we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Folyosók
by Wilmer Murtaugh
Yesterday at 7:41

Új fiú a láthatáron :)
by Emma Frost
Pént. 19 Jan. - 16:10

Sürgősségi ügy
by Mesélő
Pént. 19 Jan. - 14:58

Kerti lugas (fürdő előtér)
by Nikola Tesla
Kedd 2 Jan. - 14:44

Alysa & Rashid - Kötözések
by Alysa Tate
Szer. 27 Dec. - 14:06

Hope Town - Eredetkutatás
by Ruby Faro
Kedd 19 Dec. - 10:17

Utak, ösvények
by Dakota Lincoln
Pént. 8 Dec. - 17:16

Top posting users this month
Mesélő
 
Nikola Tesla
 
Wilmer Murtaugh
 
Jamie Cavenaugh
 
Jean Grey
 
James Hurley
 
Emma Frost
 
Faye Adler-Barlow
 
Aaron Adler
 
i'm here





Összesen 0 felhasználó van jelen :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 0 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Share | 
 

 Chrystal Skylight

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

mutant and proud

avatar
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Kirsten Dunst
Hozzászólások száma : 4
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Chrystal Skylight   Csüt. 25 Aug. - 19:36

Chrystal Skylight




"A számítógép matematikai eszköz, amelyet adatok tárolására és kezelésére hoztak létre. A felelősség azoké az emberi lényeké, akik beprogramozzák és kezelik.”


Userinfó: Főkarakter neve: Lurid Shade

Név: Chrystal Skylight
Mutáns név: Zöld Angyal
Születési dátum: 1963. 02.05.
Besorolás: Törvényen kívüli
Képességek:

Elsődleges képesség: Gyógyítás
Osztályozás: alfa mutáns
Aktiválódás: 25 éves kor
Képesség jelenlegi szintje:
Ereje éppen csak ébredezőben van, alig pár órája használja csak. A képesség ösztönösen támadt fel benne, a szükség perceiben képes volt szólítani a magában rejlő hatalmat. Amikor használja, a gyógyított féllel érintkező testfelületei zölden ragyognak. Érintése nyomán a sebek nyomtalanul beforrnak, az idegen testek kilökődnek, a szervezet működése helyreáll. A fáradt testet revitalizálja és vitaminokkal tölti fel, mintha az egy egész napot töltött volna a wellnessben. Ennek alapvető feltétele, hogy a gyógyítást ő maga kívánja, olyan erősen és olyan mértékű mély érzelmekkel, amekkorát a sérülés megkíván.

Képesség távlatai: Magasabb szinten képes lesz visszanöveszteni az elhalt vagy megcsonkított szerveket. Érintése nyomán újra épülnek majd az elsorvadt izmok, megnő a szervezet ellenállóképessége, kiüríti a betegségeket és a mérgeket. Ereje csúcspontján vissza tudja majd fordítani a halált, ha időben belekezd a gyógyításba, és feltámasztja a halott gyermekeket anyjuk hasában.


Jellem: Mindig szerettem az elektronikát, a gépeket. Már kisgyerekként modellvasúttal játszottam, apukámmal együtt szereltük a villanyt és a családi autót. Szerettem építeni, játszani és mindenféle csacskaságot találtam fel, amivel megkönnyítettem a családom életét. Szeretem az embereket magam körül, jó érzéssel tölt el, amikor segíthetek valakinek. Szeretek ajándékozni, és nagyon élvezek minden ünnepet. Igyekszem is mindent megtartani, ami miatt gyakran úgy tűnhet, az egész életem egy folyamatos fesztivál. Gyöngéd és kedves vagyok mindenkivel, nem is tudnék másmilyen lenni. Amennyire szeretem a kis pöfélekő gépeket, ezerszer annyira szeretem az embereket. Az empátiám akár legendás is lehetne, azonnal megérzem és átveszem azok hangulatát, akikkel kapcsolatba kerülök. Igyekszem mindenből a legjobbat kihozni, de nem keserítenek el a kudarcok. Hiszem, hogy minden választás kérdése, így mindig van lehetőség arra, hogy az ember végül jót cselekedjen. Szeretem felvidítani magam körül az embereket, ezért gyakran láthatsz jókedvűnek, mosolygósnak, játékosnak.

Külső: Szeretem a virágokat. Azt mondják, nagyon hasonlítok a sárga angyaltrombitára, mert az én hajam is ugyanígy omlik lefelé. Ilyenkor csak kacagok, de belül dagadok a büszkeségtől. Igyekszem megmaradni virágnak. Régen nagyon szerettem a pörgős, tavaszi szoknyákat, a vidám, nyári topot, a szandált. Imádtam sminkelni. A vörös rúzs állt a legjobban, abban aztán minden szívet megdobogtattam a középiskolás fiúk mellkasában. A munkámmal ez megváltozott. Az öltözködési szabályoknak megfelelően többé nem vettem fel semmi kihívót, egyszerű formaruhába rejtettem magam, mint mindenki más a telepen. Farmer, szürke pulcsi, edzőcipő. Semmi smink, semmi körömlakkozás. A külsőm elidegenedett a belső nőtől, ma már oly egyszerű vagyok, hogy legtöbbször még az ismerőseim sem vesznek észre az utcán. Csak a tekintetem maradt meg olyannak, mint a gyermek és a felcseperedő nő bennem: még mindig gyöngéden, szeretetteljes naivitással tekintek a világra és benne az emberekre.

Előtörténet: Egyik nap a másik után, szűkülő utcák, homályos ablakok, üres tekintetű emberek. Minden egyre álomszerűbb, elmosódottabb, fakóbb. Egyik nap a másik után, mindig ugyanabban az utcában, ugyanazon a metrón, el a kísértetiesen elhagyatott irodaházak, elvadult gyártelepek mellett. Nehéz a levegő, kormos, pállott, mindenki ugyanazt az ezerszer elhasznált levegőt gyűjti magába, amit a kohók köhögtek az égre. Szomorú kis perem-szeglete ez egy hatalmas városnak.
Csak lassan ébredek. Egyre lassabban, nehezebben minden egyes nap, mintha ingovány ágyat vetettek volna a szerény bérlakás porcicáiból. Ragadós csend próbál behúzni a világba, ahol mások álmodnak. Gépiesen állok fel, mechanikus mozdulataimról csak nehezen csúszik le az alvás foszlánya, pilláim is szinte teljesen lezárulnak a reggeli rutin közben. Majszolás, fogmosás, sóhajtás. Belső szendergés, míg egyik ruha csúszik a másikra. Kopott farmert, szürke pulcsit, fekete edzőcipőt látok magamon, mikor elhaladok az előszoba tükör előtt.
Csak sétálok az utcán, és úgy érzem alszom, vagy el tudnék aludni bármely pillanatban. Nem álmos vagyok, légies kívül-belül. Tekintetem álmatagon tapad a nagy szürke irodaházra. Ugyanaz a járda, ugyanaz a metró. A legelső állomás, amikor kibukkan a föld fölé, és még 2 megállót kell mennem vele. Kattog, csikorog, kicsit talán kizökkent a mélázásból. A legutolsó kocsija egy gyerekvagon tető nélkül, talán valamilyen különleges nap alkalmából. Már a napokat sem számlálom. Talán kedd van, esetleg péntek. Úgy emlékszem tavaszban járunk. Bár éppen ősz is lehetne. Hűvös a hajnal.
Elbambultam. A metró nélkülem indul el, komótosan, ingerlően, s ha tudna beszélni, most az arcomba röhögne; "Lásd, elérhettél volna!". Miért szaladok? Nem fog megállni, ezt ő is, én is tudom. Hová szaladok egyáltalán? Még fel sem ocsúdtam magamból, még rántana vissza a kora reggel szürke csápja, de már nem érhet el. Nem, mert felugrok a kis gyerekvagon korlátjára, s oly nagyon meglepődöm azon, ami velem történt, hogy be sem szállok a következő megállóig, csak kapaszkodom belé, mint akit megbabonázott a saját hatalma.
A kalauz kiabál, a gyerekek kacagnak. Valami megmagyarázhatatlan érzés szorongat ezen a napon. A kerék, ami eddig pörgött körülöttem, megroppanni látszik a furcsaságok súlya alatt. A végállomás következik, és mindenki elfelejti, hogy volt egy loboncos szőke nő, aki egy egész megállót száguldott a korlátba kapaszkodva. Már én is elfelejtem. Hogy loboncos volt, az még rémlik, de hogy nő lett volna, az már nem. Ahol én dolgozom, nincsenek nemek, csak számok és azonosítók. A börtön techinkusa vagyok, én kezelem a legfőbb biztonsági rendszereket. Az azonosítóm: AE61T53HD; általános hívószavam: "Hé, gépész!"
Hatalmas területet foglal el a komplexum, annak ellenére, hogy alig pár felszíni épülettel büszkélkedhet. Csupa üvegkalicka a környék legveszélyesebb mutánsainak. Kiállítóterem, ahová a Nagy emberek havonta eljönnek bámészkodni. Lekicsinylésük odáig terjed, hogy nem átallják finoman gravírozott tollaik hegyével kocogtatni az üvegfalakat, hátha megmozdulnak ezek a fogságban nevelt egzotikus szörnyetegek. Nagy a vigadalmuk, ha egyszer-egyszer fel is tudnak hergelni valakit, mert ezek a falak kiszívják a mutánsok lelkét. Az erejüket elnyelik vagy épp visszaverik rájuk. Víztiszta, átlátszó kínkamra ez, amire nap-nap után egyre gusztustalanabb arcok tapadnak kívülről.
Szinte úszom a levegőben, ahogy megpróbálok keresztül vágni az udvaron. Jobbra egy négyemeletes üvegtemető, balra még egy hasonló, mögötte, kicsit távolabb egy háromemeletes ugyanilyen. Körbe hatalmas, masszív falak, gépfegyveres őrök, egyetlen kapu, üres leszállópálya, üres csapatszállító parkoló. Minden üres, kihalt, még a kiállítóteremben sem mocorog senki. Fekszenek, talán álmodnak.
Álmodom én is. Súlytalan, kába lebegéssel sétálok fel a bal épület tűzlépcsőjén. Első emelet, második emelet, harmadik emelet, negyedik emelet. Harmadik cella. Nem először járok itt. Már emberemlékezet óta tart ez a kómaszerű állapot, a befelé bámulás, a szétfoszló gondolatok. Állok az üveg előtt, hátammal a vékony korlátnak támaszkodva, és úgy érzem, zuhanok lefelé. Mélyebbre, mint a zúzmarás földkéreg, le, valahová a tudatom legmélyére. A fátyolos álomszerű ködön keresztül is látom az Ő szemeit, ahogy belemélyed a tekintetembe. Megbabonáz. A mutáns neve Fúria, azonosítója: MUT-2FDLW6. Rajta kívül még ketten ülnek abban a cellában, két férfi: Dinamit (azonosítója: MUT-J73DHT) és Kétely (azonosítója: MUT-4JH43G), ragadozótekintetüket csak lassan járatják végig rajtam. Már azt sem tudom, mit csinálok, miért emelem a kezem, miért közelítek lassan a falhoz. Valamikor elővettem a kártyámat. A legfőbb biztonsági kulcs szinte kicsúszik az ujjaim közül, annyira gyöngén, légiesen mozdítom centiről-centire. Milyen szomorú barna szempárok, szinte könyörögnek, hogy pattintsam fel a cella ajtaját. Az üvegre tapadok. Szeretném megérinteni őket a szomorúságukkal, a szabadságvágyukkal együtt. Magamhoz ölelni őket és a fájdalmukat.
A kártya, amit úgy bíztak rám, hogy az életem függ tőle, szinte észrevétlenül csusszan be a foglalatba. Az üvegfal belecsúszik a padlóba, és én ott állok rémült kismadárként, mint aki alvajárásból ébredt. Kidurran körülöttem a tompaság buborékja, egyszerre megtelik a fülem a város zajával, saját ziháló lélegzetemmel. Az üresség megtelik színekkel, hangokkal, szagokkal.
Elengedtem három veszélyes bűnözőt. Pusztító tömeggyilkosokat szabadítottam a világra. Én kiszabadítottam őket, ők kiszabadítottak engem. Élőholtként lebegtem a mókuskerékben, napról-napra léteztem élet nélkül, s most itt állok szemben e három nagy gigásszal, tudva, hogy nemsokára sortűz alá kerülünk. Sűrű pára szállingózik az ajkunkból. Hullik a hó, a tűzlétra eljegesedik. Mégis inkább őszben járhatunk. A három meglódul. Dermedt mocsárból kaparják ki magukat, abból a dög nehéz álomvilágból, amiből én is előléptem. Kétely említi egy társukat, akit a kis házban tartanak fogva. Fúria felszívódik, egyikünk sem látta mikor és hogyan tűnt el. A hatalma elképzelhetetlen méreteket ölt, el sem tudom képzelni, hogyan foghatták el. Talán el sem fogták. Talán magától jött. Talán végig engem hívott.
Ki kell szabadítanunk az utolsót. Érzem. Az érzelmeim ráhangolódnak a két mutánsra. Szavak nélkül kommunikálunk. Kérdő pillantásomra beleegyező bólintást kapok Dinamit felől. Átkarol, és átrepülünk az udvar felett. Biztonságban érzem magam. Tudom, hogy nem fog ledobni. Tudom, hogy nem fog megölni. Én már a másik oldalhoz tartozom, bűnöző vagyok, még ha nem is szokványos értelemben. Egy egységet alkotunk. Leszállunk a tűzlépcső kerengőjére, tekintetemmel felkapom Dézsma (azonosí... már nem számít) figyelmét, összefonódik a pillantásunk. Dinamit mellettem áll. Egy mutáns gonosztevő, áll mellettem. Dézsma azonnal megérti, és pillanatok alatt az épp leomló üvegfal előtt terem. Csak nézzük egymást, mintha mindenki mély bűvöletből ébredne. Dinamiton a sor, hogy levigyen minket. Megpróbál mindkettőnket felkapni, de moccanni sem bír a súly alatt. Egyesével tesz hát le minket a hátsó, pici udvarra. Sűrűn zuhog a hó. A házak mellett valóságos hóbuckák emelkedtek e rövid idő alatt. Semmi fa, semmi fal, csak a szűz hó rejt el minket. Végtelen, vakítóan fehér tenger egy apró lábnyom ösvénnyel. Fúria. Megjelölte az utat, nekünk csak végig kell mennünk rajta. Bízni feltétel nélkül valakiben, aki kisebb városokat tett földdel egyenlővé.
A katonák nem figyelnek fel ránk. Csodával határos, ahogy hang nélkül, libasorban osonunk végig a hó borította telepen, ki a szűk, fojtogató utcák közé. Kétely és Dézsma búcsú nélkül tűnik el az embertömegben. Futnak, míg ki nem tör a pánik. Pár perc csupán, és fel fogják fedezni az illegális kártyahasználatot, a nyitott cellákat, az eltűnésemet. Megoldás kell, azonnal.
- Repüljünk fel a tetőre!
Kiáltom elveszettnek hitt hangomon. Dinamit felnéz, arcára egy pillanatra kiül valami kellemetlen érzés árnyképe. Szorosan tart, emelkedik, visszahull. Alig tudtunk pár centit megemelkedni, orra vére megered, szemei forognak, mintha ájulás kerülgetné. Gyalogszerrel kell menekülnünk, nincs más esély. Hallom a szirénákat. Felfedezték, hogy eltűntünk, s most a keresésünkre indultak. Fegyverek ropognak, mindenkire lőnek, aki gyanús, olyanra is, aki nem. A zuhogó hó sosem tapasztalt káoszt hozott magával, s egy eltévedt golyót, mely pont Dinamit bordájába csapódik.
Sisteregve ég a bőre, a vére langyos, vékony érként csordul végig az ujjaimon. A szívem szakad bele. Nem ismerem őt, nem is kell ismernem, fájdalmai így is sosem érzett gyötrődést váltanak ki belőlem. Karjaimban tartom, amennyire erőmből telik, szánom, mint még soha senkit. Mellkasomban szörnyű csavarást érzek. Annyira szeretnék segíteni neki. Idáig ok nélkül menekültem vele, most már okkal sem tudnám magára hagyni. Annyira legyengült. Oly esendő. Nem eresztem el. Ölelem, ahogy ő engem, mikor repültük. Segíteni akarok rajta, látni sem bírom, ahogy a fájdalom elködösíti a tekintetét. Bár átadhatnám neki az életerőmet, bár belé tudnám lélegezni saját eljövendő lélegzeteimet, bár új erőre kapna tőle az összeesett tüdő. Ajkam az ajkára tapad, nem szenvedélyesen, inkább féltőn. Lassan levegőt fújok át belőlem belé, s csupán a szemem sarkában látom, zölden izzanak a kezeim, zölden ragyog a szám. A sebe bezárul, rugalmas bőre kiveti megából a golyót, miközben új, friss levegő áramlik a tüdejébe.
Nincs idő meglepődni. Nincs idő hálálkodni. Menekülni kell, megbújni. Bízni feltétel nélkül.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Chrystal Skylight
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Kérdések, beszélgetés :: Társkeresõ :: Canon karakterek :: Törvényen kívüliek-