsolja érkeztével. Míg visszanyerik eredeti formájukat, ép kezemmel a kicsiny liget belseje felé tessékelem védencemet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 27



TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   Szer. 6 Aug. - 9:10


Nikola && Jo

Az egész testem remeg a félelemtől. Nem tudom, hogy mitől is rettegek még, talán Edward jelenléte az, mely megijeszt? Valami olyat láttam, amit nem akartam, és az eddigi félelmem felé irányul. A fa megállít, és én hirtelen már nem is akarok menekülni, akármit is akar tőlem. Elvesztettem az ítélőképességem, és nem tudom, hogy bízhatok-e benne úgy, ahogy eddig. Hiszen ha képes ilyen hidegvérrel ölni. Mi van akkor, ha én is csak azért kellek mert...mit is csinált azzal a fickóval? Kezdek megbolondulni, és nem segít ahogy közelebb lép. Arrébb mozdulnék tőle, de képtelen vagyok rá, mert minden egyes tagom zsibbadni kezd, ahogy az arcizmaim sem képesek ugrásra készen reagálni. Képtelen vagyok bármit is kimondani, és reagálni sem tudok arra, hogy olyan helyre nyúl, ahová cseppet sem akartam, hogy nyúljon bárki is. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha megbízni bármelyik férfiban, vagy akár emberben.
- Hogy a mentális állapotom? Azt sem tudom, mit tettél velem, hogy miért nem tudok beszélni, nem hogy azt, hogy hogy vagyok! Azt pedig végképp nem tudom, hogy képes lennék felállni, főleg így, hogy nem érzem a testem - figyelem az arcát, de mégsem vagyok képes rendes szemkontaktust tartani. Rettegek a tudattól, hogy valami olyan dolgot tudok meg a férfiról, ami megijeszt. Ami ismeretlen. Vagy csak a megerőszakolás utáni sokk miatt érzem ezt a félelmet? Hiszen gondolkodni sem tudok normálisan.
- Inkább vedd el az életem, minthogy ezzel a szégyennel kelljen élnem tovább - jegyzem meg, akár egy hisztis kölyök. Ez nem egy olyan esemény, amit egy lány fel tud egyhamar dolgozni. Azt hiszem a lelkem is összetört belül, és képtelen lennék innen felállni. Még mindig meztelen vagyok, a ruháim darabokban a földön itt é ott is, nem szeretném, ha bármi olyat kelljen megmutatnom magamból, amit így nem lát. S a kérés elhangzásakor nagyon is elszánt és komoly voltam, mint aki tényleg meg akar halni. S talán kicsit úgy is érzem, hogy ez jobb lenne.
zene: - | megjegyzés:   :bigeyes: 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
mutant and proud





TémanyitásTárgy: Re: Napfény lakópark   

Vissza az elejére Go down
 
Napfény lakópark
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next
 Similar topics
-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Városok, egyéb helyek :: North Salem-