we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Folyosók
by Jean Grey
Csüt. 14 Dec. - 20:40

Faye & Jamie - Végre együtt!
by Jamie Cavenaugh
Szer. 13 Dec. - 20:38

Hope Town - Eredetkutatás
by Ryan Bane
Kedd 12 Dec. - 18:53

Új fiú a láthatáron :)
by James Hurley
Vas. 10 Dec. - 20:40

Utak, ösvények
by Dakota Lincoln
Pént. 8 Dec. - 17:16

Alysa & Rashid - Kötözések
by Alysa Tate
Pént. 8 Dec. - 16:13

Sürgősségi ügy
by Aaron Adler
Pént. 8 Dec. - 16:02

Four Seasons szálloda
by Faye Adler-Barlow
Szomb. 2 Dec. - 16:04

Top posting users this month
Casey Andrews
 
Jamie Cavenaugh
 
Aaron Adler
 
James Hurley
 
Faye Adler-Barlow
 
Jean Grey
 
Alysa Tate
 
Ryan Bane
 
Emma Frost
 
Dakota Lincoln
 
i'm here





Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Share | 
 

 Játékterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 32



TémanyitásTárgy: Játékterem   Szomb. 7 Jún. - 16:06

First topic message reminder :

North Salem kis város, de azért itt is fellelhető egy kisebb játékterem rengeteg korabeli játékkal. Van persze billiárd, csocsó, egyszerűbb játékképek is a félkarú rablótól a pontgyűjtögetősekig. Esténként pedig általában megnyílnak az ismerős vendégeknek a hátsó szobák, ahol pókerjátszmák folynak, persze ide csak úgy az utcáról nem igazán lehet besétálni, maximum ha vállalod a magas nyitótéteket.




Ne feledd Eric:
Derű és harag között!
 



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

SzerzőÜzenet

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Jonathon Young
Hozzászólások száma : 574



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Pént. 4 Júl. - 17:17

Megmentőmként üdvözlöm az idegen női gyermeket, ha mégoly bárdolatlan is. Becsülendő, hogy szemmel láthatóan küzd kevéssé csiszolt modorával, és megpróbál a tőle telhető legillendőbb módon interakciót kezdeményezni velünk. Határozottan szimpatikus az a magabiztosság, ahogy elénk toppan. Bár meg kell valljam, meglep ezzel a fajta attitűddel, így egyre szélesedő mosollyal fogadom lelkesedését. Arról nem is szólván, hogy amennyiben ötlete kellően kidolgozott formában kerül megvalósításra, valóban lehetőségünk nyílhat növelni a hely látogatottságát. Ez pedig profitnövekedést jelent, ami a hely - elsődleges - célja. Számomra legalábbis.
Türelmesen végighallgatom sebtiben és általa igen erőteljes módon propagált tervét, majd lassan üzlettársamra pillantok. Mosolyom töretlen, mozgásom kimért. Tekintetem visszavándorol az ifjú hölgyre, s lassan biccentek.
- Meghallgatjuk az ötletét. Mikor tudná megosztani velünk a részletesen kidolgozott akciótervet?
Egyáltalán nem számítok rá, hogy most azonnal egy jól működő koncepciót vázolna elénk. Arra azonban kíváncsi volnék, vajon megpróbálkozik vele, avagy inkább kihasználja a felkészülésre adódott idejét? Leginkább az utóbbit támogatnám, de nem szándékozom elítélni csupán azért, mert fiatal és türelmetlen. Volt olyan század, mikor jómagam is hajlamos voltam efféle érzelmi kitörésekre. Előbb-utóbb azonban mindenki felnő...
- A jövő hét megfelelhet, kegyednek, kisasszony? Ma péntek van, és hétvégén nem szívesen terhelném önt munkaügyekkel.
Való igaz, nem szívesen foglalkoznék hétvégén apró üzleti fordulatokkal. Ez pedig egy aprócska üzlet, még ha egészen jól is jövedelmez a befektetett tőkéhez viszonyítva. Mindazonáltal ez a leány gyermek még érdekes is lehet a számomra, és úgy hiszem, nem szándékozik megvárni a jövő hetet ötletének ismertetésével.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Levy Tran
Hozzászólások száma : 153
Kor : 25



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Csüt. 3 Júl. - 9:43



Nikola & Jenna


Imádom a flippert, de komolyan, azt pedig még inkább, hogy jó vagyok benne, mert ez van, jó vagyok benne! Eddig is ment, de ha még gyakorlom kicsi akkor még jobb leszek benne és még akár indulhatok is mondjuk egy bajnokságon, vagy ilyesmi. Az milyen frankó is lenne! Voltam már ilyesmin, de itt még nem láttam semmiféle kiírást, ami arra utalt volna, hogy rendezni akarnak a közeljövőben ilyesmit. Na majd én intézkedem, mert mint tudjuk, ha a fejembe veszek valamit, akkor nagyon nehéz lebeszélni róla, hogy ne tegyem meg. És ebben még a sors is mellém áll szerencsére, mert a nagy kirohanásom után pár pillanattal kis is szúrom a láthatóan eléggé üzletemberesre sikeredett külsejű két fickót. Tuti, hogy minimum az egyik a tulaj lehet, vagy akár mindkettő, mert nehezen képzelem el, hogy járnak ide játszani ilyen külsejű komoly fazonok. Ellököm magam hát a géptől és egyelőre az új kör és a kóla lehetőségét passzolom minden bizonnyal a srácok legnagyobb bánatára. De még arra is sor kerülhet, ha lerendezem azt, amit akarok, aztán majd utána jöhet a terv következő része, csak szépen sorban. Határozottan indulok meg tehát a két fickó felé, akik már amúgy is kiszúrtak nagy hangomnak hála, szóval viszonylag könnyű felvenni a szemkontaktust, hogy nyilvánvaló legyen, nem a mögöttük lévő bár a cél.
Megállok szépen előttük kellemes mosollyal az arcomon, és csak egy pillanatig hezitálok, hogy most akkor kéne-e kezet nyújtanom, vagy valami. Fene se tudja, meg akkor amúgy is melyiknek. Marad tehát egy röpke térrogyasztással egybekötött ujjrezegtetős intés.
- Szép napot az uraknak! - sikerül nagy nehezen visszaszínom azt a kikívánkozó Halit, ami a számra állt volna, de lehet hogy két ilyen alakkal szemben nem ez lett volna a legjobb ötlet. - Szóval... fogalmam sincs, hogy mié a hely, de arra gondoltam, hogy azért lézengenek erre páran, de frankón fel lehetne dobni a forgalmat mondjuk pár versennyel. Én első körben flipperre gondolnék, valami kisebb jutalommal mondjuk, szerintem tutira lenne rá érdeklődés. - nagyjából egy szuszra darálom le, hogy pontosan mit is szeretnék, mert hát na tényleg szuper lenne! Amúgy is imádok versenyezni, meg hát nyár is van, a srácok itt punnyadnak, amikor épp nem elég jó az idő, hogy kizúzzanak a tóhoz, szerintem lenne kereslet, ha valami egyszerű, de nagyszerű jutalmat is kitalálnának mellé.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Jonathon Young
Hozzászólások száma : 574



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szer. 2 Júl. - 17:44

Bár ingerküszöböm igen magas, magam is gyakran meglepődöm azon, mi mindent hajlandóak megtenni az emberfajzatok néhány színes papírfecniért. Jól sejti kedves olvasója naplómnak avagy gondolataimnak, itt bizony a pénzről van szó. Tegyük hozzá, leginkább bankjegyekről. Akinek már érméket kellene kuporgatnia, az rendszerint inkább elveszi mástól. Avagy elveszik tőle közvetlen, ám nála jóval erősebb, esetleg túlerőben lévő szomszédai.
Most sincs ez másként, sűrű hajbókolások közepette búcsúztat a játékterem tulajdonosa - nevezzük egyszerűen így azt, aki üzemelteti a nagyobb részt általam birtokolt intézményt -, mikor lassanként a távozás útjára lépek. Befektetés, ők így nevezik. Én úgy, vásárlás, és azonnali bérbeadás. Avagy szofisztikált uzsora, teljességgel mindegy. Játék csupán a szavakkal.
De koránt sem oly egyszerű helyzet ez, mint elsőre gondolhatnánk! Hosszas búcsúzkodással egybekötve kísér ki egészen a lenti teremig, ahol a vendégek előtt még mindig azt ecseteli, mennyire hálás nagylelkűségemért. Mindössze mérhetetlen türelmem és udvariasságom tart vissza attól, hogy félbeszakítsam túlzó bohóckodását, mellyel nyilvánvalóan későbbi támogatásomról igyekszik megalapozni. Kellően rosszmájú, már-már alpári szóhasználattal élve markáns borostája szebbik felemet kezdi ki lassanként. Ilyenkor szokásom valami frappáns mentséggel kihúzni magamat a terhes társaságból, ezúttal mégsincs rá szükségem.
Egyszerre fordul tekintetünk a vágóhídon utolsó útra induló állatokéhoz hasonlatos hangerővel és hangmagassággal örvendező ifjú hölgy felé, ezzel egyúttal megszakítva mindenféle hajbókolást és hálálkodást. Megkönnyebbült mosollyal fordulok üzlettársam felé.
- Úgy látom, az ön szakértelmével sincs gond. Szemmel láthatóan remek hangulatot varázsolt ide! - biccentek feléje elismerően.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Levy Tran
Hozzászólások száma : 153
Kor : 25



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Kedd 1 Júl. - 13:14



Nikola & Jenna


Hangos visítással ugrok a levegőbe, amikor az eddig nyüstölt flipper villogva jelzi ki, hogy megdöntöttem a tartott rekordot. Persze kb. mindenki engem néz ennek köszönhetően, ami mondjuk annyira nem érdekel, mert már akkor is engem néztek, amikor betettem ide a lábam. Ha jól sejtem - vagy inkább tuti biztos - itt többnyire pasik lézengenek és a tetejében többnyire olyan kis maguknak való kölykök, akik nem csinálnak mást, csak játékgépeken próbálják kiélni magukat, mert máshogy nem tudják. Pedig igazán megpróbálhatnának egy kicsit élni is nem? De az ő dolguk, legalább azzal, hogy bejöttem lesz egy jó napjuk, pedig még csak nem is öltöztem túlságosan kihívóan, legalábbis a saját mércémhez képest. A lábamon egy kissé rongyos piros dorkó, hozzá egy elég rövidke farmernadrág, felül pedig egy laza fehér, ujjatlan felső, ami még csak nem is olyan nagyon kivágott, maximum akkor nyújt belátást, ha nagyon hajolgatok, de azt flipperezés közben nem szoktam.
No de térjünk vissza a lényeghez, nyertem! Azaz megdöntöttem a rekordot és ezért már érdemes volt itt rontani a levegőt fél délelőtt és kihagyni az ebédet, pedig a gyomrom már vagy kétszer hangosan megkorrant. Lehet, hogy bedobok majd egy hotdogot, vagy valami, ha már nem bírom, bár lehet hogy lenyomhatnék még egy menetet, mert most úgy fest nyerő szériám van és jobb minél magasabb rekordot tartani, nehogy valaki ne adj isten lenyomjon, amíg én pont nem vagyok itt. Azt nagyon nem értékelném. A gombok segítségével szépen be is pötyögöm a nevemet, aztán újra bedobok egy aprót... vagyis dobnék, csak épp nincs több. Elhúzom a számat, és a farmer hátsó zsebéből előkapott pénztárcát nézegetem. Most akkor váltsam fel a huszast? Elvileg azt tartogatni akartam, bár már nem is emlékszem, hogy mire. Ja igen! A bélyeg, meg a másolás, az nem lesz két fillér. Halk sóhajjal fordulok meg és dőlök neki a gépnek. Szóval melyik kis srácot húzzam le? Biztos elég a többségnek egy kedves mosoly, még az is lehet, hogy egy kólára is meghívna bármelyik, ha aztán azt mesélhetné a haverjainak, hogy dumáltam is vele egy kicsit.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Mesélő
Hozzászólások száma : 517



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szomb. 21 Jún. - 11:19

Szabad játéktér, új játék kezdhető.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szomb. 21 Jún. - 11:17



Simon & Jill



- Nem becsülöm le, de azok a pasik eléggé paprikás hangulatban voltak és ha lenyúlod a pénzforrásukat, akkor akárhogy dumálsz nem fogják értékelni. - rántom meg a vállam. De azért arra egy mosoly csak megjelenik az arcomon, hogy legalább dicséretet kap. Ezt azért tudom értékelni. Tényleg jól alakítottam a szerepemet, a pasinak majd kiesett a szeme, szóval én is büszke vagyok magamra, de hát mindig tudtam, hogyan kell hatni másokra, most se ment ez nehezebben, mint máskor. Viszont az tuti, hogy lehetőség szerint máskor nem szeretnék ilyesmiben részt venni. Nem jön be nekem ez a maffia stílus. Sokkal kellemesebb az, ha csak kötetlenül bulizom, nem akarok én lövöldözősbe keveredni, azt igazán zavaró és máskor sebeket sem kérek, amiket össze lehet foltozni rajtam. Ezért is szökik fel kissé a szemöldököm a megjegyzése hallatán. Még hogy, majd a következő alkalommal... francokat!
- Na azért! Máskor nem rángatsz olyan helyre, ahol fegyveres pasasok vannak. Kész csoda, hogy nem azzal nyitottam már most, hogy keressek valami italt ebben a rohadt rendelőben. - hja úgy szokjak le, hogy közben még ilyesmiken is át kell esnem? Azért ez marhára nincs ínyemre. Sehogy se kellemes a megvonás, de úgy, hogy még jól is esne az alkohol, miközben tűt szurkálnak a bőröd alá... Bár legalább annyi elégtétel van, hogy minden bizonnyal ő is hasonlóan viszonyul ehhez a kérdéshez. Gondolom neki se lenne ellenére most ledönteni egy nagy pohár whiskeyt, de nem teheti meg. Ha én jó kis lány leszek, akkor ő is kénytelen ezt a nyomvonalat követni legalább egy ideig. Komolyan kíváncsi vagyok, hogy melyikünk bírja majd tovább.
- Ezt se se gondolod komolyan. Én okoztam a halálát, attól még hogy csak utólag történt meg. - rázom meg a fejem. Nem érdekel, hogy ő kapcsolata le magát, mert azért tette, mert én eléggé megnyomorítottam. Nehéz lenne elhinnem azt, hogy lelkiismeret-furdalása volt szegénynek, és e miatt döntött a halál mellett. Éveken át nem volt, soha egyszer sem, akkor most miért változott volna bármi is? - Nem hiszem, hogy bármelyikünk jól járt volna, ha megtalálsz engem utána. - tényleg kétlem, hogy az ért volna valamit. Nem akartam én őt viszont látni, főleg nem olyan hamar. Még most is finoman szólva kiborított a tény, hogy láttam őt, nem hogy akkor azonnal, főleg még gyengén és sebezhetően. Azért jó pár hét kellett ahhoz, hogy megerősödjek és felvegyem azt a védekezést, amit azóta is tartani tudok, legalábbis többnyire. Csak ő volt képes ezt felszakítania pékségben legalább egy időre, de nem akarom, hogy hosszú ideig nyitva legyen ez a kapu, nem lenne jó senkinek sem. - Nem lenne jobb semmi, ha emlékeznél és én... képtelen lettem volna akkor a szemedbe nézni. Hagyjuk ezt jó? Rég volt. - nem akarom tovább a témát boncolgatni, mert nem és kész. Nem akarok ezen gondolkodni, most csak egyszerűen lépjünk túl rajta. Szeretném, ha abbamaradna a remegés, ha jobban érezném magam és erre tökéletes megoldás lehet ő. Itt van előttem, amúgy sincs rajtunk túl sok ruha és kár lenne tagadni, hogy segíthetne ezzel, ha igenis még a maradék rossz emléket is kitörölné a fejemből, ha csak egy időre is. Ha olyan nagy nőcsábász, akkor biztos nem teljesítene rosszul.
De simán képes rá, hogy végül leállít. Nem csoda azt hiszem, hogy felkapom a vizet. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, nagyon nem! Rohadtul belegázol vele az önérzetembe, ezért van, hogy nem is érdekel mit mond. Nem leszek óvatos, akkor sem, ha közben még nincs a legjobban az oldalam. Majdhogynem félre lököm, ahogy hessegetem el az útból, és szépen csörtetek kifelé, mert baromira felhúzott. Nem szép dolog csak úgy nemet mondani amikor a másiknak rád lenne szükség. Hát használt volna kis basszus, ha én azt akarom! Nem az ő döntése ez. Egyszer úgy csinálja, hogy én nem akarom, aztán meg amikor én igen, akkor nem hajlandó rá? A kocsiban a mosolyára csak határozottan szúrósan nézek rá. Még hogy aranyos vagyok! Azért nem töröm össze újra a csontjait, mert nem akarok megint én vezetni.
- Menj a francba Simon! - aztán csak tüntetőleg elfordítom a fejem szépen az ablak felé. Még mindig nem tudom mi lesz a pasassal, de nem is most azonnal fogom megkérdezni. Azt se tudom mi a cél, mert a csupa véres kocsival is gondolom kéne kezdeni valamit. Jó eséllyel csak kb. akkor szólalok meg újra, amikor megint megállunk, addig ha ő mond is valamit, én tuti, hogy tüntetőleg hozzá se szólok. - És mi lesz a kis barátoddal?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szomb. 21 Jún. - 0:33



Jill & Simon



- Azért ne becsüld le a meggyőzőkészségem, de…kösz, jól játszottad a szereped, már szinte hányhatnékom volt tőled. – mosolyodom el. Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy elég színvonalas alakítást hozott, de ha lehet akkor ne ismételje meg, mert még engem is idegesített a hülye liba szerep, amit felvett. Amúgy meg…talán egyedül is megtudtam volna csinálni. Bemegyek, egyből leszedem a fickókat és jövök ki…na jó, azért ennyire nem lett volna egyszerű, és jó néhány golyót is kaptam volna, de…mindegy, ott volt Jill, és elég jól tette a dolgát. Elterelte a fickók figyelmét, míg Johnt betudtam dobni abba a kukába, csak azután durvultak el picit a dolgok…talán, ha nem szólom le pasit, hogy ne csorgassa ilyen látványosan a nyálát, nem billentem őt ki Jill bűvköréből, és minden simán megy, de…nem tudtam nézni, ahogy ott folyt a nyála és árgus szemekkel nézett, mintha még életében nem látott volna nőt. Oké, talán olyat, mint Jill nem kapott, csak még pénzért, és meglepődött, hogy észrevette őt egy ilyen csaj, de ez nem kifogás, egy kicsit azért próbálhatott volna férfiasabb viselkedni a fickó, előkapni mondjuk a macsó énjét, bár abban sem vagyok biztos, hogy lógott-e valami a lábai között, elég búvalbaszotnak nézett ki, már bocsánat a szó használatért, de ezzel tudom legjobban leírni a fickót.
- Legközelebb szólj, hogy intézzem el a többit, tudod egy csapat vagyunk… - egy pillanatra elhallgatok és egy halvány mosollyal az arcomon folytatom. – ... de persze nem lesz legközelebb, csak úgy kiszaladt a számon. – honnan kéne tudnom, hogy nem képezte-e magát valami tökéletes katonának, aki egyszerre egy seregnyi fickót tör össze? Bármi megtörténhet, nem? Mi pedig most egy csapat vagyunk, szólni kell a másiknak, semmi kedvem golyókat kiszedni magamból, és annak se örülnék, ha miattam halna meg Jill. Ha már azon, hogy megerőszakoltam így kiakadtam, és bűntett a lelkiismeretem, akkor mit tenne vele, ha miattam halna meg? Oké, persze haltak már meg miattam egy páran, de Jillhez…nos, hozzá kötődöm, bármilyen fura is ezt kimondani, de így van, csak őt nem vagyok képes magam mögött hagyni szó nélkül. Elég nagy pech.
- A majdnem halál nem számít, végül is… ő kapcsolta le magát. – nem, még nincs itt az ideje, hogy elmondjam neki, én öltem meg az apját, nem tudom mennyire borulna ki akkor rám, és félek, hogy ez az egyességünk kárára menne, és ezzel együtt az ő kárára. – Megértem, hogy elmentél, kerestelek is utána, de nem találtalak. – ezt már mondtam neki, fogalmam sincsen, hogy minek ismételtem megint meg. – De simán rám foghattad volna, ami apáddal történt. Mondhattad volna, hogy az apád kérdőre vont, erre én meg ezt tettem vele, esélyem se lett volna védekezni, mert semmire nem emlékeztem, életemben nem voltam még olyan másnapos. – elhallgatok pár pillanatra, és csak azután folytatom. – Csak tudod…pont erre nem emlékszem, pedig ha emlékeznék… - nem fejezem be a mondatot. Nem akartam őt bántani, nem azért hívtam el őt abba a buliba, hogy kihasználjam és megalázzam, én csak…láttam rajta, hogy milyen és elakartam hívni őt egy buliba, hogy lássa minden, csak dumálni akartam vele, látni, hogy jól érzi magát, nem akartam, hogy bárki is rá mozduljon, aztán otthagyja őt az éjszaka után, hogy egyedül ébredjen másnaposan, azt sem tudva ki vette el a szüzességét, erre…erre én vettem el tőle, én aláztam meg.
Még magam sem tudom, hogy miért állítottam őt le. Kár tagadni, hogy vonzódom hozzá, elég hülye lenne, aki nem, de ezt így akkor sem tehetem meg vele. Én erőszakoltam meg, nem lehetséges az, hogy ő ezt  komolyan gondolja, csak a nap okozta sokk eredménye az egész, én pedig nem fogom ezt kihasználni, még egyszer nem fogom Őt kihasználni. Majd ha komolyan gondolja, akkor…nem állítom le, de most muszáj, mert neki is látnia kell, hogy ez abszurd. Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb pasi, akivel felszedeti magát, én nem vagyok szeretetszolgálat, aki érezteti vele azt, amit már amúgy is tud, hogy jól néz ki, hogy kívánatos. Nem, azt majd más megteszi, az én dolgom nem kihasználni őt,ha már a változásról papolok itt, akkor gondoljam is komolyan a dolgot, és éppen ezt teszem, bármilyen szar is. Csak nézem, ahogy morcosan öltözik fel, és elhúzom a számat mikor felszisszen.
– Hé, óvatosan! – mondom halkan, miközben figyelem, ahogy felöltözik. Egyszerre vagyok büszke magamra, hogy valahogy ellen tudtam állni neki, és egyszerre vagyok ideges is magamra, amiért ezt kihagytam. Azt viszont kár tagadni, hogy nem szórakoztat a gondolat, hogy…talán én voltam az első,aki nemet mondott neki és ez…elégtétellel tölt el, hiszen akit nem kaphat meg arra még jobban vágyik nem? Vagy ez is csak egy baromság? Tökmindegy. Mosolyogva figyelem, ahogy végigtrappol a rendelőn, mint elefánt a porcelánboltban egészen az autóig. Mikor beülök a kormány mögé, egy pillanatra ránézek és elmosolyodok. – Aranyos vagy, mikor ilyen dühös vagy! az a mosoly már a fülemig ér minden bizonnyal, de nem tehetek róla, elég vicces nézni azt a dühös ábrázatát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Pént. 20 Jún. - 21:49



Simon & Jill



Csak a szememet forgatom. Mi az, hogy őt cseszegetem? Ő volt az, aki ezt az egész hülye helyzetet összehozta, nem én cseszegetem, szóval az lenne a legjobb, ha befogná, főleg hogy az én kezemben van az a nyomorult fogó és én fogok kiszedni belőle egy golyót, tehát most az lenne a jó, ha jóban akarna lenni velem és nem ugatna le. Nem hiszem, hogy jelen helyzetben bármi ilyet jól viselnék. Lehet, hogy nem direkt vitt be minket abba az ótvar helyzetbe, de attól még belekerültünk, szóval jobb lenne ha végre szépen elfogadná ezt a tényt. Igaz, hogy én is megoldhattam volna máshogy, de akkor se csak rajtam múlt a dolog, mert ő meg nem is számított rá, hogy ennyire durván megkavarodhatnak itt a dolgok. Igenis máskor ne vigyen olyan helyre, ha épp helyre akar pofozni, ahol akár egy kis esély is van rá, hogy valaki finoman szólva is durván elintézhet minket. Ennyi esze legyen!
- Muszáj volt segítenem, máshogy nem viszed ki onnan azt a pasit. - muszáj, tényleg muszáj ezt hozzátennem, még ha nem is szánom ezúttal kötekedésnek, tényleg nem. A kérdése viszont már bajosabb, franc se képezte magát annyira, hogy tudja mik a határai. Nem szoktam én ezzel foglalkozni. - Nem tudom, talán párat, ha nagyon oda figyelek. - rántom meg a vállam, na meg ha egyáltalán belátom, hogy nagyobb baj is lehet, ha csak egyre koncentrálok. De nem vagyok én egy nagy harcos, hogy elvágjam milyen helyzetben kiket kell támadni. Én inkább csak mindig ösztönből cselekszem és kész, mert az a legegyszerűbb. Nem tudom miért várja el tőlem folyton mindenki, hogy jobban átgondoljam a dolgokat. Az egyszerűen nem az én stílusom, nem tehetek róla és nem tehetek ellene sem, akármennyire is akarja mindenki. Újabb bonyolult kérdés. Komolyan akkor kell ezeket megtárgyalni, amikor örülök, hogy egyáltalán még nem ájultam el a rengeteg vértől?
- Mert előtte öltem meg majdnem az apámat, azt se tudtam mit tegyek, kétségbe voltam esve, megalázva és... csak el akartam menekülni az egész elől. Olyan furcsa ez? - nem az voltam aki most. Sok lány van, aki nem megy el a rendőrségre azok után, amit tettek vele, mert nem mer. Fél a következményektől, fél elmondani, hogy mi történt, mert akkor tényleg nyilvánvalóvá válik, hogy megerőszakolták. E nélkül pedig megpróbálhat úgy tenni, mintha meg se történt volna, kizárni, elfelejteni a megaláztatás tényét, hogy gyenge volt és hogy nem tehetett semmit az ellen, ami történt. Képtelen lettem volna a zsarukhoz rohanni, miután előtte a saját apám sem értett meg, arról nem is beszélve, hogy egy csendes, visszahúzódó lány nem rohan csak úgy segítségért, inkább omlik össze. Nem ment más, akármennyire igyekeztem volna, maradt a menekülés, meg amúgy se hiszem, hogy olyan sokat értem volna el azzal, hogy börtönbe kerül, ha előtte engem is megvizsgálnak, meg ilyenek. Az rosszabb lett volna.
- Kösz! Minél kevesebb a vér, annál több a mosoly. - marad továbbra is miközben egy apró vállrántást még hozzáteszek. Tényleg így van, alapvetően pozitív a természetem, csak ugye ezt eléggé megcsorbítja az, ha összevarrnak, ha lőnek rám és ha golyót kell kiszednem másból, persze nem ebben a sorrendben. Viszont a feszültséget tényleg szívesen levezetném és ehhez ő most jó szolgálatot tudna tenni. Még csak vetkőzni sem kell sokat, mert a póló már mindkettőnkről hiányzik és amúgy se akarom sokat húzni az időt, hogy nagyon macerázzunk itt a ruháktól való megszabadulással. Nem, inkább csak törölje szépen ki a fejemből a bajos dolgokat, ezt a mai napot és... Jó, ezért nem kicsit érint kellemetlenül, amikor végül eltolja a kezem, és meg is áll. Kár lenne tagadni, hogy finoman szólva is pofon csapásként ér a dolog. Elhúzom a számat. Mégis kit érintene jól, ha lekoptatják? Oké-oké, nem akar biztosan kihasználni, de ha én akartam, akkor miért nem? Kifejezetten morcosan nézek és akkor még finoman fogalmazok. Végül szépen a pólómért nyúlok és felrángatom magamra. Igen, szó szerint úgy rángatom fel magamra, aztán szépen félretolom, hogy lábra tudjak állni. Felszisszenek, amikor kicsit hirtelenebb lesz a mozdulat, mint kellett volna.
- Oké, akkor mehetünk. - hát persze, hogy rohadtul meg vagyok sértődve, mert megsértett, mert... nemet mondott rám, mert képes volt visszautasítani és ettől ki a franc ne lenne rohadtul pipa? Majdhogy nem úgy csörtetek vissza a kocsihoz. Csak menjünk már!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Pént. 20 Jún. - 20:32



Jill & Simon



- Mindenkivel ezt csinálod, vagy csak engem szeretsz cseszegetni? – most komolyan, mi a francért kell mindig ezen lovagolni, és miért kell így leszólni? Ezt vehette volna egy elég burkolt bocsánatkérésnek is, amiért elvittem őt a játékterembe, az pedig csak hab a tortán, hogy még meg is védtem, és összefoltoztam őt, miután eltalálta a golyó, arról nem is beszélve, hogy megmentettem még egytől. Nem hinném, hogy ezt érdemled, mégis mi vagyok én valami rohadt jós, hogy előre lássam mi fog történni, vagy mi? Inkább örüljön, hogy ilyen profin kezeltem a dolgokat, vagy akár mondjuk előre is szólhatott volna, hogy három embert egyszerre lerendezni már nem olyan könnyű, és én addig beléjük állítok egy-egy szép kis csontot, míg ő tiszta nyál olasz fickót lerendezi. És még John is itt van, akiből valamilyen úton-módon ki kéne vernem a pénzemet, és akkor onnantól már mehet is ez a megváltoztunk dolog teljes fordulatszámba, de előbb szépen sorjában vegyünk mindent. Maximum azért panaszkodhat, hogy egy fogóval kell bennem turkálnia, és tiszta véres lesz tőlem, de még ezért se igazán, mert azok után, hogy kihoztam onnan ez a minimum nem igaz? Nem sokat kérek én, csak annyit hogy fogja be egy pillanatra azt csinos kis pofiját és kapja a kezébe a fogót,hogy kitudja belőlem bányászni Marcus barátom ajándékát, akinek mellesleg nagyon szétfogom rúgni azt a nagy seggét.
- Te akartál segíteni, és ha már itt tartunk hány ember tudsz egyszerre lerendezni? – csakhogy tisztázzuk és ha legközelebb ilyen helyzetbe jutunk, akkor legalább tudjam, hogy hány embert kell nekem kifektetnem. – Amúgy meg egy szavad se lehet. Kihoztalak és összevarrtalak, most rajtad a sor. – oké, megértem, hogy pipa, nem mindenki szereti, ha lövöldöznek rá, de a legtöbben megköszönnék, hogy beálltál a nekik szánt golyó útjába, vagy nem hagyod őket elvérezni…., de nem, ő inkább itt pampog egyfolytában, hogy mégis miért vagyok ilyen gonosz, hogy belerángattam ebbe…addig egész jól ment minden, míg lekötötte az olasz pasast, de arról már elfelejtett szólni, hogy három ember túl sok, és nincs-e kedvem segíteni. Oké, én vittem oda, de jönni akart, és ha szól, akkor mindezt elkerüljük, és még össze is foltoztam, úgyhogy ha azt mondom erre a napra kvittek vagyunk, még nagyon jó fej is vagyok.
- Miért nem szóltál egy rendőrnek vagy valami? Azzal szépen taccsra vághattad volna a hírnevem, úgymond tönkretehettél volna. – igen, ez azért tényleg érdekel. Oké, hogy az apját apró darabokra törte, és ezután nem valami okos ötlet zsarukat keresni, de…simán mondhatta volna, hogy a fater lezúgott a lépcsőről, talán még azt is rám kenhette volna, én aztán védekezni nem lettem volna képes az biztos, mert semmire nem emlékszem abból az éjszakából, vagy legalábbis nagyon kevésre, mindössze pár másodpercre. És akkor megyek javítóba, elújságolhatta volna mindenkinek, hogy én milyen agresszív egy tapló vagyok, és ő volt az, aki lebuktatott. Az én bukásommal ő felemelkedhetett volna, és…tökmindegy, nem így lett, de attól még tudni akarom, hogy miért hagyott futni engem, mindazok után, amit tettem vele.
- Jobban áll ez neked. – mondom a legkedvesebb énemet előkotorva, ahogy látom azt a halvány mosolyt az arcán. Azt  hiszem ő is tudja, hogy a golyók kibányászását nem szívesen ismételném meg, bár nem ígérek semmit, kitudja mikor jön egy dühös apa és lő hátba a vadászpuskájával, de akkor aztán szarban lennék, mert azok darabokra törnek bennem, és azokat mire Jill kiszedi…talán ki is szenvedek, mint valami állat. Amúgy, most mi is az állás köztünk? Mármint ott alszik nálam, vagy elmegy valahova vagy…mi? Mert ha marad, akkor lehet hagyom Johnt a francba a csomagtartóban, majd valaki csak rá talál, én pedig addig átnézem a lakását valami értékes cucc után. Úgyse tud engem kifizetni, amilyen hülye megérdemli, hogy abban a csomagtartóban meressze a seggét.
Már az is meglep, ha valami kedvesnek mondható hangszínt üt meg velem szemben, nemhogy még itt elkezd ölelgetni, aztán így nekem is esik. Szó se róla, már a gondolat is elég csábító, és nem is tudom magamat megakadályozni abban, hogy visszacsókoljak, bár az igazat megvallva nem is annyira próbáltam tenni a dolog ellen, de csak eszembe jut, hogy ennek nem így, nem itt kéne lezajlania. Állatorvosi rendelőben még nem csináltam, felőlem aztán visszajöhetünk majd ide, de jelen állás szerint…hiába mondja, valójában nem akarja, csak már teljesen hozzászokott arra, hogy akire rámászik,az be is fejezi a dolgot, és én is elég közel állok hozzá, hogy azt a kevés ruhát is levegyem róla, ami rajta van, de…talán a szavai ébresztenek fel és döbbentenek rá arra, hogy mit is csinálok. Akármit mondtam rá, azért be kell vallani, hogy elég könnyen eltudja csavarni az emberek fejét, az enyémet is elcsavarta, de pechjére ma lelkiismeretes Simon vagyok.
– Akkor azzal még várnod kell. – suttogom a fülébe és a kezét is gyengéden elkapom, hogy hagyja abba. Nem vagyok valami magabiztos a dolgomban, de ez így akkor sem megy. Ő teljesen más eset, mint a többi csaj, vele kapcsolatban elég zavarosak az indítékaim és gondolataim.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Pént. 20 Jún. - 10:35



Simon & Jill



- Hát máskor inkább tudd a dolgokat, ne csak reméled... - húzom el a számat egy pillanatra. Mondjuk nem hiszem, hogy egy keményebb uzsorással jobban járt volna a pasas, de akkor lehet hogy nem nekünk kell kirángatni a közveszélyes állatok karmai közül, szóval azért így nézve jó pont lett volna számára. Mindegy, most már ez van, valahogy át kell vészelni az estét, és meg kell próbálnom kizárni a tömérdek mennyiségű vért, ami őszintén szólva egyáltalán nem megy könnyen, de tényleg igazán igyekszem. Egy viszont biztos, már csak arra vágyom, hogy végre lelépjünk innen, aztán azt már majd rá hagyom, hogy abból a Johnból kiszedje a pénzét valahogy, mert gondolom még ez is előttünk áll, ha még él szegény a kocsiban. Talán csak beájult, pontosan nem volt időm és lehetőségem felmérni, hogy mi történt vele, meg úgy nagyjából lélekjelenlétem sem, amikor azon igyekeztem, hogy legalább a kocsiig eljussak ájulás és út közbeni elvérzés nélkül. Ez legalább sikerült, ha innen nézzük sikeresen nap van a hátam mögött. Lezúztam egy pizzériát, eltörtem Simon csontjait, csak nem éreztem a kellő elégtételt, és elszenvedtem életem első és remélem utolsó golyó általi sérülését is. Sok minden történt és ennek ellenére én még mindig talpon vagyok, hanem is szó szerint, mert ülök, de nem ájultam el és azt hiszem ez most egész nagy dolognak számít. Főleg ha azt nézem, hogy közben szó szerint egy ember hátában kell turkálnom.
- Johnt nem ismerem és nem ő rángatott oda egy lövöldözés kellős közepére. - jó ez kicsit túlzás kár lenne tagadni, mert hát én voltam aki valahol ezt kiváltottam, de jó eséllyel akkor is balhé lett volna, ha csak úgy el akarjuk vinni a fickót, szóval mindenképpen rosszul alakultak volna a dolgok, de na, attól még lehetek kissé pipa. Meg aki rossz arc, az rossz arc, akkor is, ha néha kedves, de csak akkor ha úgy tartja kedve, így meg azért elég kockázatos ismerni, akárhogy is nézzük. Az viszont biztos, hogy nem leszek jobban attól, hogy itt kínzom. Nem tudom, hogy mitől lenne jobb, félek hogy emlékeket elvenni úgy sem lehet és nem tudom, hogy mitől lehetne ezt könnyen feldolgozni. Lehet hogy van rá mód, de nem igazán érdekelnek az agyturkászok marhaságai. Nézz szembe a félelmeiddel bla-bla, épp azt teszem, épp a hátából szedek ki egy rohadt golyót!
- Nem tudom Simon... szerintem ez, nem fog elmúlni sose, vagy nem tudom mitől. Túl sok... volt. - megrántom végül a vállam. Tényleg nem tudom, hogy miként változhatna bármi is. Persze megpróbálhatok kevésbé önpusztító életet élni, de az, hogy egyszerűen csak jobban legyek, hogy elfelejtsek minden rosszat, hogy ne emlékezzek arra, amit apám művelt, ne emlékezzek az ő dolgaira az egyszerűen nem megy. Örökké velem fognak maradni ezek a rémes képek, csak az a kérdés mindig, hogy épp hogyan kezelem őket. A szavai azért még így is meglepnek, tényleg úgy tűnik, hogy lelkiismeret-furdalása van a miatt, ami történt, amit tett. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. - Ha rájövök, hogy lehet jobb majd szólok. Első lépésként... többet ne kérd, hogy golyót szedjek ki belőled. - megeresztek egy halvány mosolyt, mert most ezt egyértelműen csak viccnek szánom, nem komoly. Persze tényleg nem akarok többet golyót kibányászni belőle, de ha nem lenne más lehetőség, akkor jó eséllyel megtenném megint, de azért... inkább legyen. Aztán sikerül újra magamat is meglepnem, de ez nálam már csak ilyen. Néha úgy történnek a dolgok, amire normális ember nem tudna magyarázatot adni. Ez van, pszichiátriai eset vagyok, ezt azt hiszem sokan tudják rólam. Dührohamok, pánikrohamok meg minden, ami csak szem-szájnak ingere. Nem hiszem, hogy valaha leszek kiegyensúlyozott, maximum egy fokkal értelmesebben viselkedem majd talán egyszer, nem tudnám előre megmondani. Viszont eszem ágában sincs leállni, ugyanúgy vadul csókolom tovább, mintha csak ezzel akarnám kitörölni a fejemből azt, hogy mi történt ma, azt hogy most hol is vagyunk. Egyszerűen lenyugtat, nem remeg tőle a kezem és igen van egy kis kapaszkodó, ami elrángat a gondolataim elől. - De... akarom. - motyogom két csók között, és csak egy röpke pillanatra állok meg, amíg a szemébe nézek, de nem húzódom nagyon hátra csak éppen hogy, aztán újra előrehajolok, hogy a fülét vegyem célba. Apró harapások között suttogok el pár szót. - Mi van, ha a rossz emléket egy jóval tudod felülírni? - közben a kezem már az övénél matat. Nem fog tudni pár bizonytalan szóval leállítani, azt hiszem ezzel hamar tisztában lehet.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Csüt. 19 Jún. - 21:07



Jill & Simon



- John egy hülye, ez már első ránézésre is látszik, de reméltem, hogy valami uzsorást fog megkeresni, nem pedig a maffiával szórakozik. – mert az olasz onnan való, legalábbis ezt hallottam valamikor, de ha a tökömet szorongatnák se tudnám megmondani, hogy hol és mikor. Az ilyen dolgokra emlékezni azért nincs ellenemre, mert elfelejtettem az olaszt kivégezni, így aligha leszek szívesen látott vendég, nem árt a tarkómra is szemeket növesztenem majd. Ez is az a barom John hibája! Miért játszik egyáltalán, ha tisztában van azzal a ténnyel, hogy egy örök vesztes? Talán ő is mutáns és a képessége a szerencsétlenség, vagy tudom is én mi. A normális emberek, akik tartoznak nekem, fizetnek, mert nem olyan hülyék, hogy többet bukjanak, mint ami meglapul a bankszéfjükbe. De a Johnhoz hasonló idióták nem ilyenek, ők az utolsó centig játszanak, aztán mikor vesztenek csak bámulnak bambán maguk elé, hogy ez hogy lehetséges. De a legtöbben még ilyenkor is elmennének a bankba, hogy vegyenek fel valami hitelt, vagy bármit, nem értek én ehhez, és akkor majd abból lazán kifizetnek engem, míg ők minden hónapban fizetnek a banknak életük végéig, hogy ne legyen már oda is tartozásuk. Vagy uzsoráshoz is mehetnek, igaz, azok már nem olyan megértőek, mint a bank, de adnak pénzt, amiből kifizethetnek engem, és akkor már egy gonddal kevesebb bajuk van. Talán eltörik néhány ujjukat, hogy perkáljanak, mert idő van, de erre már teszek, ha meg van a pénzem, felőlem egy villanypóznára is felköthetik őket. Most jut eszembe, hogy Jill milyen jó kis uzsorás lenne, még csak be se kéne piszkítania a kezét, kár, hogy megerőszakoltam, akkor most nem kéne úgy éreznem, mintha valami kötelességem lenne őt helyrehozni. – Ha éppen nem akarnak megölni, akkor tudnak egész kedves fickók is lenni, és amúgy is…nem én üzleteltem velük, hanem John, neki is mond majd ezt el. – legalábbis most nem üzleteltem velük. Azt azért nem lehet kétségbe vonni, hogy nagyon jól fizetnek, és elég meggyőzőek is tudnak lenni, ha arról van szó. Javarészt csak pókerezek velük, vagy fogadásokat kötünk, esetleg kiküldenek valakit ellenem bunyózni, de akárkit hoznak darabokban küldöm vissza nekik, ami miatt már egyre inkább bögyükben vagyok, de akármilyen rosszhírű is a maffia, legalább perkálnak. Nem mintha nem lőnének fejbe legszívesebben, csak mivel már több száz ember látta, ahogy sorra küldöm haza az embereiket, elégé kellemetlenül érintené őket, ha csak egy golyóval tudnának engem helyrerakni, így inkább addig próbálkoznak, míg egyszer majd csak sikerülni fog nekik. Az a pillanat viszont nem most lesz, főként úgy nem, hogy ráléptünk erre a változás útjára, tisztára úgy érzem magam, mint valami buddhista. Azok a kemény fickók, képesek elélni valami növényi nedven akár ötven évig is, ami azért már nem semmi, bár elég nagy baromság, mégis ki akarja az életét leélni egy barlangban gubbasztani, meditálva, hogy eggyé váljon az univerzummal, vagy akármivel amiben hisznek. El se merem képzelni milyen lehet egy igazán ütős, minőségi buddhista buli, majd megkérdezem róla valamelyik ferdeszeműt a városba, azok amúgy is mind buddhisták, legalábbis én még nem találkoztam zsidó kínaival, de ezt nem ártana lekopogni gyorsan.
- Akkor mit csináljak? Erőszakoltassam meg valakivel magamat? Hidd el, én se örülök, hogy így vagy a múltam része, főleg úgy nem, hogy még csak nem is emlékszem semmire abból, amit veled tettem, könnyebb lenne úgy emészteni magam. – kicsit megállok és elgondolkodok pár pillanatra a következő szavaimon, mert az én számból talán elég hülyén fognak hangzani. – Csak mond meg, hogy segítsek, és én megcsinálom, még ha a múltat nem is lehet kitörölni, legalább megpróbálhatjuk. – nehogy már az legyen, hogy most ő adja fel az egészet, azt én szoktam, abban én vagyok a legjobb, nem fogom hagyni, hogy ezt elvegye tőlem. Valamit csak lehet tenni az ellen, hogy ne jusson egyfolytában eszébe az a buli. A francért kellett akkor piálnom, kitudja, talán még jóban is lettem volna  Jillel, de ha az nem is ment volna, akkor még mindig segítettem volna neki. Mint a fickó, aki leszólta őt, én meg cserébe félholtra vertem. Nem is tudom miért kaptam fel annyira a vizet, hiszen akkor beszéltem először Jillel, de az a srác nagyon túl lőtt a célon. Aztán persze már nem volt olyan nagy a pofája, csak a buli után célozgatott minden szarra, amire én nem emlékezhettem. Aztán jött a keresgélés, Jill apja, akit lekapcsoltam a lélegeztető gépről…talán nem ártana majd neki elmondani ezt valamikor, úgy talán könnyebb lenne, hiszen tudná, hogy nem ő ölte meg az apját, és az utálásom is menne, amire azért csak vágyik valahol. Vagy talán mégsem, nem tudok rajta igazából kiigazodni, mert hol ilyen, hol olyan, mint valami skizofrén.
Már az ölelés is elég váratlanul ár, hát még az, hogy megcsókol! Persze nem sokat tétlenkedek, visszacsókolok szinte egyből, nem is gondolkodva a dolgon, majd beugrik, hogy hol is vagyunk éppen és mi a helyzet. Nem egy csupa véres állatorvosi rendelőben képzeltem el ezt én, és…
- Ezt te…nem akarod. – mondom két csók között,de nem húzódok el, csak próbálom valahogy a dolgot jó…segítőként, leszoktatóként kezelni, mert amit csinál…hiába jó, ha egyszer nem kéne, nem így kéne!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Csüt. 19 Jún. - 16:24



Simon & Jill



Mondhatni szerencsés vagyok, a képességem tényleg nem jár semmiféle hátránnyal, kivéve, ha azt nézzük, hogy simán átszúrhat valaki egy árbocrúddal és akkor ott annyi is a történetnek. Ő fájdalmasan, de képes helyretenni magát és támadni is. Én nem tudom semmi mást csak pusztítani. Nem is tudom miért olyan meglepő, hogy enyhén szólva is önpusztító életet élek, ha egyszer csak erre vagyok képes. Nem lehet ezzel építeni, ami nekem van, nem igazán lehet segíteni se máson, egyszerűen csak csontokat törthetek, tárgyakat, akármit, de ennyi. Az egész szinte már céltalan, maximum annyiban jó, hogy meg tudom védeni magam a durvább helyzetektől. Azért vannak ennél sokkal királyabb képességek is, én legalábbis így gondolom. Egy biztos, most ezt túléltük, de akkor is hülyeség volt ide jönni. Oké tudom,hogy előre ő se tudhatta, hogy mi fog történni, de gondolom már került párszor kemény helyzetben, akkor meg igenis számíthatott volna rá, hogy nem lesz majd olyan egyszerű kihozni onnan azt a marhát, aki azóta is a csomagtartóban pihen. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, vagy hogy egyáltalán életben van-e még. Még majd őt is valahogy el kell rendezni, pedig legszívesebben bedőlnék valami ágyba, és kipihenném ezt az egész szarságot sürgősen.
- Sejthetted, hogy nem lesz ez egyszerű, ha a haverod ekkora marha. - muszáj még ezt hozzátennem, mert... mert amúgy is baromi feszült vagyok, ilyenkor aztán végképp kizárt, hogy képes legyek befogni a számat. - Csak nem kell eleve sötét alakokkal üzletelni. - rántom meg a vállam kicsit. Nem egy okos lépés és nem hiszem, hogy velem bármit is elér, ha ő nem tesz érte. Neki is változni kell, ez van, ha nem fogadja el, akkor akármit tehet, nem is érdemes elkezdeni. Nem fogok golyók elől ugrálni és neki sem kéne, mert csak egyszer jön ki rosszul a lépés és máris temetheti magát. Az viszont tényleg biztos, hogy nem akartam volna neki önként ilyen fájdalmat okozni. Igazából nem is tudom, hogy mit akartam, mert nem tudnék valakit megölni azért, amit ő tett velem. Képtelen lennék rá, akkor meg mégis mit tehetsz, hogy a másiknak hasonlóan durva fájdalmat okozz? Nem érhetem el, hogy belém szeressen, aztán megerőszakoljam és végül ott hagyjam. Ebből még az első is szinte lehetetlennek tűnik, de a második kizárt, mert jóval erősebb nálam, és amúgy se hiszem, hogy kézzel-lábbal tiltakozna ellenem, ha le akarnám teperni. Szóval sok ötletem nincs, hogyan tehetnék vele hasonlóan rémeset, mint amit ő tett velem.
- Érezd... nem foglak bántani, szándékosan nem. Amúgy se lenne semmi értelme, az nem törli ki a múltat és nem változtatna semmin. - halkan beszélek, talán kicsit keserűen is. Sajnos pont erről van szó, tényleg nem sokat jelentene az, ha valahogy bosszút tudnék állni, vagy ha összetörném. Megtettem és nem lettem tőle jobban, nem érzem magam kellemesebben, nem múltak el a régi emlékek és továbbra sem hiszem, hogy képes lennék bárkivel is igazán nyíltan viselkedni. Ő az egyetlen, aki ismeri a múltam részleteit, senki másnak nem beszéltem ezekről előtte. Neki sem, de neki nem kellett, mivel ott volt, mivel részben ő okozta, hogy új útra tértem, de ismert gyerekként, még ha nem tud ő sem mindenről, amit az apám művelt, hiszen nem vagyunk puszipajtások, hogy egy meleg kakaó mellett kitárgyaljuk az ágyban az élet rémes részeit, ahova azt hiszem ez a mai napi is becsatlakozhat simán. Nem lesz a legkellemesebb fejezet az életemben, meglőttek, nagy nehezen bányásztam ki egy golyót Simonból, minden tiszta vér, és nekem még most is remeg a kezem, pedig nagyon igyekszem, hogy végre abbamaradjon. Ezért jön ez a számomra is érthetetlen lépés, ahogy átölelem, annak ellenére, hogy először gondolkodás nélkül húzódtam el tőle. Lassan végre a kezem normálisan fix marad, és a mellkasomban sem érzem azt a szorító érzést, ami akkor van, ha nagyon-nagy sokk ér. Végül elenged, én pedig csak bizonytalanul ejtem vissza a kezeimet az ölembe. Nem tudom, hogy mi jön most, nem tudom, hogy mi a következő lépés, nem tudom, hogy...
Egészen hirtelen hajolok előre, nem foglalkozom azzal, hogy épp összeszorítja a száját. Egyszerűen csak megcsókolom, hevesen és követelőzőn, gondolkodás és minden realitás nélkül és húzom újra közelebb magamhoz. Azt hiszem az én szörnyetegem most vázolná fel, hogy milyen nagyon szeretethiányos vagyok, hogy minden frusztrációmat próbálom úgy levezetni, hogy ráakaszkodom másokra, hogy szinte mindegy ki van velem, csak az a fontos, hogy azt érezzem, hogy fontos vagyok, hogy átölel, hogy velem van, mert soha életemben nem kaptam senkitől sem igazi figyelmet és nem számít, hogy épp attól kapom, aki ártott nekem, aki fájdalmat okozott, de... kapjam meg. Igen, rosszul vannak bekötve nálam a dolgok, nem tudom, hogy valaha ezt át lehet-e kötni normálisra.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szer. 18 Jún. - 23:25



Jill & Simon



Nem igazán gondolkodtam még el azon, hogy mi van akkor, ha nem regenerálódok, ha a képességem mondjuk befuccsol, mert valamiért simán csak úgy kikapcsolna. Mióta tudom, hogy mire vagyok képes nem kerülöm a veszélyt, sőt, inkább fejjel előre belerohanok, mert belehalni úgysem fogok, maximum végigszenvedem a dolgot. Igazából már a képességem is csak szenvedés okoz. A csontok összeforrása fáj, ahogyan az is, mikor kinövesztem magamból őket, arról nem is beszélve, mikor egy sérült szerv próbál rendbe jönni bennem. Nem úgy vagyok ezzel, mint ő, aki csak úgy csontokat tud törni egy gondolattal, nekem rohadtul fáj, ha használom a képességem, éppen ezért próbálom is minimalizálni a dolgot, mert amilyen hasznos, annyira utálom is ezt az egészet. Viszont a szavaimat félreértette. Nem azért mondtam el neki ezt a szívfelmetszős dolgot, mert  nekem olyan nagy szám lenne és hencegni akarnék azzal, hogy mi mindent kibírok. Egyszerűen csak elmondtam, hogy mi történt mikor először meglőttek, gondolva, hogy talán segít valamit hiszen őt is először kapta telibe egy golyó, illetve talán egy kicsit a nosztalgia miatt is, de semmiképpen sem hencegni akartam. Ha tehetném szívesen lecserélném a képességem, nem szeretek magamból golyókat kihalászni és utálom mikor reggelente a tükörben látom a helyét annak, ahol a csont átszúrta a bőröm, éppen ezért mindig ugyanonnan növesztem ki azokat a rohadt csontokat, semmi kedvem újabb sebeket szerezni, inkább feltépem akkor már a régieket.
- Utólag könnyű beszélni… - kezdek bele, de aztán inkább elhallgatok. – … leszokok én erről egyből, nem lenne olyan nehéz. -  ha egy kicsit jobban belegondolnék, akkor rájönnék arra, hogy igaza van. Megakarom őt változtatni, és ez nem fog úgy menni, ha folyamatosan bajba kerülök, vagy kerülünk, mint most, de…mit kéne tennem? Leülni vele narancslét iszogatni és beszélgetni az élet nagy tragédiáiról? Nekem ez nem megy, vagyis…nem tudom, soha nem próbáltam még, de szerintem ő sem az a nagy filozófus fajta, úgyhogy ez a gond egyelőre nem áll fen, de akkor…mégis miként csináljam a dolgokat? Továbbra is élnem kell az életem, elég nehéz lesz kiszűrni belőle az ehhez hasonló dolgokat, mert így nagyjából kezdhetek egy tök új életet, ami annyira nincs az ínyemre, de szükséges. Talán elmegyek valami bárba pultosnak, úgy legalább szemmel tarthatom Jillt, és ő is engem, nehogy valamelyikünk átakarja verni a másikat, mert…nem lesz ez könnyű ez a leszokás egyikünk számára sem, kitudja melyikünk fog előbb elgyengülni. Én régebb óta élek így, az lenne a logikus, ha én akarnám ezt előbb feladni, de… mivel soha semmiért nem küzdöttem úgy igazán, ezért nem is tudom, hogy mennyire bírom az alkohol megvonás okozta gyötrődést. Feladni sokkal egyszerűbb mindent.
- Akkor most érezzem magam biztonságban? – mert igaz, hogy elég szépen lerendezett ott a pékségben, de azért bennem volt ott valahol mélyen, hogy ez nem minden, hogy van még valami szándéka velem, de…akkor ezek szerint meg is elégedett ennyivel? Nem mintha nem örülnék neki, nem szívesen játszanám el újra a pékségben történteket, de azért fura, és csalódtam is benne egy kellemeset, azt hittem ő ilyen nagyon bosszúálló fajta, most... megnyugodtam valamennyire, de azért még oda figyelek rá, elég indulatos csaj, félek, hogy egy rossz szó miatt is képes eltörni a kezemet, ha rosszkedve van éppen. Ebben azért hasonlítunk, elég hirtelen feltudjuk kapni a vizet mindketten, bár azért különbség is rendesen van köztünk, de attól még inkább hasonlít rám és ez így nem jó, emiatt kell változnia, változnunk, és kíváncsian várom milyen lesz a rendes és normális Simon. Mert most el nem tudnám képzelni, hogy ez megtörténhet, de muszáj lesz kibírnom ezt most, nem csak miatta, miattam és anyám miatt is.
Nem akartam én ilyen hülye helyzetbe hozni őt, csak kényelmesen akartam megkapaszkodni, meg sem lep az, hogy hátrahúzódik, de az már igen, hogy megölel és szerintem ez elégé meg is látszik rajta. Mi ütött ebbe a csajba? Nem mintha ellenemre lenne az ölelés, csak…eddig legszívesebben kinyírt volna. Aztán kicsit jobban körülnézek és látom, hogy az egész hely tiszta vér, így pedig a dolog már azért érthető, de…attól még fura.
– Jól van, oké, nyugalom, majd mindjárt jobb lesz. – mondom neki, és óvatosan ölelem át, nem tudom, hogy mennyire is szabadna őt megérintenem, de jó lenne ha abbahagyná a remegést, senkinek nem jó az, szépen nyugodjon le. Csak akkor engedem őt el, mikor már megnyugodott, és közben a gyomrom is sikeresen rendbe jött, összeszorított fogakkal, egy hang nélkül állom, most az hiányozna a legjobban, ha elkezdenék itt ordítozni, míg őt próbálom megnyugtatni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szer. 18 Jún. - 16:25



Simon & Jill



Nem, tényleg nem valami kellemes érzés, amikor összevarrnak, főleg hogy érzed, de legalább meg tudom oldani, hogy ne nézzek oda. Ez már alapból baromi nagy kihívásnak tűnik jelenleg, de csak sikerül. Az viszont igenis nevetséges, hogy ő akar engem itt jó útra terelni, amikor sokkal durvábban él, mint én. Ő sokkal gyorsabban pusztítja magát, maximum képes gyógyulni is, de mi van, ha egyszer lassabban, mint ahogy kéne, vagy ha olyannal kezd ki, aki képes kezelni a kis... előnyét. Azt hiszem, ha összefutna az én kedves "barátommal" a tó partjáról, akkor neki se sok esélye lenne, bármennyire is nagy a szája, hogy mennyi mindent kibír, meg hogy mikor szedtek ki golyót a szívéből. Egy kicsit jobban át kéne gondolni ezt az egészet, de azt hiszem nem most azonnal. Egyelőre túl kell élni, főleg neki azt, hogy kiszedem belőle a golyót és nekem azt, hogy ne ájuljak el már eleve a vérveszteségtől, a varrástól, meg attól, hogy egy fogóval kéne egy emberben turkálnom, mert ez igenis turkálásnak minősül, nem valami emberséges cselekedetnek. Akartam én,hogy fájjon neki, de nem pont így gondoltam, no meg úgy szoktam fájdalmat okozni, hogy én ne sokat tudjak belőle. Úgy azért sokkal kellemesebb számomra is, ha nem puszta kézzel kell megtennem.
- Szóval te is egyre kevesebb golyót fogsz majd bekapni? Talán eleve úgy kellett volna kezdeni, hogy nem jövünk ide szétlövetni magunkat nem? - vagyis hát nem pont ide, de a franc se tud mindenre koncentrálni jelen helyzetben. Komolyan örülök, hogy egyelőre még mindig magamnál vagyok, nem kell nekem ennél most sokkal több. Már legalább a vér nem ömlik az oldalamból, az már egy nagy előrelépés, csak belőle ne akarna egyre több ömleni, ez itt a nagyobb baj, mert nincs más, mint ez a rohadt fogó, amivel nekem ki kéne bányásznom belőle egy folyót, az alapján, ahogy ő próbál irányítani és őszintén szólva ez nem kicsit borít ki, akármennyire is próbálok másra koncentrálni. Arról már nem is beszélve, hogy közben még időnként fel is üvölt nekem, hogy legszívesebben a fülemet is be akarjam fogni, csak épp nincs még több kezem hozzá. Az a ketté már eléggé foglalt, az egyikkel a hátát tartom, a másikkal, meg a fogót fogom és... már így is minden csurom vér. Ha mostanában valaki el akar vinni valami horrorra, akkor isten bizony, hogy ott helyben fogom apró darabokra szaggatni, de csukott szemmel, hogy ne lássam spriccelő vért.
- Kösz, de... baromira nem. Már megkaptad, amit akartam és nem ez volt a terv. - húzom el a számat, bár ebből most nem sokat lát és amúgy is remélem, hogy nem gondolta komolyan ezt a nyomorult kérdés. Nagyon nem viselem jól, ahogy üvölt, és ahogy szenved és ahogy ömlik a vér és nem várok mást, csak hogy végre megérezzem azt a nyomorult golyót és az egésznek vége legyen. De még mindig semmi, csak mikor végre irányít, akkor sikerül eljutnom oda. Erőtlenül ejtem a földre a fogót a golyóval együtt. Remeg a kezem, nem kicsit, és tiszta vér minden, lassan már komolyan vörösben fogom látni még a falakat is. Hogy a fenébe jöhet ki egy emberből egyáltalán ennyi vér? Azért megpróbálom elkapni, amikor össze akar esni, de mázli, hogy megtartja magát, mert jó eséllyel olyan lazán rántana maga után, mint annak a rendje. Amúgy sem vagyok egy bivaly alkat, de most még annyira sem lenne esély rá, hogy meg tudjam tartani, akár csak rövid időre is.
- Nem mondom, hogy szívesen máskor is... többet ilyet... ne! - nem akarom, összevarrást sem, és golyó kiszedést sem, és semmi hasonlót. Amikor viszont szembefordul vele valahogy ösztönös a mozdulat, hogy kisit hátrahőkölök. Mégis csak a nyüves ágy, vagy mi ez szélén ülök, ő meg majdhogynem simán belehorgasztja itt a fejét a melleimbe, ami azért nem kicsit érint kényelmetlenül. Aztán végül pár pillanat múlva mégis meggondolom magam. Nem is tudom, hogy milyen hülyeség vezérel, talán csak én is baromira ki vagyok és még mindig rohadtul remeg a kezem, így aztán kényelmetlen félig hátradőlve megtartani magam, inkább egyszerűen csak magamhoz húzom és átölelem. Hátha az segít, nem csak neki, nekem is. Túlságosan kalapál még mindig a szívem, amit így hallhat is, sőt talán ettől most csak még jobban, de az ujjaim megállíthatatlan remegése talán elmúlik majd végre.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Kedd 17 Jún. - 21:50



Jill & Simon



- Na igen, nem valami kellemes dolog ez. – senki sem szereti, ha éppen összevarrják, ez teljesen érthető. És valahogy sejtem, hogy Jillnek amúgy sem volt soha valami olyan hatalmas baja, talán néha felrepedt a szája, vagy valami, mikor az apja megütötte, de csontja nem tört, és ahogy leszűröm a szavaiból, még összevarrni sem kellett soha. Ő inkább az a fajta csaj,aki sérüléseket okoz, nem pedig sérüléseket szenved. Én meg mindkettőt művelem, bár az okozásban sokkal jobb vagyok. Azon még nem gondolkodtam, hogy mihez kezdjünk Johnnal. Remélhetőleg még él, és nem vérzett el, mert őt aztán tuti nem fogom itt helyrerakni. Amint megvan a pénzem kiteszem őt a kocsiból és hazakúszhat, engem nem érdekel, hogy mi történik vele, de a pénzem legyen végre nálam, már így is túlságosan sokáig hagytam őt, ezért durvult el ennyire a helyzet. Ha meg nincs nála a pénz, akkor adja el a pékséget, abból biztosan meglesz a pénzem. Addig nem fogom őt hagyni meghalni, míg meg nem adta a tartozását. Amint megadta még talán helyre is hozom, vagy bezárom valamelyik kutya ketrecbe, és majd kirakok az ajtóra egy papírt Salahnak, hogy lássa el, mikor hazaért, persze csak akkor, ha addigra nem döglött már meg. John nem tűnik olyan szívós fickónak, talán egy influenzába is képes lenne belehalni.
- Dehogynem, elég hülyén hangzik nem? De valamiért úgy érzem ezt kell tennem, és ne feledd, hogy… a kis megállapodásunk miatt veled együtt kell változnom. – persze, hogy elég hülyén hangzik, hogy pont én, pont ezek után akarom őt megváltoztatni, de sajnos a rohadt lelkiismeretem nem hagyja, hogy csak úgy elsétáljak mellőle. Annyi mindent adtam már fel, annyi mindent meg sem próbáltam, hogy most nem enged valami a lelkemben elmenni innen. Ha valami nem megy, akkor a legkönnyebb az, ha feladjuk, én ezt jól tudom, jobban bárkinél, ebben vagyok a legjobb. Feladok valamit, még mielőtt tudnám, hogy mi az. Azonban van, hogy találsz valamit, akár a múltadból, akár most látod először, ami megfog és nem enged, ami felszít benned valami lángot, és úgy érzed, hogy muszáj tenned valamit érte, felelősnek érzed magadat a sorsáért, pedig lehet, hogy valójában közöd nem lenne ahhoz, hogy miként is alakul az élete. De ez van, úgy érzem, hogy mellette kell maradnom, végig kísérni őt ezen az úton, és ha ehhez nekem is végig kell csinálni azt, amit neki…hát legyen! Ami nem öl meg, az megerősít, én pedig csak remélni tudom, hogy nem fogok ebbe beledögleni.
- Akkor marad a fogó. – mondom tárgyilagosan. Azért titokban reméltem, hogy nem az jár a fejében, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon, hanem, hogy minél előbb kiszedje belőlem azt a rohadt golyót. Marcust meg tuti megfogom ölni ezért, mert ennél rosszabb helyre nem is lőhette volna. Ilyenkor nem az az eljárás, hogy le kell adni egy figyelmeztető lövést, és ha továbbra is seggfej vagyok, akkor lábon kell lőni? Mert én így tudom, de lehet nem így van, azonban ez semmit nem változtat azon, hogy csúnyán elfogom látni a baját, mikor már rendben leszek, és Jill is elmegy valahova. Biztos nem az én képem akarja nézni a nap minden percében, biztos vannak…valami barátpótlékai.
- Valami ilyenre vágytál nem? – persze jól tudom, hogy nem éppen így értette azt, hogy fájdalmat akar nekem okozni, mert…hát szerintem ezt még állattal sem lehet tiszta szívvel megtenni, de most muszáj kiszedni belőlem azt a golyót, mert sokkal rosszabbul járok, ha benne marad. Érzem, ahogy a lába a kezembe ütközik, és egy pillanatra elengedem magam, de meg is bánom, ahogy a rohadt fogó belém kerül. Próbálok úgy ordítani a fájdalomtól, hogy ne legyen olyan borzasztó hallgatni, de nem hiszem, hogy sikerrel járnék. Azt észre se veszem, hogy megáll, a fájdalomtól jelen pillanatban semmit sem érzek, és mégis fáj mindenem.
- Menni fog ez! – mondom összeszorított fogakkal, de biztatóan, miközben próbálok nem elájulni. Érzem, ahogy a gyomromból egy jókora darab kiszakad, és tudom, hogy most aztán úgy ömlik belőlem a vér, mint a kurvaisten, de azért bízok benne, hogy van annyi önuralma, hogy ne hányjon még bele is a sebbe és valahogy kitudja belőlem bűvészkedni golyót. Érzem, ahogy kihúzza belőlem a fogót és hallom ahogy az hangos koppanással ér földet, majd nemes egyszerűséggel elesek, de még megtudok annyira kapaszkodni, hogy ne rántsam magammal Jillt, nem lenne valami jó, ha megint összevarrnám,és szerintem azt már ő se nagyon bírná. Végül csak pár másodpercig zihálok, és amikor érzem, hogy végre kezd elviselhetővé válni a fájdalom, csak akkor szólok hozzá. – Ez…nem volt semmi…köszönöm. – mondom lassan, szinte szavanként, hogy ne folyjon össze a mondat így nagy fájdalmamban. Lassan, óvatosan tornászom fel magamat, és megfordulok, hogy Jillel szemben legyek. A lábai mellett kapaszkodom meg és az asztalnak dőlök lehorgasztott fejjel. Talán kicsit kényelmetlen neki a helyzet, a közelségem, de őszintén szólva teszek rá, van most nagyobb bajom is. – Csak egy…csak egy kis időt kérek, hogy…a hátam… - nem fejezem be a mondatot, inkább csak rámutattok és becsukott szemmel várom, hogy a regeneráció elkezdődjön és szenvedjek még egy utolsót mielőtt rendbe jövök.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Kedd 17 Jún. - 15:24



Simon & Jill



Tisztában vagyok az adottságaimmal és tőle végképp nem kellenek bókok. Gondolom oka volt annak is, hogy anno... Mindegy, nem fogok most e miatt morcoskodni, csak legyen tisztában vele, hogy nem mondott ezzel újat. Nem érdekel engem mások véleménye amúgy sem, de ez az egy tényleg olyan, amivel tökéletesen tisztában vagyok, viszont azt legalább eléri vele, hogy kicsit eltereli a figyelmemet arról, ami következni fog. Már attól se vagyok valami boldog, hogy össze kell varrnia, de attól meg végképp, hogy majd utána nekem kell egy golyót kibányásznom belőle, mert nagyon félek tőle, hogy ez következik majd. De már a kezdet is elég rossz. A fertőtlenítő kellőképp csíp, és még nem is kezdtük el a lényeget. Őszintén szólva, ha rajtam múlna, akkor hagynám is az egészet a fenébe, mert tuti, hogy itt fogok meggebedni, ha nekiállunk. Jelenleg úgy érzem, hogy a fájdalomcsillapító nem hatott semmit, vagy csak még durvább lenne, ha nem vettem volna be? Nem akarom belegondolni.
- Te biztos óvatos... voltál, de attól még... rohadtul fáj. - nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy összevarrnak. Tény, hogy nem élek épp olyan életet, ami kifejezetten békés és kellemes, de attól még ilyen helyzetbe sose kerültem. Még csak úgy igazán mélyen meg se vágtam magam soha. Maximum egy-egy szájfelrepedés volt, ha valaki úgy gondolta nem viselkedek elé jól, én meg nem vettem észre időben a mozdulatot, hiszen azért nagy átlagban nekem elég nehéz ártani, csak épp golyók elől nem tudok elég ügyesen elugrálni, ebben még kellene gyakorlatot szeretnem, bár őszintén szólva nem igazán akarok újra ilyen helyzetbe kerülni. Egyébként is nem értem mi a francért hozott magával, ha tudta, hogy akár bajos is lehet ez a helyzet és akkor még mindig ott van a pasas a csomagtartóban, akivel szintén kezdeni kell majd valamit. Azért rendes tőle, hogy próbál szóval tartani és annyival is segíteni. Próbálok én a szavaira koncentrálni, de nem megy valami könnyen, bár azt hiszem még mindig ez a jobb, mintha megnézném mit csinál. Nagyon nem akarom tudni, hogy szurkálja át a tűt a bőrömön és húzza ki aztán, hogy jól megszorítsa a seb két szélét. Még belegondolni is rossz! Bár az sem hangzik valami gusztán, amit a szívének trancsírozásáról mond. - Nem érzed úgy, hogy... nevetséges, hogy engem akarsz... megváltoztatni, miközben... te élsz életveszélyesen? - bukik ki belőlem a kérdés, azaz próbálok újabba szavakat akadozva kipréselni magamból, ez a jobb megfogalmazás jelenleg. De tényleg nem értem. Engem legalább mások nem akarnak megölni, maximum saját magamat pusztítom, de ha neki ilyen durva sérülései voltak már, akkor talán neki kéne kicsit változtatnia, mert lehet hogy sok mindent kibír, de attól még nem biztos, hogy halhatatlan és elég egy rossz mozdulat, egy olyan sérülés, ami nem gyógyul be és máris annyi neki. Csak megrázom a fejem a következő szavaira, bár csak óvatosan, hogy közben a felsőtestem ne nagyon mozogjon. Van elég sebe, hát akkor ezért nem kéne újabbakat szerezni, nem? Vagy rosszul látom a világot, hogy talán ő sem éli tökéletesen az életét és közben nekem papol, hogy másképp kéne csinálnom? Valahogy ez így vicces... vagy inkább szürreális. Végül csak kész lesz, én pedig a helyett, hogy hátradőlhetnék pihenni megkapom a fogót és még csak csipesz sincs. Remek! Pár pillanatig csak nézem a sebet, majd a fogót, majd újra a sebet, és végül közelebb csúszok hozzá.
- Nem, kanál nem kell, az végképp gyomorforgató. - eszem ágában sincs kikanalazni belőle egy golyót, már ez is olyasmi, ami miatt tuti, hogy ma már egy falatot sem fogok enni, mert ezer százalék, hogy kijönne belőlem minden. Akartam én, hogy fájjon neki, de ez nem ugyanaz. Nem tudom miért, de akkor is elég nehezen szánom rá magam, hogy nekifogjak. Rámarkol az asztal szélére, én pedig csak azt veszem észre, hogy szó szerint remeg a kezem, ahogy megmozdítom. Le kell csuknom a szemem pár pillanatra, hogy összeszedjem magam, azt hiszem nem sokat segítek, ha most ájulok el. - Látom szerinted ez nagyon vicces. - morranok rá, hiszen a megjegyzésén szinte hallani lehet, hogy mosolyog, de ez talán megadja a lökést, hogy nekifogjak. Az egész egyszerűen rémes, más valakiben turkálni egy fogóval, szinte hallani, ahogy az egész csak úgy cuppog, és látni, ahogy a vér szépen csordogál a kezem mentén lefelé. Hülyeség, de ösztönösen mozdul a lábam, hogy ne kerüljön még arra is, csak épp így sikeresen beleütközik a kezébe, így sikerül magamhoz térni. Az üvöltése nem sokat segít, hogy mit ne mondjak, még ha hallom is, hogy próbálja azért elfojtani. Attól még rettenetes hallgatni, néha meg is állok, de tudom, hogy semmit nem ér az egész, ha félúton abbahagyom. - Nem kéne valahogy... máshogy... - halkan beszélek, szinte inkább csak saját magamnak mondom, alig hallani, hiszen tudom, hogy hülyeség, nem lehet máshogy csinálni, nem vihetem be a kórházba, ott csak még furábban venné ki magát, hogy begyógyul a sérülése. Próbálom követni az irányt, amit diktál. Amikor újabb adag vér buggyan ki a hátából, a szám elé kapom szabad kezemet, azt hiszem részben az orrom elé is, hogy ne érezzem a szagát, de komolyan úgy érzem, hogy vissza akar köszönni a reggelim, vagyis az a pizza, amit nem rég ettem a pizzériában. Végül sikerült pár nagy nyeléssel visszafojtani a kellemetlen késztetést. Még pár mozdulatig próbálok odakoncentrálni, aztán a lehető leggyorsabban húzom ki a golyóval együtt a fogót, és egyszerűen csak leejtem szépen a földre. Most már nyugodtan remeghet a kezem azt hiszem, maximum annyi lélekjelenlétem van még, hogy ha tényleg össze akarna esni, akkor a karjai alá nyúljak, hogy megtartsam, már ha egyáltalán elbírom. Az lenne még szép, ha mindezzel magával rántana a földre, miután most varrt össze.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Vas. 15 Jún. - 23:21



Jill & Simon



- Akkor jó, csak megjegyeztem. – mondom mosolyogva megrántva a vállamat. Elég sok nővel voltam már, az egyik jobban nézet ki, mint a másik, de azért Jill köztük is elég szép helyet foglal el,  szépen kikupálódott, már nyomokban sem hasonlít arra a visszafogott mégis vonzó lányra, aki a suliban volt. Most már inkább egy szabad szájú dögös csaj lett, ami elég jól jött odabent az olasz pasasnál bár…a következmények ismeretében talán felesleges volt olyan jól előadni a hülye picsát, pedig Oscar-díjas alakítás volt, szinte már hányhatnékom volt, pedig egyáltalán nem egy csúnya lány, de ezek szerint igaz, hogy a belső is számít valamit, ha nem is túl sokat. Elég sok végtelenül hülye nőt vittem ágyba, de ezeket a legkönnyebb, igazából ők visznek el engem, még csak meg sem kell szólalnom, pár percen belül pedig már rajtam is vannak, levakarhatatlanok, mint a piócák, csak azoknál kívánatosabbak. Hozzászokhattam volna már, de én jobban szeretem azokat a nőket, akiknek az alap műveltségi szintje meg van, őket nehezebb is becserkészni, de éppen ez dob az élményen, mert a kemény munka által megszerzett dolgok sokkal édesebbek.
- Gondolom nem sikerült olyan óvatosan. – mondom neki nemes egyszerűséggel meghallva a sziszegését. Mikor először láttam el magamat, majdnem belehaltam a fájdalomba.  Nem volt nálam fájdalomcsillapító és fertőtlenítő sem, de a golyót mindenképpen ki kellett magamból szedni, így csupasz kézzel turkálhattam a testemben keresve azt a rohadt golyót, ami után kis híján a gyomromat is kihánytam, undorító volt. Salah talált rám, és azt mondta csodál, amiért ilyen erős vagyok, állítólag több, mint 5 liter vért vesztettem. Persze ekkor még nem tudta, hogy mi is velem az ábra, mióta a tudás birtokában van, inkább nézz valami szörnyféleségnek, de nem mer ártani nekem, mert jól tudja, hogy akkor aztán kicsinálnám őt végleg. Teszek a feleségére meg a gyerekeire, én is apa nélkül nőttem fel, ők sem fognak belehalni, ha az apjukat addig döfködöm a csontjaimmal, míg el nem vérzik. Azonban annak kifejezetten örülök, hogy meg sem fordult a fejében pénzt kérni az ellátásért, mert akkor aztán…talán elvesztem a fejem és még az előtt levágom a fejét, mielőtt összefoltozhatott volna. Nem vagyok valami jó a gondolkodásban, az érzéseim vezetnek, ösztönből teszek mindent, nem mérlegelek, teszem amit jónak látok, ami nekem jó…általában. – A golyó miatt fel kellett, hogy nyissa a szívemet, és még csak egy rohadt fájdalomcsillapító se volt annál a baromnál. – persze, csak a pillanatnyi dühöm miatt mondom ezt, ahogy eszembe jut a fájdalom, amit ott átéltem. Ha azt hiszed, hogy már nem tudsz fájdalmat érezni, akkor jelentkezz Salahnál egy szívműtétre, abba garantáltan beledöglesz. – Már van elég, az a néhány már nem is számít akkor, és…általában a dolgok elszoktak durvulni, az emberek nem szeretnek tartozni. – mondom tárgyilagosan, miközben az utolsó fázisba érek a sebösszevarrásában. Talán John az egyetlen olyan fickó, aki a tartozását próbálta lerendezni, de az a hülye így csak még többet veszített és újabb adósságot halmozott fel. Mindegy is, nekem csak pénzem kell, aztán megkaphatja őt az olasz fickó. Johnon kívül mindenki leakart lőni, mikor a pénzemért jöttem, de elég rosszul jártak, kaptak egy csontot a mellkasukba, de odafigyeltem, hogy ne öljem meg őket, hiszen akkor kitől nyernék majd legközelebb pénzt?
- Nincs, van ez, meg egy kanál, de szerintem ezzel többre mész. – ha akarja, akkor a kanállal is csinálhatja, nekem aztán tökmindegy, így is úgy is rohadtul fog fájni, ezen már ne múljon semmi. Nem mintha nem szoktam volna hozzá a fájdalomhoz, de azért nem naponta turkáltam magamban egy csipesszel, pedig lehet,hogy azt kellett volna tennem, mert úgy kicsit talán kevésbé érezném fájdalmasnak a dolgot. Salah is sokszor mondta, hogy amit csinál velem az emberkínzásnak minősül, de én elkussoltattam azonnal. Az életemet mentette meg, az már csak járulékos fájdalom, amit átkellett ezért élnem, de amíg lélegzem addig nagy ívből teszek rá, hogy mennyire fáj.
- Még annál is jobban fogok szenvedni. – mondom pimaszul mosolyogva, és a lába mellett markolom meg az asztal szélét, összeszorítva a fogaimat, felkészülve arra, hogy életem legrosszabb pár perce fog következni. – Bassza meg! – mondom dühösen és erősen megszorítom az asztalszélét és megfeszítem a testem. Nagyot nyelek és próbálom egyengetni a légzésem, és nem arra gondolni, hogy ennél csak rosszabb lehet. Az a rohadt fogó még csak rendesen be se fér a sebbe, így pedig folyamatosan kell vele utat törni a golyóig. A kérdésére nem felelek egyből, próbálom a fájdalmat háttérbe szorítani és kitisztítani a fejem, de nem megy. Ilyenkor kéne a pia, nem ordibálnék minden egyes mozgatásra akkor, de ugye…megígértük, hogy nem piálunk. Miért nem holnap csináltuk ezt? Hagyjuk, koncentráljunk a golyóra…valahol a gyomrom környékén van, Jill pedig nincs is olyan messze tőle, de…ezzel a fogóval nem fog úgy hozzáférni, hogy ne szedje szét a gyomromat. Remek, akkor megint szoríthatom össze a fogaimat. – Egy kicsit jobbra, a gerincem előtt nem sokkal! – határozom meg pontosan a golyó helyét. Ahogy beljebb nyomja a fogót fájdalmasan felordítok, de gyorsan el is fojtom magamban a dolgot, de rohadt nehezen. Éppen most tépett ki egy jó nagy darabot a gyomromból, most aztán úgy ömlik belőlem a vér, mint annak a rendje, remélem, hogy bírni fogja, nehogy elájuljon itt nekem. – Mondd, hogy megtaláltad! – mondom a fájdalomtól eltorzult hanggal miközben még mindig próbálok talpon maradni, de már egyre nehezebben megy a dolog. Amint kiszedi azt a szart belőlem isten bizony, hogy itt fogok összeesni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Vas. 15 Jún. - 0:30



Simon & Jill



Igen lehet, hogy neki ez mindennapos, de nekem nem. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy golyózáporba kerülök. Ahhoz igen, hogy vannak néha kemény helyzetek, de általában könnyen kerülök ki belőlük, a csinos pofimnak, vagy a képességemnek hála, de most nagyon nem ez történt. Meglőttek és nem tudok ezen nevetgélni és jól érezni magam utána. Egyszerűen nem megy! Csak szeretnék végre kikerülni innen, valami nyugis helyre,ahol kitaláljuk, hogy mi lesz, és egyelőre nem szeretném azt számításba venni, hogy jó eséllyel az oldalamat össze kell majd varrni. Ha nem kéne akkor már elállt volna a vérzés, de ez nem történ meg. Fáj baromira, lüktet az egész és abba bele se merek gondolni, hogy vele mi van és mi van akkor ha nem éri el a golyót és... akkor még mindig nincs meg a pénze, mert ott van a pasi a csomagtartóban és igen ez nekem nagyon-nagyon sok most is így egyszerre. A helyett, hogy örülne, hogy még tartom magam, hogy nem zuhantam össze még piszkál is. Nekem kell vezetni, miközben tiszta vér minden és legszívesebben hagynám magamnak, hogy kidőljek a francba és akkor még csak piát sem adott amikor nála voltunk. El sem tudom mondani mennyire jó lenne most az a whiskey. Lehet, hogy még az utcakőről is képes lennék felnyalni jelen állapotomban, csak épp nem arra vesszük az irányt, mert hamarosan már az asztalon ülök valami állatorvosi rendelőben. Marha jó, hogy még azt se tudom mi az, amit beveszek, de ha segít akkor tőlem méreg is lehet, csak ne érezzem minden egyes mozzanatát annak, ami várni fog rám.
- Tisztában vagyok vele. - kissé talán szúrósan nézek rá, de jogos. Tudom, hogy jól nézek ki, tökéletesen tisztában vagyok az adottságaimmal. Azok a pasasok is azért néztek annyira és tudtam gond nélkül elterelni a figyelmüket, mert nem egy gyenge kisugárzással rendelkezem, de attól még nem fogom kevésbé kellemetlenül érezni magam, hogy pont itt előtte kell egy szál melltartóban feszítenem, miközben épp arra készül, hogy összevarrjon egy tátongó sebet az oldalamon. Nagyon nem ez volt a terv mára! Azt pedig ne várja tőlem, hogy lelkesen rávágom, hogy persze kezdheti, mert milyen jó móka lesz már. Nem lesz az, tudom,hogy baromira fog fájni, tisztában vagyok vele sajnos, és nem szívesen vállalom ezt önként, csak tudom, hogy nincs más lehetőség. Eszem ágában sincs odanézni, inkább megtámaszkodom valahol a hátam mögött, mert őszintén szólva nem tudom hova tenni a kezeimet, hogy ne legyen útban. A fertőtlenítőnél már felszisszenek, de aztán összeszorítom a fogaimat. Nem lehetek nyafka, mert tudom, hogy ez ennél még bőven lesz rosszabb.Vagyis nem tudom, csak elég erős a gyanúm, hogy így lesz.
- Nagyon reméltem, hogy így van. - pillantok rá, amikor a kezébe kerül a tű. Tudom, hogy azért igyekezni fog, nem hiszem, hogy azt akarja, hogy végigüvöltsem az egészet, és azt én se. A végén még meghallaná valaki, mit tudom én, hogy milyen környéken vagyunk. - Rohadt életbe! - sziszegem, vagy inkább csak szűröm a fogaim között a szavakat, amikor a tű először siklik át a bőrömön. Nem tudom, hogy mit éreznék akkor, ha nem lenne bennem az ismeretlen eredetű gyógyszer, de jó eséllyel akkor még sokkal durvább lenne. Így is képtelen vagyok egy-egy nyögést, nyekergést visszafogni, de legalább nem kiabálok itt neki és nagyon igyekszem, hogy mozdulatlan maradjak. Ez a része a legnehezebb, mert ösztönösen szeretnék elhúzódni, most viszont nem lehet, csak a mostanra már ökölbe szorított kezeimen támaszkodom a hátam mögött. Észre se vettem, hogy mikor hajlítottam be az ujjaimat. Legalább ennek hála az egész felsőtestem eléggé megfeszül ahhoz, hogy ne moccanjak meg kicsit sem. Próbálok figyelni arra, amit mond, sejtem, hogy azért teszi, hogy ne arra koncentráljak, ahogy a tű ki, be siklik. - Az... nem lehetett valami kellemes. - valamit csak kell mondanom, de azt ne várja, hogy most hosszú sajnálomokat vágok le. Esélytelen. Örülök, hogy még meg vagyok, mást talán ő sem vár tőlem. - Pedig... egyszerűbb lenne, ha... inkább nem szereznél sebeket. - próbálom a szavakat gyorsan kipréselni magamból, de nem nagyon megy, így is újra és újra megakadályozza a beszédet egy-egy nyögés, amikor mélyebbre szánt, mint kéne, legalábbis én úgy érzem, ami persze egyáltalán nem igaz. Pont annyira a felületén van a bőrömnek, amennyire kell, csak nekem olyan, mintha centire szúrná belém azt a nyüves tűt. Végre csak elkészül. Percek, amik most óráknak tűntek, de csak vége lesz, én pedig egyelőre csak próbálok nagy levegőket venni és most már eljutok oda, hogy a kezeimet is lazítsam. Az ujjaim már sikeresen elkékültek kicsit, de azt hiszem ez tökéletesen érthető jelen helyzetben.
Ami ezek után történik az viszont újra nem kicsit meglep. Csak nagyokat pislogva nézek rá. Még normálisan nem is tértem magamhoz és már fogót nyomott a kezembe és... komolyan gondolja ezt az egészet, főleg egy ekkora batár cuccal? - Nincs... csipesz? - az jobb lenne, mert ez nagy. Ezzel nyúlni belé az már... nem is tudom, hogy nem minősül-e kínzásnak. Hátha van, körülnézek, de az esélytelen, hogy én most innen leszálljak. Tuti, hogy nem bírnák a lábaim és szinte biztos, hogy akkor hamar a padlón kötnék ki és nem lenne, aki megbányászná a hátát. Nagyot nyelek, megint csak legszívesebben nemet válaszolnék, és csak forgatom a kezemben a fogót, esetleg a csipeszt, ha találtunk közben. - Az volt a célom, hogy baromira szenvedj, de ez... - megrázom a fejem, aztán kicsit közelebb húzódom hozzá. Muszáj lesz normálisan rálátnom. A lábaim a két oldalán lógnak le, ha már elém állt, így egészen jól szemmagasságban van. Nem kéne rosszul lennem, de az akkor is valami rémes! Benne kell turkálnom, tényleg muszáj lesz. Próbálom én finoman, először oda se nézek, de persze sikerül rájönni, hogy ez vakon nem fog menni. Meg kell találnom azt a golyót. - Érzed, hogy merre? - ez azért lényegi kérdés, mert nekem fogalmam sincs, hogy merre keressem azt a rohadt kis fémdarabot.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szomb. 14 Jún. - 22:20



Jill & Simon



- Oké, bocsánat, csak…én ebben élek, és elfelejtettem, hogy ez talán kissé sokkolhatott téged. – mondom neki bocsánatkérő arccal. Nem tudom, hogy mennyire viselte meg az, hogy megöltem négy embert, mert általában az ember nem viseli jól az ilyet, még ha nem is ő küldte a másvilágra a fickót. Nekem azonban ez egy átlagos keddi reggellel ér fel, én beletanultam a veszélybe, már hozzászoktam, hogy néha meg kell ölni néhány barmot, hogy megkaphassam ami az enyém, és úgy vagyok vele, hogy inkább ők, mint én, amúgy se valami kedves fickók ezek. Gyilkosok, bűnözök, nem hiányoznának senkinek sem, míg az én halálomat a világ összes nője meggyászolhatná. Nem voltam ám mindig ilyen határozott az ilyen helyzetekben, kellett egy kis idő, hogy tudjam mi mit követ, hogy miként tegyek könnyedén ártalmatlanná több embert is. Ehhez kellett egy kis gyakorlás, hogy a csontokat már tudatosan növesszem ki magamból, mert ezek a csont pengék elég hatékonyak tudnak lenni, és kellőképpen undorítóak is, csak ne fájna, mikor előjönnek belőlem. Aztán még ott volt az is, hogy tesztelnem kellett mi van akkor, ha lelőnek. Salah volt ebben a segítségemre, aki megállapította, hogy a szerveztem helyrehozza magát, akár benne van a golyó, akár kivettem már. Azon még nem gondolkodtam, hogy mi van akkor, ha fejbe lőnek. Vajon az agyam és a koponyám helyrejön, csak egy töltény is plusz helyet fog majd foglalni? Esetleg addig halott maradok, míg nem veszik ki belőlem a golyót, vagy ott a harmadik megoldás, hogy ténylegesen meghalok. Egyszer régebben szíven lőttek, azt is sikerült valahogy túlélnem, még ha nehezen is, mert rohadtul fájt kibányázni magamból a golyót. A szervezetem meggyógyul, de a sérüléshelye megmarad, éppen ezért van már jó  néhány heg a testemen, de szerencsére nem olyan nagyon sok. Egyszer majd be kéne szereznem egy golyóálló mellényt, mert ez így nem mehet tovább. Szerencsém volt azokkal a törésekkel is, amit Jill okozott, mert nem maradt meg a sérülés helye, mivel a csontok nem szúrták át a bőröm vagy hasonlót. – Amúgy jól nézel ki. – mondom neki egy pillanatra felpillantva, az arcomon mosoly trónol. Akkor sem volt csúnya, de most…jót tettek neki az évek, és lett egyfajta kisugárzása is, amivel csak még hatásosabb lett az egész lány, kár, hogy mindezt ilyen úton kellett elérnie, de ami megtörtént az megtörtént, kár rágódnom rajta, hiszen nem tudom megváltoztatni a dolgokat, éppen ezért megértem, hogy nehezen vette le előttem a felsőjét, de nem vagyok én szörnyeteg, csak kissé elgurult akkor a gyógyszerem és…mindegy, nem keresek kifogásokat, mert arra amit tettet nincsenek.
Felhúzom kicsit a szemöldököm a…válaszára, mert hiába mond igent, inkább nemnek könyvelném el, de pechjére bármit mond, neki fogok kezdeni, nehogy már nekem itt elvérezzen. Elveszem tőle a fájdalomcsillapító dobozát és kicsit jobban
megvizsgálom. Ettől legalább kevésbé fogja érezni a fájdalmat, bár nem éppen valami minőségi fájdalomcsillapító, de nincs mit tenni, Salah ezeket majmokon és kutyákon szokta használni, remélem, hogy emberen is működnek, végül is mi a majmok leszármazottjai vagyunk, vagy mi. A fertőtlenítőt óvatosan öntöm a sebre, próbálom úgy, hogy ne kezdjen el itt rázkódni a fájdalomtól, és a legfőképpen, hogy ne ájuljon el tőle, bár…talán úgy még könnyebb is lenne, de inkább maradjon az emlékezeténél.
– Akár hiszed, akár nem, próbálom óvatosan csinálni. – mondom neki, miközben már a sebösszevarrására készülődöm. Remélem van annyi esze, hogy nem nézi végig, amint a bőrét tűkkel szurkálom újra és újra, mert a végén még idehány nekem, vagy valami. Próbálom kíméletesen csinálni, minél kevesebb fájdalmat okozva, de tisztában vagyok azzal, hogy akárhogyan is csinálom fájni fog neki, maximum egy kicsivel csökkenthettem ezt a fájdalmat. – Mikor először meglőttek, a szívemet találták telibe, egy sikátorban ülve vártam, hogy elvérezzek. Akkor még nem tudtam, hogy nem halok bele, de komolyan felkészültem arra, hogy elpatkolok innen. A szívem egy óra alatt rendbe jött, de a töltény ott volt még mindig benne, amit…itt szedett ki belőlem Salah, övé ez a hely. – talán, ha beszélek hozzá valamit, akkor kevésbé figyel oda a fájdalomra. Az a hülye állatorvos nem adott nekem semmi fájdalomcsillapítót, csak leszíjazott és mint valami pulykát felvágott, majd a szívemet addig vagdosta a rohadt kis késével, míg a golyót ki nem szedte. Ordítottam a fájdalomtól, aztán egy óra múlva már jobban is voltam, de közel álltam hozzá, hogy csontot döfjek a szívébe. – Megtanított arra, hogy miként varrjam össze magam úgy, hogy ne haljak bele. – folytatom, talán így kicsit megnyugtathatom, hogy jó kezekben van, azt már nem kell tudnia, hogy először kis híján belehaltam a fertőzésbe, azóta már sokkal profibb vagyok. Végzek a sebösszevarrásával és óvatosan kötözöm be az oldalát. Kell pár nap a sebnek, de aztán már kutyabaja se lesz, max marad egy kis heg ott, de abba aztán végképp nem fog belehalni. – Meg is lennénk. – mondom neki széttárva a kezeimet büszkén. Akár meghalni is hagyhattam volna őt, úgy legalább nem kéne azzal szórakoznom, hogy megvonjam magamtól a piát. Azonban…ha valami nem működik az életemben, akkor azt feladom kivétel nélkül, mert az könnyebb, én már csak tudom, verhetetlen vagyok a feladásban. Azonban van néhány olyan dolog, ami megfog minket, amitől tűzbe jövünk, ami olyan érzéseket kelt bennünk, amit soha nem akarunk átélni, villámcsapásként ér a tudat, hogy mit tettünk, hogy nem térhetünk vissza a múltba, felelősnek érezzük magunkat miatta. Ezért érzem azt, hogy mellette kell maradnom és végigkísérnem ezen az úton, szenvedjek bármit is, legalább ezt ne adjam fel.
Előveszek egy fogót a közeli fiókból és a kezébe nyomom, majd megfordulok és leveszem a pólómat, hogy láthassa sebet. Remélhetőleg még nem kezdet el gyógyulni, nem örülnék annak, ha szét kéne tépne a gyomrom, hogy kiszedje belőlem a golyót. Hátrapillantok rá kíváncsian, és végül úgy döntök, hogy megkérdezem a dologról, bár nem szeretnék nemleges választ hallani.
– Menni fog?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szomb. 14 Jún. - 14:56



Simon & Jill



- Marha vicces... - morgok oda, és tényleg majdnem valamiféle morgásnak illik be, ahogy hozzá szólok. Rohadtul fáj az oldalam és ő meg itt nevet és képes viccelődni azzal, hogy van egy golyó benne, ami... hát nem is tudom, mi van, ha közben felette begyógyul a sérülés? Akkor benne marad, vagy majd kibányássza magának? Úgy tűnt eddig, hogy a sérülések fájdalommal járnak számra, tehát kétlem, hogy csak úgy meg tudná ezt tenni. Az meg egyelőre fel se merül bennem, hogy majd nekem kell megcsinálni. Talán valahol mélyen sejtem, de eszem ágában sincs ennek a gyanúnak engedni. Az már majdnem engem is meglep, hogy végül valami kis halvány mosoly felkúszik az arcomra. Nem-nem kéne élvezi ezt a helyzetet és nincs is így, talán csak a nevetése, ami részben ragályos, de tényleg csak részben, az most kizárt lenne, hogy én is jót szórakozzam, azon ami történt. Marha jó technika arra, hogy leszoktasson a káros szokásokról, hogy ilyesmiken megyünk át, és most leginkább az tenne jót, ha pár pohár töményet öntenék le a torkomon. Tényleg nagyon jó lenne.
Beérünk, végre! Komolyan el sem mondhatom mennyire örülök neki, hogy végre egy kicsit pihenhetek, pedig nagyon jól tudom, hogy ez mivel jár, hogy mi vár még rám ezek után. Bár ne tudnám! A fájdalomcsillapítót gondolkodás nélkül veszem át tőle, több szemet is ha kell, mert én aztán nem akarom érezni azt, ami történni fog, legalábbis lehetőleg minél kevésbé. Nem vagyok az a típus, aki szeretné tudni, hogy mi történik vele, eszem ágában sincs még csak végignézni sem, ami rám vár, pedig félek tőle, hogy kénytelen leszek tudomást venni róla. Az viszont nem tehetek róla, de igenis kényelmetlenül érint, hogy pont előre kell levenni a pólómat. Igen, akármennyire nevetséges is, akkor is így van. Gondolkodás nélkül öltözöm át akár egy vadidegen előtt is, de ő nem az, és hozzá és a kevés ruhához éppenséggel nem jó élmények passzolnak, szerintem ezt meg lehet érteni, ha egy kicsit jobban belegondol.
- Bocs nekem ez... akkor is... mindegy! - rázom meg végül a fejem és kibújok a pólóból. Azért azóta, hogy látott már más lettem, felnőttem és rendesen kialakultak az idomaim is, arról már nem is beszélve, hogy nem is nagyon emlékszik arra, hogy látott. Nem attól félek, hogy itt akarna helyben leteperni, de... sokkal könnyebb olyanok előtt játszani a nagy szájú feslett kislányt, akik nem ismertek régen, neki viszont vannak emlékei arról is, aki gyerekként voltam és így valami miatt nekem igenis kellemetlenebb az egész. - Jó nem kell itt cinikuskodni, az baromira nem segít semmit! - emelem meg kicsit a hangom, és végül leengedem a kezeimet, és nem takargatom magam, meg így a hozzáférést sem akadályozom. De akkor sem kell most még be is szólogatni. Egy egész kicsit legalább lehetne megértőbb, mert igenis nem történt még velem soha ilyesmi és baromira nem viselem jól. - Igen? - ez a válasz inkább hangzik egy bizonytalan nemnek. Dehogy kezdhetjük! De van más választásom. Már előre összeszorítom a fogamat, mert nem tudom, hogy a fájdalomcsillapító mennyire fog hatni és hogy nem fogom-e már magát a fertőtlenítést is baromira érezni. Mint említettem még nem volt részem sebvarrásban, olyanban meg főleg nem, amit egy laikus végez el, aki jó esetben is csak saját magán gyakorolt eddig. Az viszont tuti, hogy oda nézni nem nagyon merek, tuti, hogy már a látványtól is kiborulnék, ahogy a tűt újra és újra átrszúrja a bőrömön.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Pént. 13 Jún. - 22:47



Jill & Simon



- Semmi bajom, csak csiklandozza a golyó a gyomromat. mondom fintorogva, de még mindig nevetve. Amit mondok nem hazugság, rohadtul szar helyen van az a golyó, a gerincem és a gyomrom között sikerült megállnia félúton. Nem megyünk semmiféle kórházba, mert ott az lövések okozta sérüléseket bejelentik és a legkevésbé arra van most szükségem, hogy a rendőrség kopogjon az ajtómon, és megint végighallgassam a jogában van ügyvédet fogadni szarságot. Haza se mehetünk, hiszen semmi olyan cucc nincs nálam, amivel eltudom látni a sérüléseinket. Na jó, talán egy kanállal kitudnám valahogy szedni a golyót magamból, de őt összefoltozni már közel sem lenne olyan könnyű, úgyhogy maradjunk egy egyszerű megoldásnál, Salah állatorvosi rendelője pont megfelel a célnak, amúgy sincsen elérhető közelségben, az asszisztense pedig törött csontokkal ájultan fekszik a játékterem mögötti sikátorban. Szerencséje van a csajnak, hogy nem kezd el siránkozni, mert tuti, hogy rendesen kiakadtam volna rá. Amúgy is, mit várt? Én sem vagyok golyóálló, rohadtul tud fájni, főként mikor több találat is ér. Régebben mikor itt jártam Salah mesélte, hogy 2 percig halott voltam. Egy félresikerült leszámolás miatt jöttem ide, és vagy 8 golyó talált el, de nagyon sok szétroncsolódott bennem és apró szilánkokra tört. Ezeket kiszedte belőlem, és állítólag leállt a légzésem, majd mikor kikerültek a szilánkok a szívemből felébredtem. Fingom sincs mennyi igaz ebből, mert végül is lenne értelme, a szervezetem helyrehozza magát, de ha meghalok, akkor a szervezetem is velem hal nem? Mert ez azt jelentené, hogy halhatatlan vagyok, és csak a kor tud majd végezni velem, ami nem hangzik rosszul, de nem fogok magamba karót döfni, hogy ezt kiderítsem. Hátranézek Jillre és elégedetten állapítom meg, hogy még tud járni, már nem kell sokáig állnia, hamarosan leülhet. Jó sokszor voltam már itt, elég hozzáértően pakolom ki a cuccokat. Fertőtlenítőt és fájdalomcsillapítót keresek először, majd szerzek egy tűt és egy cérnát is, ami…hát megteszi, legalábbis jobb, mintha itt hagyom őt elvérezni. A kezébe adom a fájdalomcsillapítót, hogyha akar vegyen belőle be, ha nem, akkor pedig szorítsa össze a fogait, mert a házilagos sebösszevarrás nincs benne a legkellemesebb élmények top tízes listájában. A golyót viszont legalább nem kell majd kibányásznom belőle, na, az aztán egy életre szóló élmény lett volna, neki is, nekem is. Nem mintha annyira szeretnék töltények után kutatni az emberek testében, de eddig csak saját magamból szedtem ki a golyókat otthon a hamutartóba.  Nyakon öntöttem a sebet alkohollal, aztán ittam annyit, hogy ne foglalkoztasson a fájdalom és kezdődhetett is a seb ellátása. Elkellett mennem Salahhoz utána, mert rosszul csináltam és legalább egy hétig kellett fájdalomcsillapítókat szednem, hogy ne ordítsak a fájdalomtól, viszont mára már sokkal tapasztaltabb vagyok, összevarrok én mindent, csak nehogy valami profi orvosi munkára számítson, mert akkor nagyot fog csalódni. Magamon csak a filmekből látott módon próbáltam ezt ki, aztán Salah megtanította, hogy miként lássam el magam úgy, hogy ne haljak bele a fertőzésbe, ennek örömére pedig neki ajándékoztam a háziorvos titulust, aminek érthetetlen módon nem örült annyira.
- Ugye, csak szívatsz? – kérdezem tőle a szememet forgatva. Oké, megértem, hogy fenntartásai vannak az előttem való vetkőzéssel kapcsolatban, de ünnepélyesen megesküszöm, hogy nem élek vissza a helyzettel…annyira. Egy elég csúnya, vérző seb van az oldalán, így azért veszít valami a vonzerejéből, semmi kedvem vérben hemperegni vele, úgyhogy kapja le magáról gyorsan azt a felsőt, mert a végén még elvérzik egy ilyen hülyeség miatt. Szerencsére nem kell sürgetnem, pár másodperccel később végre leveszi, de erre meg most átöleli magát, mintha valami szörnyeteg lennék, aki széttépni akarja, és nem az életét megmenteni, mert előbb-utóbb a vérveszteségbe belehalna, bár ahhoz még kéne néhány nap. – Gondoltam megkérem, hogy hagyja abba a vérzést, és ha már ilyen kedves, akkor meg is gyógyulhatna magától. – kicsi szünetet tartok és várakozóan nézek a szemébe, hogy végre leeressze a kezeit és elkezdhessek dolhozni. – De ha gondolod akkor össze is varrhatom, nehogy úgy érezd erőltetek bármit is. – mondom neki a fejemet csóválva és magamhoz veszem a fertőtlenítőt. – Kezdhetjük? ]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Pént. 13 Jún. - 13:56



Simon & Jill



Nem vagyok én harcra kiképezve, hogy tudjam mikor kell szólni. Életemben nem volt akcióban volt részem, már az a legutóbbi zombis eset is finoman szólva kiborított. Utána jobb volt, hogy a kutya se látta a szobámat, mert őszintén szólva elég rendes pusztítást sikerült végeznem. Őszintén szólva nem is tudom, hogy miért minden esetben így vezetem le a frusztrációt. A legtöbben kiborulnak, sírnak, én pedig összetörök magam körül mindent. Nem old meg semmit, de mégis minden alkalommal kicsit jobban érzem magam tőle, kivéve persze ezt az egész Simon ügyet, hiszen most ez nem adatott meg, egyáltalán nem lett jobb attól, hogy összetörtem a csontjait és nem azért mert begyógyultak a sérülései, hiszen attól még a fájdalmat érezte. De mégsem éreztem az elégtételt, amit kellett volna. Most mégis itt vagyok és persze hogy fogalmam sincs, hogy pontosan mit is teszek, vagy hogy minek mi lehet a következmény. Alig fogom fel először, hogy az oldalam miért fáj, vagy hogy Simon is golyót kapott. Nem akarok itt lenni, nagyon nem, úgyhogy jó lenne minél előbb eltűnni végre. Ha pedig ehhez most az kell, hogy azt a pasit harcképtelenné tegyem, akkor meg fogom tenni. Törött karral nem fog lövöldözni ez biztos. Viszont ez az egész ügy még nem fog eltántorítani attól, hogy ne akarjam a mostani életemet. Hülyeség! Nem keveredtem még soha ilyen ügybe és nem is hiszem, hogy valaha is sor került volna rá, ha nem vele jövök ide, akkor meg mégis miről beszélünk? Mindegy... a lényeg, most a futás, mert jó lenne még az előtt eltűnni, hogy nem is tudom, még többen jönnek, vagy feleszmélnek a zsaruk. Vicces, hogy a mai napon már a másodszor kell szirénák elől menekülni, lassan már a hobbimmá válik.
Az viszont tényleg kissé sokkol, hogy azt várja tőlem én legyek az, aki vezetni fog. Lüktet az oldalam és ahhoz, hogy vezessek a kormányt kéne fognom és arra koncentrálnom. Ő rosszabbul van tudom, de... Összeszorítom végül a szám, és rátaposok a pedálra, miután elfordítottam a kulcsot. Sajnos most nem annak van itt az ideje, hogy ezt kitárgyaljuk, hogy azon vitatkozzunk ki bírná jobban a vezetést. Értetlenül nézek oldalra, amikor hallom, hogy konkrétan nevet. Fel nem foghatom mi olyan vicces abban, ahogy most kinézünk. Én még azon is csodálkozom, hogy egyáltalán nem ájultam el.
- Nálad valami rosszul van bekötve ott bent. - morranok oda, de mégis kénytelen vagyok elmosolyodni végül, ha csak halványan is. Nem hiába mondják, hogy a nevetés ragályos, mint ahogy sok esetben a sírás is, vagy... a csuklás, de azt hiszem ez most nem ide tartozik. Vezetek, de kéne egy cím, mert nem tudom, hogy mégis hova kéne menni. Amúgy sem ismerem olyan jól a várost, de nem vagyok benne biztos, hogy a lakása most jó megoldás lenne, arról nem is beszélve, hogy benne van egy golyó, nekem meg végigszántotta egy az oldalamat. Kórházba viszont nem mehetünk, ott mindig kérdezgetnek, ha lőtt sebbel megy valaki és jó eséllyel eléggé furcsállnák, hogy valaki van a csomagtartóban,azt meg főleg, hogy Simon sérülése rendbe jön magától, bár nem tudom, hogy mi lesz azzal a golyóval, ami benne van.  Követem az irányt, amit megad, és meg se nagyon szólalok végig. Mégis mit kéne mondanom? Hogy egy barom, hogy belerángatott ebbe az egészbe? Hogy mi a francért kell ilyesmikbe keverednie egyáltalán? Hogy nem mindenki olyan rohadtul golyóálló, mint ő? Végül fékezek, és kikászálódok a kocsiból, amikor ő is ezt teszi. Egy pillanatra roggyan csak meg a térdem, de aztán sikerül tovább menni. Újfent szorongathatom az oldalamat, na nem mintha olyan sokat érne.
- Ho... hogy? - pillantok rá finoman szólva is döbbenten, miután felültem az asztalra. Nem arról van szó, hogy szégyenlős vagyok, de mégis csak ő pont az a személy, aki előtt nem szívesen kapom le a felsőmet. Nem tudom... de akkor sem. Pár pillanatig nem is moccanok, végül összeszorítom a fogaimat és megteszem. Lehet, hogy egyszerűbb lenne felhúzni, de gondolom az zavaró is lenne úgy. A pólót szépen ledobom magam mellé és valahogy automatikus a mozdulat, szinte észre sem veszem, ahogy átölelem magamat, hiszen csak a rózsaszín csipkés melltartó maradt. Nem valami kényelmes így, vele nem. - Mit fogsz csinálni vele? - még mindig vérzik és a legnagyobb baj azt hiszem el. Nem sok bátorságom van hozzá, hogy mégis csak felemelem kicsit a karomat, hogy megnézzem a sebet. Elég hosszú vágás, és elég rendesen szét is van nyílva ahhoz, hogy egy sima kötözés ne legyen elég. Soha életemben nem varrták még össze semmimet és főleg nem egy... állatorvosi rendelőben.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Csüt. 12 Jún. - 23:55



Jill & Simon




Nem mondom,  hogy az ő hibája ez a szar helyzet, de…a francért nem tudott volna szólni, hogy gondoskodjak a másik kettőről, honnan a francból kéne tudnom, hogy milyen behatárolt a képessége, vagy miként tudja irányítani? Ha szól, hogy intézzem el a többit, míg ő az olasszal foglalkozik, akkor minden könnyedén menne…na jó, ez elégé úgy jöhet le, hogy őt hibáztatom az egész helyzetért, de azért azt be kell vallani, hogy igenis nagy szerepe van abban, hogy Marcus hátba lő. Oké, talán nem kellett volna idehoznom, amit szóvá is tesz, de a legkevésbé az érdekel, hogy választ adjak a kérdésére. Még meg is kérdeztem őt, hogy akar-e jönni, nehogy már én legyek a hibás, amiért jönni akart, még a segítségét is felajánlotta, úgyhogy szerintem egyezünk meg abban, hogy mindketten hibásak vagyunk, csak ő sokkal nagyobb részben. Már csak azért is, mert éppen most kaptam be a neki szánt golyót, és ha nem ütöm félre a szobában a fickó kezét, akkor Jillt nem súrolja a golyó, hanem átlyukasztja, ami elég kellemetlen lett volna, úgyhogy ahelyett, hogy itt rinyál inkább megpróbálhatna segíteni. Oké, értem én, hogy ez új neki, és még nem volt ilyen szituációban, de ebbe is bele lehet ám tanulni, először én is ledermedtem pár másodpercre, de végül sikerült magam alá gyűrni őket, és szépen lassan rádöbbentem, hogy az ezekhez hasonló arcokkal, csak így lehet rendezni a dolgokat.  Amúgy is, most legalább láthatja, hogy milyen életet is élek, talán ettől majd még jobban elmegy a kedve, hiszen rajtam kívül kinek van kedve golyók elől ugrándoznia egész életében? Mondtam én már az elején, hogy nem neki lett ez a fajta élet kitalálva, és hiába nem élt olyan veszélyesen eddig, előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy idáig jusson, és akkor aztán nem leszek ott, hogy megmentsem a seggét, úgyhogy egy kicsit elkezdhetne megbecsülni engem. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy a siránkozás helyett inkább törje darabokra azt a fegyveres barmot.
Kemény egy fickó ez a Marcus. Már alapból úgy ismerkedtem meg vele, hogy kidobott innen, mert a kelleténél hangosabb voltam, de aztán kicsivel később visszajöttem és revansot vettem rajta. Ekkor kezdődött meg a barátságunk, ami azért mondjuk talán kicsit erős túlzás. Segített nekem a behajtásoknál, ott volt velem, mint testőr, persze fizetnem kellett érte, de legalább nem kaptam lövést minden egyes alkalommal mikor nyertem. Aztán persze már egyre többet beszéltem Marcussal, és mint kiderült katona volt, úgyhogy elég jól érti a dolgát, amit most sikerül meg is tapasztalnom. Egyszer már emlékeztetett rá, hogy őt ölni tanították, míg én maximum az iskolában tanultam birkózni. Jót nevettem akkor rajta, mert végül is igaza volt, de elég nagy ostobaság lebecsülnie engem, mert…egyrészt mutáns vagyok, és azt hinné az ember Marcus majd lesokkol a csontot meglátva ami a kezemből áll ki, de hamar túlteszi rajta magát. A másik viszont sokkal fontosabb : dühös vagyok. Ez a kiruccanás nagyon nem úgy megy, ahogy elképzeltem. Nem egy kukába akartam Johnt bezárni, és nem terveztem, hogy Jillt meglövik, azt pedig végképp nem, hogy golyót is kapok helyette. Az a 4 barom pedig akit elintéztem…talán meghaltak, de őszintén szólva nem igazán izgat a dolog, tudták mire vállalkoznak, ha nem rántanak fegyvert, akkor most nem kéne eszméletlenül a földön feküdniük és haláltusát vívni az életben maradásért. Aztán csak legyűröm Marcust és elégedetten nézem, ahogy eszméletlenül hever a földön. Erre emlékezni fog egy darabig!

-Ne beszélj, vezess! – mondom neki dühösen, és még gyorsan hátranézek, hogy lássam azok a seggfejek már nem érhetnek el minket. Nagyot sóhajtva dőlök hátra, aztán halkan előtör belőlem a nevetés. Ahhoz képest, hogy nyugodt életet ígértem neki és változást, elégé máshogy alakultak a dolgok, de legalább kapott egy kis ízelítőt abból, ami rá is vár majd, ha ezt tovább folytatja, mert az én fajtám az ilyen kis csetepatékat nem kerülheti el, sőt, magának teremti meg folyamatosan. John ordibál hátul a csomagtartóban, de szerencsére a kocsinak van annyira jó hangszigetelése, hogy csak halk zörejként hallatszódjon John kétségbeesett kiabálása. – Nem tudják, és… - kicsit elgondolkodok, hogy hova is kéne menni. Kórházba semmiképpen nem fogunk, erről le is mondhat, de talán… - itt fordulj balra és menj egyenesen egészen az elágazásig, majd fordulj be jobbra. Ott lesz egy rövidebb sikátor, ott állj meg! – mondom neki miközben a hátamat vizsgálom meg, hogy kitudom-e húzni magamból a golyót, de csalódottan tapasztalom, hogy túl mélyen van bennem ahhoz, hogy elérjem. Remélem a csaj nem fél a vértől, mert várni fog rá egy kis feladat. Amint leállítja a motort kikászálódok a kocsiból és egy kék ajtóhoz megyek oda, amit nemes egyszerűséggel berúgok.
Néhány kutya felugat, de semmi extra, amúgy is ketrecben vannak. Ez egy állatorvosi rendelő, ahol egy Salah nevű arab fickó az állatorvos, de ő most éppen nem elérhető, az asszisztensét pedig éppen az előbb vertük meg az autóért, úgyhogy nem lesz itt semmi gond. A fiókok tartalmát az asztalra borítom, és ahogy elnézem minden megvan ahhoz, hogy összefoltozhassam magam, azonban…a lányra pillantok, akinek még mindig vérzik az oldala. Oké, akkor ellátom őt előbb, de el ne ájuljon nekem, még ki kéne szednie belőlem azt a nyamvadt töltényt.
– Gyere és ülj fel ide!- mondom neki az asztalra mutatva, ahol helyet csinálok neki. – Vedd le a felsőd! – nem ajánlom, hogy visszaszóljon mert nem vagyok éppen rózsás kedvemben, minél előbb kész vagyok vele, annál hamarabb fogom ismét érezni a  lábujjaimat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : ❥ Emma Watson
Hozzászólások száma : 474
Kor : 24



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szer. 11 Jún. - 20:48



Simon & Jill



Persze... mert valami rohadt akcióhős vagyok, aki többeket is egyszerre össze tud törni. Már az is valami, hogy tudok célozni, és el tudom törni valakinek az ujját, ha azt akarom és nem megy vele minden más is, de hogy kapásból három embert szedjek le az azért baromira kizárt. Maximum egymás után, de mivel fentebb említettem, hogy nem vagyok akcióhős így erre őszintén szólva nem gondolok, simán megtehette volna ő, hogy a másik két pasinak ellátja a baját, és akkor meg is vagyunk. Nem kell rám kenni, hogy pillanatokon belül már úgy ránt be egy oszlop mögé, hogy találatot kap. Amúgy is arról volt szó, hogy nyugodt körülmények között le akar szoktatni engem a piálásról, meg hogy éljen normális életet erre idehoz egy rohadt lövöldözés kellős közepére? Ne mondja már, hogy én vagyok a hibás, hogy ehhez nem vagyok hozzászokva és nem kezelem megfelelően a helyzetet. főleg azok után, hogy az oldalam baromira fáj, lüktet és vérzik és csak annyit tehetek, hogy szorítom a kezemmel, ami nem tudom, hogy egyáltalán mennyit ér, hogy mennyire nagy a seb és... nem is most fogom ezt megnézni, mert akkor lehet hogy még itt is ájulok el. Már maga a fájdalom is sok, talán csak az adrenalin miatt bírom a strapát, és nem borulok ki már helyben.
- Mi a francért hoztál ide?! - kiabálnom kéne, de mégsem megy, csak szűröm a szavakat. Próbálok figyelni arra, amit akar, de nem egyszerű ilyen állapotban. Az a jó, hogy a képességem mondhatni távtüzeléssel működik és nem kell hozzá még csak tökéletesen be se lőnöm a célpontot, de azért lőtt sebbel sokkal nehezebb bármire is koncentrálni. Arról nem is beszélve, hogy baromira nem akarok itt lenni, csak épp nem kérdezte senki, ez a nagyobb baj. Próbálom összekapni magam, amikor beszél, igyekszem tényleg odafigyelni, bár nem egyszerű. A legtöbben már attól is sokkot kapnak, ha valami durva történik velük, ahhoz képest én legalább képes vagyok a tekintetét tartani és tényleg értelmezni, amit mond. Végül bólintok. - Oké... szétszedem, ezek után... nagyon durván szétszedem! - jó nem, maximum ezzel spannolom fel magam. Az apámon kívül, ami nem volt szándékos nem öltem még meg senkit és most sem fogom ezt jó eséllyel megtenni. Nem akarom, nagyon nem áll szándékomban ilyesmiig eljutni. Csak annyi kell, hogy elájuljon, ahhoz elég egy láb törés, meg mondjuk a két karja, akkor már nem fog se lőni, se felállni és a fájdalom mennyiségétől még arra is nagy esély van, hogy ott helyben beájul. Majd meglátjuk, hogy mi lesz a vége. Aztán csak az oszlop mögül nézem a kinti harcot. Tennem kéne talán valamit, talán tényleg, de mégsem tudom rászánni magam, csak az oldalamat markolászom és biztos vagyok benne, hogy ha most a levegőbe kéne tartani a kezemet, akkor minimum remegnének az ujjaim és egyáltalán nem kicsit. Szóval inkább ilyesmivel nem próbálkozom, maximum próbálok drukkolni Simonnak. Amikor végre készen vannak én már az előtt mozdulok, mielőtt megszólalna. Igen, irány kifelé. Milyen szép is lett volna, ha ez egyszerűbben zajlik, az meg főleg, ha utána nem kell még kocsit is szerezni, de úgy fest, hogy a kívánságok nem mindig teljesülnek. Előkerül a másik pasi is, én pedig megyek szépen tovább és reccsennek a csontok, ahogy a pasas kezéből kiesik a slussz kulcs. Persze, hogy ordít...ana, ha Simon nem ütné le.
- Ez most... komoly? - meredek rá, amikor beül az anyósülésre. Tudok vezetni, nem is ezzel van a gond, azzal már sokkal inkább hogy nem tudom, mennyire remeg a kezem és mennyire leszek képes oda koncentrálni, hiszen a vér még mindig szivárog az oldalamból és nem úgy néz ki, mintha magától abba akarna maradni, én pedig nem gyógyulok vissza semmiféle betegséget. Végül összeszorítom a számat és beszállok. Sikerül mindent össze-vissza kenni, a slusszkulcstól kezdve a kormányig, amit végre megragadok, és tövig nyomom a pedált. Még épp az előtt, hogy kivágódna az az ajtó nem messze, de már nem ér el minket egy lövés sem. - Tudják hol laksz? Hova... hova menjek?- megremeg a hangom, és jó eséllyel hulla sápadt felé kezdek közelíteni hála az ijedelemnek, meg a vérveszteségnek, de egyelőre még tartom magam. Nagyon nem így képzeltem ezt a mai napot, nagyon nem így.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Taylor Kinney
Hozzászólások száma : 203
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   Szer. 11 Jún. - 16:38



Jill & Simon



Mosolyogva nézem, ahogy törik az ujj, majd a fickó csuklója is. Jó látni, hogy ezt egy csaj csinálja vele, senki nem emelhet se rám, se rá fegyvert, úgyhogy így most visszaáll az univerzum egyensúlya és megtanulja, hogy nem rántunk mutánsokra fegyvert, mert könnyedén visszafelé sülhet el a dolog. Azon viszont meglepődök, hogy nem mind a három pasasnak törnek a csontjai, mert…mégis mit gondolt a csaj, hogy a másik kettő majd csak úgy végignézi ahogy a csúnyán nézéstől csontok törnek el? Ennyire azért nem lehet naiv! Ahogy meglátom a fegyverek felé induló kezeket egyből lendülök előre, hogy az olasz pasast arcon rúghassam, így legalább elájul és nem ordibálhat, hogy felverje az egész kócerájt. Egyből kinő két hosszabb csont az alkaromból, hogy leszúrhassam a két fickót. Az elsőnek a gyomrába szúrom a csontot a másiknak pedig a kezébe, remélve, hogy nem trafálja majd így telibe a csajt, aki…hol a francban van? Hallottam még a kiáltását, de ha lelőtték akkor itt kéne feküdnie, és…mozgolódást hallok meg kintről. Na baszki, Marcusék meghallották a lövést. Kirántom az első fickó gyomrából a csontot, hogy a másikba vághassam bele, és még mielőtt elindulok kifelé felkapom az egyik pisztolyt, hogy nekem is legyen valami fegyverem a csontpengéken kívül. Ahogy kiérek gyors helyzetfelmérést tartok és egyből kiszúrom a csajt, aki az oldalát markolássza. Remek, pont arra volt szükség, hogy golyót kapjon az oldalába. Marcust és még pár Biztonsági őrt látok felbukkanni, akik egyből célra szegezik a fegyverüket, mire én gyorsan Jill felé rohanok, és még az utolsó pillanatban sikerül őt berántanom az oszlop mögé, de így is sikerül találatot kapnom. – A rohadt életbe! – mondom összeszorítva a számat. Remek, most már mindketten vérzünk, nagyon remélem, hogy méltányolni fogja amit tettem, nem mindennap kap valaki helyette egy golyót a hátába, és…azt hiszem nem is akartam megkapni ezt a rohadt golyót, de még mindig nekem van nagyobb esélyem a túlélésre, bár így lényegesen lassabban regenerálódok, ahhoz ki kéne bányásznom magamból a töltényt, ami a számításaim szerint a gyomromig minimum eljutott. Mindegy, nem foglalkozok a fájdalommal, és a szünet nélkül belőlem ömlő vérrel, élve kéne ezt megúszni. – Kapd be Marcus! – ordítom ki az oszlop mögül dühösen. A rohadékjának figyelmeztető lövést kellett volna leadnia, vagy valami, erre egyből telibe lő…azt hiszem most lőttek a barátságunknak, amint közelebb jön elkapom és a szart is kiverem belőle, engem nem használhat senki céltáblának. Sikerül egy kicsit megnyugodnom és feltudom mérni a csajt is. Elég csúnyán vérzik, de lábon van még, úgyhogy a golyó csak súrolhatta őt valószínűleg. Hallom, ahogy Marcusék kicsit közelebb jönnek fedezéket keresve, és ezt az alkalmat megragadva kihajolok, hogy tüzelhessek, mire az egyik őr a földre is hanyatlik, persze a többiek azonnal golyókat repítenek az irányomba. – Na jó, idefigyelj! A két baloldalit leszedem, te pedig a jobb oldalon a billiárdasztal mögött bujkáló seggfejt törd apró darabokra. Marcust élve akarom. – mondom neki gyorsan és kihajolok, hogy ismét lőhessek. Nincs nálam másik tár, de szerencsére sikerül pont úgy tartalékolnom, hogy akkor fogyjak ki, mikor a két biztonsági őr teste a padlóra hanyatlik. Nagyon remélem, hogy a csajnak sikerült elintéznie a másik fickót, mert ha nem akkor…keserves kínok között fogok élet és halál között lebegni. Jól tudom, hogy mennek ilyenkor a dolgok, már riadoztatták a zsarukat, akik 3 percen belül jönnek, szerencsére viszont addigra eltudunk bánni az őrökkel, ehhez viszont az kell, hogy a billiárdasztal mögött gubbasztó baromnak keresztbeálljanak a csontjai. Marcus egyre közelebb kerül, fedezékről fedezékre próbál megközelíteni engem, és pont erre is számítok. Letöröm a bal kezemről a csontot és felé hajítom teljes erőből, mire ő meglepetten ugrik arrébb, de nem sikerül jól padlót fognia, és ennyi kell nekem, nálam a lépéselőny. Sikerül úgy elérnem őt, hogy kiverhessem a kezéből a fegyvert és a csontpengével vágást is tudok ejteni a karján, de a szemét azonnal visszatámad legyűrve a meglepettségét a kezemet látva. Pontosan úgy csinálom, ahogy a harcoknál szoktam. Gyorsan mozgok, kitérve az ütései elől és amint tudok ütök, de sajnos viszont is igaz ez, csillagokat látok pár pillanatra, mikor Marcus ökle az orromat találja telibe, és a hátamban lévő golyó sem segít valami sokat a harcban. Végül aztán teszek egy mozdulatot, mintha a bal öklömmel készülnék ütést bevinni, amire mozdul is, és ezzel megteremti a támadás lehetőségét. Azonban én inkább teljes erőből tökön rúgom őt, mire térde rogy, és olyan erővel vágom ekkor arcon, hogy a kezemből kiálló csont is beletörik az ütésbe. Ha Jill időben elintézte a fickót, akkor csak egy golyó van bennem, ha nem akkor legalább 3, de akárhogyan is, amint végzet a fickóval odaszólok neki és elindulok a hátsókijárat irányába, útközben felkapva az egyik őr pisztolyát. – Gyere, húzunk el innen! – szólok neki oda teljesen feleslegesen, hiszen ezt magától is tudja, de a szobában látottak után jobban látom így a dolgot. Kiérve a sikátorba körülnézek és megpillantok nem olyan messze egy autót, aminek egy pasas támaszkodik cigivel a kezében. Gyorsan felnyitom a kukát és valahogy kiráncigálom belőle Johnt, majd magam után vonszolva őt közelítek a kocsi felé. – Törd el a pasas bármijét, csak szerezd meg az autó kulcsát! – mondom Jillnek, és amint ezzel megvan még azért a biztonság kedvéért nagyot vágok az autó tulajdonosának fejére, hogy eszébe ne jusson kiabálni. Kinyitom a csomagtartót és a teljesen kétségbeesett Johnt belepasszírozom, csak azután szállok be az autóba, de nem a kormány mögé, hanem az anyósülésre dobom le magamat. Képtelen lennék így vezetni, a lábaimat is alig érzem már, ki kéne szednem magamból a rohadt golyókat, de ahhoz meg nyugalom kéne, és mi a francét állunk még mindig egy helyben?! – Remélem tudsz vezetni! Húzunk már innen el valami nyugis helyre!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
mutant and proud





TémanyitásTárgy: Re: Játékterem   

Vissza az elejére Go down
 
Játékterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Városok, egyéb helyek :: North Salem-