we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Új fiú a láthatáron :)
by James Hurley
Hétf. 19 Feb. - 17:29

Sürgősségi ügy
by Mesélő
Szomb. 17 Feb. - 15:27

Folyosók
by Jean Grey
Hétf. 12 Feb. - 18:09

Faye & Jamie - Végre együtt!
by Jamie Cavenaugh
Szomb. 10 Feb. - 20:33

Kerti lugas (fürdő előtér)
by Adrienne Meyer
Szer. 31 Jan. - 21:07

Alysa & Rashid - Kötözések
by Alysa Tate
Szer. 27 Dec. - 14:06

Hope Town - Eredetkutatás
by Ruby Faro
Kedd 19 Dec. - 10:17

Utak, ösvények
by Dakota Lincoln
Pént. 8 Dec. - 17:16

Top posting users this month
James Hurley
 
Jamie Cavenaugh
 
Faye Adler-Barlow
 
Jean Grey
 
Emma Frost
 
Mesélő
 
i'm here





Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Share | 
 

 Phoenix & Bethany - Az én utam

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Pént. 15 Jan. - 14:33


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Ahogy ránk borul az éjjeli égbolt – csak egy távoli fény pislákol a városból, de mintha az is pusztán gúnyból tenné–, előmásznak az éjszaka hangjai az erdőből. Formátlan árnyékok vonulnak a vadászles alatt, ennivaló után kutatva. Időnként összerezzenek egy-egy váratlan, ismeretlen hangra. Pedig már régen hozzám nőttek ezek a hangok és családomként kellene fogadnom őket. Phoenix fájdalma más, mint az enyém. Ő a tapasztalat miatt sérült, még én inkább a tapasztalatlanságom révén. Hiába menekül, előbb utóbb szembe kerül a sorssal, de nem szolgálhatok én útmutatóként, mikor kevesebbet tudok az életről, mint ő. Vagy bárki ezen a világon, mióta van élet. Mióta van tapasztalat. Mindenesetre igyekszem a tudtára adni, hogy számíthat rám, még akkor is, ha sosem leszek olyan erős, mint bárki más. Barátként lehet biztos része az életének - de a menedékem is lehet, az ő menedéke.
- Talán, mert a barátod vagyok. - talán friss, talán hamis, talán fel sem fogható, de őszinte kijelentés és igyekszem mellé csatolni, egy még őszintébb pillantást is. Nem leszek soha sem a legbölcsebb ilyen téren, de több barátom sem hiszem, hogy lesz még életem során. Így, ha a könyvekből adózott tudásommal legalább egyetlen értékes személyt tudok támogatni, miért ne? Örömöm lelem benne, és bizonyos, hogy neki pedig nincs is másra szüksége, csak egy kis törődésre, valakitől, aki hátsószándék nélkül teszi azt. Mint jelen pillanatban én. Féltem tőle, a legintenzívebb hatást ő érte el nálam, hiszen sosem menekültem még el. Egyetlen vendégem volt ő rajta túl, aki a Wade névre hallgatott, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is. Kedveltem őt. Phoenix azonban más. Azt hinném, hogy céltudatos, erős férfi. És mégis gyengédebb, mint bármelyik regényem főhőse. Talán nem véletlenül álmodoznak róla lányok. A kedvessége és a figyelmessége páratlan, bár sok valós húsvér férfihoz nem tudnám hasonlítani.
- Rendben. - reagálok ennyit egyszerűen mosolyba foglalva minden továbbit. Tudtam, hogy előbb utóbb távoznia kell, és nem is akarok az útjába állni. Elvégre szüksége van a szabadságra és ahogy említette, meg kell találnia az utat. Akárhová is vigye. Én itt leszek, és nem megyek sehova. Persze ez nem feltétlen jelenti azt, hogy találkozunk még, vagy hogy látni akar majd, mert bizonyos, hogy nem. De azt akarom, hogy tudjon róla, hogy ez a ház itt lesz, és várni fog rá. Jobban mondva a benne élő lány fogja várni. Egészen közel vagyunk egymáshoz, és némi vér szökik az arcomba, ami gyanítom rendkívüli pírt ad tekintetemnek. De olyan különös és ismeretlen érzésem támad, hogy nem lesz baj, ha hagyom, hogy észrevegye. Hiszen túl a barátságon, túl a történeteinket, túl azon, hogy megtörtek vagyunk, ő egy férfi. És igazán jóképű férfi. Hívogató ajkakkal és csábító szemekkel. Nem vagyok világjáró, de biztosan tudom, hogy sok szívet hagyott már maga mögött és egy újabbat tudhat most magának. Viszont ez a szív most egészen másképpen dobog, mint a korábbiak. Türelmesen, és befogadóan. Sosem fogja üldözni őt...
- Lentebb délre van egy kisebb tó. Szinte mindig forró a vize... - mosolyogva billentem oldalra a fejem, mintha új szögből szeretném megvizsgálni az arcát.
- ...Egy remek ember, aki kicsit összezavarodott ebben a torz világban. - vonok vállat óvatosan, közben pimaszul mosolyogva rá, hogy némi életet lehelhessek belé. A tánc, belassuló pillanatok. Életem legszebb egy perce, de óvatlanságom és tolakodásom eredményeképpen megriasztom őt és biztosan érzem, hogy tudatban beállít abba a sorba, azok közé, akik elől menekül. Így kissé zavartan mozdulok és mentegetőzöm, miközben lekapcsolom a zenét. Bár sose kértem volna fel...
- Ohh, értem. - bólogatok kellemetlenül, miközben megdörzsölöm a homlokom és a kanapéra dobott kardigánom után nyúlok, felvéve azt pedig az ajtó felé igyekszem  - Biztosan... - válaszolok a kérdésére. Tudom, hogy többet nem jön erre, mert megriasztottam és emiatt csalódottan nyitom az ajtót és indulok a verandán át, le a fűre, hátra a pléddel letakart autók közé  - Válogass kedvedre, bármelyik elvisz a városba. - pillantok felé, ha utánam eredt indulásra készen, ha nem, akkor kiabálom a ház felé  - Azon a kis ösvényen a főútra jutsz. Onnan pedig csak egyenesen kell menned. - mutatok annak irányába kezemmel is  - Autóval úgy kábé másfél óra. - bólogatok bizonyosságot mutatva, majd visszalépek a verandára és karjaim összefonom hasfalam előtt  - Jó utat! - szavalom halkan, de mosolyogva, majd a lábamhoz dörgölődző Lui-ra pillantok. Lehajolok és a karomba kapom. Nem várom meg, hogy válasszon, sem azt, hogy elhajtson. Visszatérek a házba és mintha nem történt volna semmi, teszem a dolgomat. Hogy miért? Mert így könnyű. Borzasztóan hiányozni fog, és nagyon bánom, hogy megsértettem, hogy átléptem egy határt. Ha nem teszem, talán velem marad. Vajon visszatérhet?

zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©



Köszönöm a játékot!  szeretet
Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Pént. 8 Jan. - 11:00

 

Úgy érzem, hogy meg kell emberelnem magam, végtére is én volnék a férfi, és bármilyen bánat is ért, a lelkemnek olyannak kéne lennie, mint a kősziklának. Ez a lány magányos, sokat szenvedett, talán a barátságába fogad, talán méltó leszek rá. Igyekszem nem elmerülni a sötét szemek vonzó csábításában, hiszen mint azt tudjuk, veszélyt hordoznak, ha nem vigyázom, ismét elvész a lelkem. Feladtam már mindent, nem történhet meg ismét, hogy eláruljanak. Ezért sem értették meg az X-birtokon sem, miért utasítok el minden közeledést, és zavar egyre jobban a folyosókon rámmosolygó lánytömeg. Bethany megérdemelné, hogy elmondjam, ha ő beavatott a történetébe, míg én csak a felszínt mutattam meg számára.
- Igazad lehet... Ámbár miért tőled kéne elfogadnom a tanácsot, ha te is menekülsz? – Felelem halovány mosollyal, tudván, hogy mindezt nem bántásnak szánom, gesztusaim is azt sugalják, magyarázatot keresek mindkettőnk tetteire. Kész vagyok elfogadni azt a valóságot, amit elém tár, az elméletét értem, a gyakorlatától tovább menekülnék még. Látom a realitást abban, hogy a fellobanó láng valóban elnyomhat mindent, s mégsem valódi gyógyír sebeimre. S mint látjuk, az idő sem az, hiszen kamaszkora óta itt van, egyedül, nem úgy tűnik, mintha talált volna valakit, akitől még a fájdalom is édes. Az elején láthatóan félt tőlem, még most is úgy kell visszahúznia a rettegés csápjait, amit ráaggattam. Kezdi észrevenni, hogy nem fogjuk bántani egymást, noha a tüskék roppant nehezen húzhatóak ki a talpunkból, mindketten úgy tűnik, hogy roncsok vagyunk, lelkünk széttört darabkáiból igyekszünk épitkezni. Csodálattal adózom előtte, hogy ennyi éven át, ily gyönyörű lányként meg tudta védeni magát, hiszen így elhagyatva igazán ötleteket adhatna a férfiembereknek...
- Kérlek majd, igen. Mennem kell, tovább kell lépnem. Nem most. Ha úgy döntünk, hogy elválunk. Nem tudom, hogy merre visz majd az utam. – Nyelek egy apróbbat, hiszen vészesen közel vagyunk, pont az intimitás ily kis távolságától tartok, hiszen minden érzékem kiváncsi nyíltsággal fogadja be a jelenlétét. Ezt akarták kihasználni a birtok lányai is, s zavart félszegségem csupán olaj volt a tűzre. Bethany azonban más, kedvesen közelít, barátsággal öleli át a lelkemet. Megüti egy szó a fülemet, a zaklatóim. Ezek szerint jól gondoltam, a csodaszép tündér gyakorta lehet kénytelen kitéve annak, hogy el akarnak venni tőle mindent... Nem csodálom, hiszen sokat adhat. Magam sem tudom, hol jön el az a pont, ahol összeérünk, igyekszem kizárni tudatomból a megannyi ingert, amely ezzel jár, mert felforrósodik a bőröm, légzésem sípolva adja a testem tudtára, valami megtörténik. – Hol lehet itt úszni? És... dehogynem, békés, elrévedő életforma. Csodállak érte, te már megtaláltad a kiutat.
- Van egy hely, ahol a hozzánk hasonlóakat tanítják. Afféle iskola. Különlegeseknek. Nem vagyok tanár, inkább... amolyan segítő. Katona. Úgy hívják ezt a csoportot, hogy az X-Men. Egy voltam közülük. De... már nem tudom, hogy ki vagyok.. – Szinte magamtól emelem fel a kezemeimet, bármennyire is félem az érintést, nem utasíthatom el a táncot, én magam is vágyom rá. Nem akarom ráerőltetni a történetemet, az túl hosszadalmas, elég, ha csupán a lelkemben ég, kint tovább kell lépnem. Motyogva vallom, hogy a tánc bizony többet jelent a szórakozásnál, az érintés kémiája rám jobban hat.
- Félreértesz. Már nem félek. Csak... többet jelent, mint egy tánc, rosszul működöm, jobban esik, mint kellene. Talán... mennem kéne. Találkozunk még... valamikor? – Kérdezem hátrébblépve, hogy mindkettőnkből felszabadultság szakadjon fel, hiszen nem akartam megbántani. Az autói ha nem jelentenek senki számára keresendő járművet, lehet, hogy egyikük mégis a segítségemre lesz.



bethany & phoenix

i want you to know
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Vas. 3 Jan. - 0:12


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Meglepő számomra, hogy egy férfi képes olyan gyengédséget sugározni magából, mint Phoenix. A külleme megtévesztett, mikor a kövesúton először pillantottam meg a holdfényben fürdő íriszeit. A csillagok sem ragyogtak olyan fényesen, mint szemeiben a düh -gondoltam-, és kénytelen voltam menekülni. Tudtam, hogy esélyem se lenne, ha úgy döntene, hogy megtámad. És mégis, minden megfordult körülöttünk és olyan paralel történetek találkoztak velünk, amikre azt hiszem, hogy sem ő, sem én nem voltam felkészülve. Az idő bizonytalansága miatt nehezebben nyitom meg a szívemet, de olyan halovány visszajelzést kapok a férfitól, hogy talán ezúttal még ő az elveszettebb fél.
- Igen, lehet, hogy akkor kevesebb sérülést szerzel. Viszont az is biztos, hogy nem fogsz számítani. - pillantok a férfira egy keserédes mosollyal az arcomon, majd észhez térek és talán arcomról is leolvasható, hogy kissé zavarodottan felelek - Úgy értem, hogy csak hagynod kell, hogy előkerüljön az a partner, akitől a fájdalom is édes. Ha... ha csak az élvezetnek élsz, akkor nem lesz senki melletted a végén, aki elmesélje a történeteidet, aki megvigasztaljon. Nem fogsz számítani... - nem feltétlen neki mondom ezeket a szavakat és ez a hangvitelemből, az ábrázatomból leolvasható. Elvégre én sem számítok, hiszen olyan sok minden történt már eddig is és fog, még ezután is, hogy aligha érhetne el bárki, akinek számíthatnék. De sajnálnám, ha Phoenix életében is megtörténne ez a törés. Aligha tudnám leplezni, hogy szinte azonnal meggyújtotta bennem a szimpátia lángjait. Hogy a merészsége, vagy a kedvessége, vagy a megtévesztő külleme az, ami felébreszti bennem a vendégszerető oldalam, nem tudnám megmondani.
- Ha úgy alakul, megmutatom. Viszont, ha ki mész a házból, pont nyugatnak kell indulnod és a fákat megjelöltem szalagokkal. A vörösek vezetnek el a városba. A többi csak útvesztőként szolgál, a zaklatóimnak. - egy kicsit rekedtesen válaszolok, így a szavaimat követően óvatosan köhintek, még nem fülsértően. Sokan járkálnak az erdőbe, hogy megtaláljanak. És a gyerekek gyakran jönnek megdobálni az ablakokat. Boldognak és remetének szoktak kiabálni. Luit elkapták többször. Volt, hogy a folyóba dobták, a sikolyait hallva indultam érte. Szerencse, hogy időben. Miközben szavaltam Phoenixnek, azért megmutattam, hogy merre keresse az irányt, elvégre nem lehet mindenki tájékozódott a magas fák lombjai alatt. Hiszen a napkorong is alig észrevehető időnként.
- Hát... - az ujjaink összeérése kissé zavarba hoz, így habozom a válaszadással, majd elnevetem magam álcázásképpen - Olvasok, zenét hallgatok, túrázgatok. Sokat úszom és általában felszedem a vadászok csapdáit. - féloldalas mosollyal pillantok a férfira, majd el róla - Nem valami érdekes életvitel, igaz? - kérdőn révedek rá, majd oldalra biccentem a fejem - És te? Mivel foglalkozol a nagy világban? - kíváncsian pillantok rá. Késő van, és miközben figyelem nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán maradásra bírhatnám. Hiába van este, hiába értheti félre. Nem akarom, hogy magamra hagyjon. Hajnalban könnyebben menne az alvás. Mindenképpen én alszom a kanapén, ha marad.
- Köszönöm... - zavartan pillantok le a talpam irányába, majd váratlanul szedem össze magam - Én pedig azt nem tudom, hogy milyen, szóval kvittek vagyunk. - próbálok bizakodóan beszélni, de nem tudom mennyire érik el őt szavaim. Láthatóan rendkívül magányos, és bár nekem társaságom nincs és úgy élem át ennek a keserűségét, úgy veszem észre, hogy neki lenne, és mégis az. Az ő helyzete fájdalmasabb az enyémnél. És talán emiatt emelkedem fel végül, hogy feltegyek egy lassúbb dalt és megmutassam neki, hogy nincs miért szabadkoznia. Én nem fogok őt bántani. Miért tenném? Az erdő közepén, egyedül élve, aligha lennék olyan ostoba, hogy az egyetlen vendégemnek ártsak. Így elé lépek és a kezem nyújtom felé. Pár másodpercet követően erős ujjai belesiklanak a tenyerembe és puha bőrbe bújt ujjaink összefonódnak. Hagyom, hogy a derekamra kússzon a keze, és -bár csak az olcsó tévében láttam ilyet- én meg a kezemet emelem mellkasára. Úgy veszem észre, hogy frusztrált. Ennek az okát egyelőre nem értem, de betudom a múltjában ért sérelmeknek, mikor szavaival felnyitja a szemem. Vontatottan pillantok fel ragyogó íriszeibe és egy időre elnyílt ajkakkal fürkészem. Nem tagadom, tartok tőle, hogy csak ártottam az iménti felkérésemmel.
- Bocsánat, nem tudtam. - zavartan pillantok el róla, miközben lehámozom derekamra csúsztatott kezét és bocsánatkérően pillantok rá - Az előbb.., azt hittem.., csak segíteni akartam, hogy könnyebben feloldódj. - ajkaim összepréselve pillantok fel rá, majd nagy gombócot küzdök le torkomban - Hogy ne félj. - barátságos mosoly terül szét az arcomon, majd a fejemet rázom nemlegesen és a lejátszó felé igyekszem - Előbb kérdezhettem volna. - nyomom le a lejátszót és fújok egyet előtte állva. Nem tudom, hogy most mi következik. Én nem vagyok jó vendéglátó, sosem voltam még. Hogyan lehetnék jó?


zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©

Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Szer. 23 Dec. - 19:39




To Bethany


Bármennyire is az sugárzik mindkettőnkből a másik felé, hogy bizonytalanok vagyunk, ez az első találkozásra nem meglepő. Mégis úgy kapaszkodunk egymásba, mintha igazi rokonlélekre leltünk volna. Hogy ez valóban így van, majd az idő eldönti. Mindaz, amit eddig tapasztaltam Bethanyból, a szépsége, a kedvessége letaglóz, oly lágyan bontogatja le rólam a riadtság rétegeit, mintha ő maga nem lenne a végletekig sérült. Talán onnan ered a lelkiereje, hogy már túl régóta van itt, egyedül, megtanult alkalmazkodni, míg én folyamatosan kaptam a keserűséget, amely abból ered, hogy a külsőm folytán mindenki elhitetette velem, hogy csakis naív lehetek, egy ostoba szépfiú, és így is kezeltek. Hol átvertek, hol semmibe vettek, míg végül az egész lovagiasságom elapadt, és menekülni vágytam. Ráadásul Nathalie után úgy gondoltam, hogy semmi értelme az X-Birtokon maradnom, ahol a fiatal lányok nagy szemet meresztenek rám, s soha nem tudhatom, vajon valóban érdekesnek tartanak, vagy csupán az tetszik nekik, amit látnak.
- Talán... Létezik egyátalán? Úgy vélem, hogy férfi létemre meg vagyok áldva ezzel a túlzott romantikával. Hagynom kéne, hogy elragadjon a szenvedély, és köpni arra, hogy bárkivel is kedves legyek. – A sötét szemek kavargásából ellenben olyan kiváncsiságot, érzelemet látok, amely alapján talán ismét a naivitásom vezet? Csak szeretném azt hinni, hogy talán nem mindenki ugyanolyan? Végtére is Bethany annyira elvonult a külvilágtól, remélhetőleg nem lett olyan, mint mások.
- Annyira azért nem bánom. Ám nem árt, ha megmutatod, de csak azért, hogy időben felismerjem, ha a terhedre vagyok. – Felelem elfogódott mosollyal, fejest ugorva opálszín iriszeiben, s egy pillanatra úgy érzem, a világ teljesen meglódul velem. Vajon minden idegennel ilyen, akinek tönkreteszi az autóját? Aligha, hiszen előlem is menekülni vágyott. Az más kérdés, hogy én jöttem utána. Vajon miért tettem? Kiváncsi voltam az indokaira?
- S mivel töltöd az örökkévalóságot? – Kérdezem, miközben átveszem a poharat. Egy pillanatra összeér a kezünk, hiszen nem hagyom, hogy a pultra tegye, már előtt érte nyúlok. Furcsa mód valóban úgy tűnik, hogy Bethany arra van berendezkedve, hogy majd egyszer ne egyedül legyen. Vagy csak túlértékelem a gesztust? Végtére is ami a ház belsejét illeti, aligha hiszem, hogy van vendégszoba, jó eséllyel a kanapén alszom, ha itt töltöm az éjszakát.
- Elgondolkoztató, hogy ha fiatal lány ennyire fel tudja magát találni. Én valószinűleg elpusztultam volna itt... Túlságosan társaságfüggő vagyok, ebbe buktam bele. Szép lett itt minden... nagyon. – Vetek rá egy pillantást anélkül, hogy körbenéznék. Talán egy alig burkolt bók, mégis úgy vélem, hogy ki kell mondanom. Nem problémázok abból hogy autót lop, még mindig jobb, mintha erőszakos cselekedeteket hajtana végre. Végtére is a mutánsok nagy része más törvényeket tart fontosnak, teljesen ellentétes világ vagyunk az emberekhez képest.
- És... a városban nem barátkoztál össze senkivel? – Nem, nem arra irányul a kérdés, hogy van-e valakije, sokkal inkább az érdekel, hogy vannak-e barátai. Netán olyanok, akiket a családjának tekint. Oly szívesen végigsimítanék azon az ébenszín hajzuhatagon, mert megindít a magánya, hogy észre sem veszem, hogy a zene szinte életre kel általa, csak akkor ocsódok, amikor a kezét nyújtva hív táncba. Finoman nyelek egyet, és felemelkedek, hogy elfogadjam a kezét. Nincsen rajtam kesztyű, így amikor hozzáérek, ezernyi inger tolul a pórusaimba, lévén a képességem mindent többszörése felerősít. A pirulást nem tudom elrejteni, tüdőmből mély sóhaj szakad fel. A derekára fonom a szabad balomat, és közelebb vonom magamhoz, hogy a lassú ütemre táncolni kezdjünk.
- Nekem... sokkal bosszantóbb az adományom. Mindent túlzottan megélek. Téged is. – Mormolom zavartan, szándékosan kerülve a tekintetét, mert nem tudok most mit kezdeni a helyzettel.


♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Vas. 20 Dec. - 21:20


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Vannak dolgok, amiket nem minden helyzetben vagyunk képesek úgy kezelni, ahogyan az elvárható tőlünk. Korunkból, tapasztaltságunkból, vagy egyszerűen természetünkből adódóan. Alapvető hiba a kalkulációban: szinte mindenki elköveti. A valóságnak nem megfelelő súlyozás – túlzott jelentőség tulajdonítása az emocionális megérzésnek. Téves következtetésekhez, maladaptív sémák kialakításához vezet. Az emóciók nehezítő tényezők a világos, tiszta, logikus gondolkodásban. És a törődés hátrány, hagyni, hogy elragadjanak az érzelmeink pedig végzetes hiba, köszönöm a végső bizonyítékot, Harry bácsinak. Az objektív, racionális nézőpont az a biztos talaj, ahonnan a legjobb esélyekkel indulhatunk, hogy elérjük kívánt célt, bármi legyen is az. Jelen esetben egy barát megszerzése mindenféle határ átlépése, vagy személyes szféra megsértése elkerülésével. Különleges dolog felépíteni egy kapcsolatot. Főként, ha két látszatra nem igazán nyílt személy próbálja meg együtt. Mint Phoenix, és én.
- A történetedben talán nem a jó herceg ment el érted. - mosolyodom el, időnként rápillantva. Nem szántam viccnek a válaszom és ez a hangomból is kihalltaszik. Minden ellenérzésem feladom és megfagyasztom a bennem lappangó félelmet. Ő se nem több- se nem kevesebb nálam. Bizonyos esetben még hasonlítunk is, akár két tojás. Küllemben persze az én fekete szemeim nem vetekedhetnek az ő csillogó íriszeivel, egyszerűen lélekben lettünk egymás képére faragva. Bár más és más út hozott el oda, ahol vagyunk, mégis van bennünk hasonlóság. És ez jó érzéssel tölt el. Alakuljon bárhogyan, nem fog eltántorítani az, hogy nem ismerem őt. Az élet kaland, és most ebben a fejezetben az Idegen' a társam.
- Ha nagyon bánod, megmutathatom neked a városba vezető utat... - én magam is elmosolyodom. Nem akarom tovább rombolni, a látszólag egyébként is alacsonyan fekvő hangulatát. Távol álljon tőlem - nem rontanám el olyan emberek napját, mint amilyen Phoenix. És emiatt egy kissé bűntudatom van, hogy épp velem kellett találkoznia. Én sem értem, hogy miért hívom be végül a házamba. Aligha tudnék mókás, vagy boldog percekkel szolgálni. Talán az emberhiány, a barátra való szomjazás, talán ekettő egyvelege ránt magával és bíztat rá, hogy nem lesz gond, ha itt tölt nálam pár órát, ha úgy kívánja.
- Ahogy kívánod. - mosolyodom el, majd kitöltöm az üvegbe - Parancsolj. - nyújtom felé, miközben bátran elé lépek, hogy átadhassam neki az italát. Mindenféle kósza gondolat kezdi megtölteni a fejemben zakatoló ürességet. Egyszeriben vagyok boldog és zavart. Nem tudom, hogyan kell kezelni egy ehhez hasonló szituációt, de rendkívül örömtelien élem meg, hogy van rá alkalmam, hogy a vendégszeretetem valakinek kimutathassam ennyi hosszú év után. A szavaira kapom fel a fejem, miközben magamnak is likőrt töltök. Kedvelem, mert finom és nem okoz túl nagy káoszt a fejemben maga után. A kérdéseire felé pillantok, majd a pultnál megállok egy időre és ajkaim összepréselve fújom ki a levegőt. - Igen, pici voltam, mikor idekerültem. Tizenéves, de a ház üresen állt, én pedig úgy döntöttem magamhoz veszem. Felújítottam és... hát ilyen lett. - pillantok körbe - Időnként elhagyom az erdőt, de nem túl messze megyek. Autókat lopok és eladom őket, ebből van pénzem. Így tudom fenntartani magam. - az arcom barátságos mosolyra vált, bár tudom, hogy valószínűleg elítéli majd, amit mondok. A képességem miatt nem lenne szerencsés bárhol dolgoznom, így attól tartok ennél jobbat keresve se álmodhatnék magamnak. Lui felbukkanása nem okoz különösebb problémát. Kieresztem a levegőre, majd visszaérve leülök a kanapéra Phoenix mellé, ám láthatólag felkavarja a közelségem, mert mozgolódni kezd, mint aki igazáb feszült. - Ó, semmi probléma. - jegyzem meg halkan, féltő ábrázattal, majd magam elé révedek és én magam is a poharamba kortyolok. Tudom, hogy feldúlt, egyrészt az élete miatt, másrészt mert megint nővel kell lennie, holott láthatólag nem kedveli a társaimat. És ezt megértem. Én senkit sem kedvelek. - Vannak kütyüim, meg mindenféle élethez kellő cuccom. - pillantok körbe, majd elnevetem magam és felegyenesedve a lejátszóhoz lépek. Némán teszem, hagyom, had merüljön el a gondolataiban. Halkan beteszek egy számomra kedves dallamot és hagyom, hogy elvigye őt olyan helyekre, ahova talán nem feltétlen kell magával vinnie.
Hallgatom egy darabig, hogy magával ragadjon mindkettőnket a dallam, majd lerakom az üveget a pultra és elé lépek, felé nyújtva a kezem. Nem szólalok meg, csak csendesen várom, hogy elfogadja e a felhívásom. Nem igazán tudok táncolni, de azt hiszem egy-két lassú lépés menni fog. Láttam már korábban, hogyan kell. És ha nem fél tőlem, talán belemegy. Ha pedig fél, talán ezzel megértetem vele, hogy nem vagyol olyan, mint Natalie. Én más vagyok.



zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©

Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Szer. 9 Dec. - 16:30




To Bethany
 Nehéz felismernem, mégis kezdek ráébredni, hogy nem az lenne a megoldás, hogy a problémáim elől menekülve az első szépszemű idegennek elsírom a bánatomat. Ő hasonlóképpen össze van törve a nagybátyja kapcsán, s ilyenkor aligha lehet egymásba kapaszkodni. Mégis olyan jól esik, hogy kiadhatom magamból a titkot, hogy miért kellett mindent magam mögött hagynom, igaz, nem mentem bele, hogy mi is volt Natalie árulása, már mit sem számít már, így ha nem kiváncsi a komolyabb részletekre, talán fel kéne égetnem magam mögött a hidakat, s elengedni a múltat. Ami történt, megtörtént, vissza nem mehetek az időben, még Xavier gépeivel sem. Magam vagyok, s az emlékek elemésztenek, ha hagyom nekik.
- Mintha a fejére állt volna a világ, a saját történetemben mintha én lettem volna a királylány, akit csúnyán átvertek. – Mosolyodom el lassan megtalálva a hangomat. Nem is tudom, hogy miért vagyok ennyire őszinte, azt hiszem a lány sötéten pislogó íriszei arról győznek meg, hogy kiadhatom magamat, nem fog nevetni. Ha már úgy alakult, hogy az éjszaka közepén megállított, célja volt velem, s remélhetőleg nem csak az unalom. Még akkor is, nem kárhoztathatom érte, elvonult a külvilágtól, hogy itt találjon menedékre, eljött hát az az idő, amikor már nem volt kész egyedül megküzdeni a démonaival, s szórakozást keresett magának. Engem talált. Sajnálatos, hogy hozzá hasonlóan én sem vagyok egy túl pozitív lelkület. Vagy éppen túlontúl az volnék, s ebből fakadóan vagyok érzékeny?
- S most egymásra vagyunk utalva? Pont mi ketten? – Finoman elmosolyodom, kék szemeim ezúttal valami megkönnyebbülésről árulkodnak, miszerint nincsenek elvárásai. Az ember nem így képzelne egy remetét, a lány igazán gyönyörű, érzéki minden rendezülése, hihetetlen, hogy így elvonultan is képes volt megőrizni a tökéletességét. Vagy talán nem is annyira meglepő, nem volt semmi, ami tovább rombolja. Ellenben ahogyan itallal kínál, sejthető, hogy olykor azért kiugrik egy közeli településhez, hacsak nem vásárolt be előre a csokilikőrből évekre.  
- A likőr megfelel, köszönöm. Édesszájú vagyok. – Kísérem figyelemmel a mozdulatát, valamiért akaratlanul is a hátsójára téved a tekintetem, amitől szörnyű lelkiismeretfurdalásom támad. Egyrészt pont a gyengébbik nem elől menekülök, másrészt vendéglátóm azért fogadott az otthonába, mert bízott bennem, látta a tekintetemből, hogy tőlem nem kell tartania, s most ily gyarló gondolat fut át az elmémen. Gyorsan elhesegetem a gondolatot, s megrázom a fejemet, mintha csak a meglepetésnek szólna a gesztus. – Azt hiszem nekem sem ártana egy ilyen tíz év. Mégis, fiatal vagy még, kislány lehettél, amikor ideszöktél? És... hogy tudod fenntartani magadat? – Kérdezem megdöbbenve, holott talán tapintatlan vagyok ezzel. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire volnék indiszkrét, ha a hálót céloznám meg, így pusztán átveszem a poharamat, és leülök a kanapéra. – Aranyos. – Félmosollyal rázom meg a fejemet, valahogy fel van annyira kavarodva a gyomrom, hogy ne tudjak most enni. Talán tovább kéne állnom, hogy ne zavarjam őt a magányában. Odaül mellém, s zavartan fészeklődni kezdek, holott nem az ő hibája, hogy ennyire pocsékul kezelem manapság a nőket, így bocsánatkérően nézek rá.
- Sajnálom, nem... nem a te hibád. – Inkább iszok, és a hogyan továbbon tűnődöm. Ha szóval akar tartani, akkor most nála a labda.




♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Vas. 29 Nov. - 22:13


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Körülményes és rendkívül nehéz ellenállni olyan dolgoknak, amikben érezzük saját magunk egy részét valamilyen formában. Akkor is, ha tudjuk, hogy az nem helyes, hogy nem helyénvaló. Az ismeretlen férfi felbukkanása éppolyan váratlanul ért, mint az öröm, ami szíven ütött az imént. Egy vendég, talán még barátként is képzeleghetek róla, ha majd elhajt valamelyik autóval. Vagy talán többé nem válnak majd el útjaink, ha mentálisan elég mélyen beengedem. És különleges, ismeretlen, idegen számomra az érzés, ami kerülget, miközben időnként rápillantok, ahogy haladunk a ház felé. Elbújva a világ elől, honnan a vak bizalom, amit belém fektetett? Miért nem képzeli el rólam, hogy árthatnék neki? Talán lelepleztem magam a futásommal, a menekülésemmel. Lehetetlenség lenne ezt megfejtenem. Nem értem, hogy miért fogott el harag, ahogy a szerelemről beszélt. Én sosem tapasztaltam meg korábban, hogy mit jelent az, hogy milyen lehet. És nem is vágytam rá. Ahogy szavait hallom, pedig megveregetem vállam fejben, amiért sosem kerültem annak a hitványnak a csapdájába.
- Nem, semmi gond. Én azt hiszem egyik csapatot sem erősíthetem. Bármi is történt, idővel jobb lesz majd. - zavartan mosolygok, de nem tekintek rá, lefelé pillantok a lehullott avarra révedre. Sötét van, de még így is időnként tudom, hol tornyosulnak nagyobb, hol kisebb kupacokban. Nem terhelem őt azzal, hogy jobban belekérdezek a fájdalmába, szavaiból egyébként is finom peremű szűrömön úgy érzékelem, hogy fájdalmas még erről beszélnie. Miért akarnék neki sebeket feltépni? Így csendesen ballagok tovább elmélyülve szavaiba. A királylányok, sárkányok meséjébe engedem magam és azt gondolom én valóban nem tartozom oda. Leginkább sehova. Megközelítjük a házat, és miután felajánlom neki autóimat, elutasítja őket udvariasan és arra sarkall, hogy nem menne el azonnal. Talán bátor, talán botor dolog, de beljebb invitálom. És azt veszem észre magamon, hogy boldogság költözik egész testembe a tudatra, hogy velem marad még egy kevés ideig.
- A hely, és én magam sem vagyok egy rendkívül szórakoztató egyéniség. Nagyon régen nem volt vendégem, sőt, igazából még nem volt. Így, emiatt kár rosszul érezned magad. Köszönöm, hogy maradsz még. - kissé sietősen teszem hozzá ez utóbbit, elvégre zavarom csak tetőzöm az ehhez hasonló megnyilvánulásokkal, de mégis valamiért olyan érzésem van, mintha nekem kellene őt támogatnom és meggyőznöm arról, hogy nem kell aggódnia a saját személyisége miatt. Inkább miattam és a környezet miatt aggódjon, ha már aggódnia kell.
- Van narancslé, meg csokilikőr. Ezekkel szolgálhatok. - pillantok rá kissé megriadva, ahogy megérint, majd mosolyával letudja az iménti szituációt így én a pult felé lépek és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna az imént, majd bólogatva szedek elő két poharat  - Lassan meg lesz a tizedik évem itt. - kissé elmélyülve töltöm ki, amit kér, majd indulok felé az itallal  - Foglalj helyet. - intek a kanapé felé, majd a háló felé, az ágyra. Nincs több bútorom, így szabadon dönthet, hogy merre tartsunk.
Kis motoszkálás és a hálóból előmászik a kedvencem és ő is döbbenten néz Phoenix-re - El is feledkeztem róla.. - nézek bocsánatkérően a cicára, majd a férfira, ahogy leteszem a pultra saját poharam és felkapom a kissé elhízott szőrgombócot  - Ő itt Lui, a legkedvesebb barátom. - nevetek fel, hiszen tudom, hogy mennyire őrülten hangzik ez, majd pár pillanat múlva kiengedem őt az ajtón, mert tudom, hogy ilyenkor szeret a legjobban vadászni. Éjszakai ösztönök.
- Nem vagy éhes? - pillantok rá kérdőn a nagy csöndet megtörve, majd a poharamért lépek és követem őt oda, ahova végezetül leül.

zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©

Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Vas. 22 Nov. - 21:06




To Bethany


Lassan kezdek feloldódni, s elfogadni, hogy mindaz amely elől menekülök, talán mégsem annyira veszélyes úgy nagy általánosságban. Hiszen nem büntethetek mindenkit csalfa múltam összes rossz érzésével, talán az erdő mélyén lelek rá a megváltásra, aki eltörölhet mindent, amely valaha is mételyként rágta a lelkemet. Bethany, ez a halovány bőrű szép tünemény mintha hozzám hasonlóan meggyötört volna, a nagybátyja vajon bántotta úgy igazából? Csupán remélhetem, hogy mindössze a lelkét ostorozta, hiszen nem rezzent meg látványosan attól, amikor hozzáértem. Vágyik a figyelemre, az érzésekre, undort viszont tán leltem a sötéten kavargó, édesen kiváncsi íriszek mélyén. Úgy vélem, most egy időre megpihenhetek, és nem pusztán az autóm hiányából kifolyólag. Nem sietek vissza a civilizációba, előbb, önmagamat kell megtalálnom. X-Men voltam, s most olybá tűnik, nem vagyok senki sem. A peremvidékre kerültem, s nincsen senki, aki megértene, az ismeretlen múzsa ellenben akaratlanul is átlát rajtam.
- Köszönöm. Azt hiszem ideje lenne már, hogy kinőjjek a tündérmesékből. Királylányok nincsenek. Csak sárkányok. Ne vedd magadra. – Jegyzem meg halovány mosollyal. Én vagyok az a romantikus bolond, aki úgy vélte, hogy van még helye a világban egy magafajta költői lélekkel megáldott alaknak. Talán nem arról szól ez a mai világ, amiben a mesék hősei érvényesülnek. A külső az, amelyre felfigyelnek, minden más csak másodlagos. Mindenkinek megvan a maga keresztje, s Bethany mégis az enyémmel törődik a sajátja helyett, igaz, nem kérdez rá a részletekre, talán nem akar terhelni velük. S magamtól inkább félénken eleresztem a dolgot, jobb ez így. Ha mégis érdeklődne, akkor majd közösen eldöntjük, mennyibe merhetem beavatni. Beljebb lépünk hát, az autó felkínálását már elhárítom, ha maradok, a későbbiekben is felmerülhet, hogy merre tartok. Ellenben azt látom választott új tündéremen, hogy nem tart tőlem. Talán nagybátyja bántalmai kiölték belőle a veszélyérzetet... Van ennek az egésznek bármi értelme? És ha én is afféle lennék, aki kihasználja a helyzet.
- Szívesen... és köszönöm, csak... nem tudom, hogy illik-e. Pocsék vagyok abban, hogyan is kell... másokkal bánni. Sajnálom, jobban jártál volna egy olyan vendéggel, aki valóban szórakoztat. Inkább lehangoló vagyok. – Lépdelek beljebb, végignézve a szobácskákat. Nem is tudom, hogy mihez kezdhetünk így egymással. Már az is felüdülés, hogy megszökhettem a világ elől. Nem való nekem az a birtok, ahol mintha gunyos mosolyt látnék a lányok szemében, holott nem ismerik Nathalie történetét.
- Igen... jól esne egy... bármi. Inni valamit, köszi. Te mióta vagy itt? – Kérdezem határozottságom csúcsán, ellépve mellette finoman ismét hozzáérek a vállához, elnézést kérő mosolyom azt sugalja, nem tehetek róla, valahol szükségem van most erre...



♫ My immortal ♫
©

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Szer. 18 Nov. - 18:06


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Nem számítottam rá, hogy a sors egy efféle csavarral ajándékoz meg és az áldozatom idővel a szememben inkább megmentővé formálódik óvatosan, intőn, lassan. Idővel azonban a jelenléte frusztráltsága megszűnt és egészen más lépett a helyére. Biztonságot, boldogságot éreztem. Azt akartam, hogy mellettem maradjon. Szerettem volna, ha megmutathatom neki a világomat és feltérképezheti, hogy ki vagyok, mi történt velem. És azt hiszem, ezt vártam tőle is. Hogy meséljen, hogy nyissa fel a lakatot és engedjen be. Hiába volt hirtelen, hiába volt bizonytalan, lüktetett bennem a vágy, hogy ha csak a vonalait is, de megismerhessem őt. Kívántam, hogy mellém akarjon szegődni és talán azzal, hogy ezt megtette felnyitotta a szemem. Az, hogy elzárva élek, nem jelenti, hogy ne lehetne valaki az életemben, aki vigyáz rám, aki mellettem van, aki talán tudna szeretni. És akit én is szerethetek. Ketten a világ ellen. Naivitás költözött szívembe és akartam, hogy maradjon, hogy elszórja a remény félénk csíráit bennem és növessze azt mélyen gyökeret verve hatalmasra, hadd virágozzon megfakult lelkemben. Hadd legyen lelkemben egy virág, amit én ápolok, én éltetek és amit Phoenix-nek nevezhetek, titkon, mélyen, magamban.
Valami különleges oknál fogva megnyíltam neki és nem voltam rest beavatni őt titkokba, olyan dolgokba, amikről leginkább a macskámnak meséltem ezelőtt. És hogy miért? Arra nem tudnék felelni. Szerettem volna, ha tud róluk. Mert azt akartam, hogy megismerjen. Hogy megértse a félelmem, az irtózásom, hogy legyen egyetlen személy a világomba, aki nem tart őrültnek.
- Őszintén sajnálom. - csodával határos, hogy sikerül megszólalnom. Én magam nem tudom, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni, így hasznára válható tanácsot nem tudnék adni. A legtöbb, amit tehetek érte, hogy kifejezem szomorúságom arcom játékával és lesütöm tekintetem. Egyébként sem hiszem, hogy szüksége van rá, hogy tovább tépjük a sebét, nem is akarok így tenni és jobbnak érzem, ha némán elfordítom fejem és a lombok sűrűjére emelem figyelmem. A csillagokig utazik a lelkem.
- Emiatt ne aggódj. - mosolyodom el, de nem pillantok rá. Ismeretlen, szokatlan érzés azt hallani, hogy nincsen köze hozzá. Így van, igen, de valamiért úgy érzem, hogy ez sérti a fülem és talán megmerném kockáztatni, hogy a szívemet is. De nem lehet ilyen buta, hogy az első embernek, aki intéz felém némi kedves szavakat, kinyitom a szívem és gondosan még én magam tessékelem be oda. Miért tenném? Eddig sem éreztem szükségét a társaságnak, ezután sem kell. És mégis.
Elnyíló ajkakkal jutalmazom a választ, hogy még maradna. Megilletődök és a döbbenet őszintén kiülhet arcomra. Sosem akart senki velem lenni, sem velem tölteni a szabadidejét. És ő most a -nem is olyan rossz- autók helyett inkább engem választana. Zavartan halászok ki egy tincset az arcomból, majd gondosan bólogatva préselem vékony vonallá ajkaim, hogy a verandára lépjek és az ajtó elé lépve feltegyem a kérdést, hogy csatlakozna-e, ha már úgyis maradna, miért álldogálnánk idekinn? - Rendben. - bólintok kissé zavartan, majd felnyitom a ház ajtaját és félénken lépek be rajta, hogy villanyt kapcsolhassak, ami a szoba közepére lóg a plafonról, egy körte formájában, majd az ajtóhoz lépve mosolyodom el ismét - Fáradj be. - mosolyom talán elárulja, hogy szerénykedem, elvégre nem egy luxus környezetbe invitálom. Két nagyobb szoba, színes, kopott szőnyeggel a padlón. Fából készült, így viszonylag melegebb. Egy kandallót is sikerült szereznem, így szinte azonnal oda lépek, hogy melegíthessem a teret körülöttünk, miután becsukom az ajtót mögötte. Az előtérben a konyha, egy ülőalkalmatosság, és persze hűtő, meg hasonló fontosabb eszközök.
- Nem valami nagy a ház, szóval...de érezd magad otthon. - zavartan dobálom a hajam, majd mutogatom, hogy merre találja a fürdőt, az illemhelyet és a szobámat. Ami karácsonyfaégőkkel van körbe világítva, főként az ágyam. Ha beljebb megy vele tartok, ha marad az előszobában ott maradok. - Nem kérsz valamit? Bár nem nagy a választék... - mosolygásom szüntelenül zavart, de azért billentem a fejem, hogy mégis, hátha...

zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©

Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Szer. 4 Nov. - 21:33




To Bethany


Fenn kell tartanom a lehetőséget, hogy mindaz, ami történik velem, igazi csapda. Hiszen a tünemény oly tökéletes, mintha... valaki a lelkem megkaparintására pályázna. Valaki aki ismer, s tudja, hogy ha az utamba sodor egy ily ártatlan, hibátlan lányt, aki törékenységével hat rám, elvarázsol, akaratlanul is átformál. Korábbi viszolygásom a női nemmel esetében porrá hullik, oly kedvesen áll hozzám, holott mintha maga sem tudná, hogy mit akarna. Fél az egész világtól, mégis vágyik valakire, aki megmenti, körbeöleli, társául szegődik ezen a kerek nagy világon. Ám az én történetem, bár fájdalmas, koránt sem olyan vészterhes, mint hogy a  nagybátyja terrorizálta hosszú éveken át. Mindketten menekülünk, hogy aztán sorsunk valahol közös nevezőként találkozzon. S vajon ez működhet? Két sebzett szív a semmi közepén ismerje meg egymást? Azt mondják a beteg állatok már a szerető kezet is megharapnák, oly nagy fokú a sérülésük, hogy már nem képesek felmérni, hogy lehet ismét bizalmuk az ismeretlen felé. Bethany kész volt megnyílni felém annyira, hogy belekezdjen, miért is van most itt. S úgy gondolom, ha többet kérdeznék, akkor bele tudnánk bonyolódni. Van vajon értelme feltépni a régi sebeket? Hihetjük hogy attól meggyógyulnak?
- Az... túlontúl... bonyolult. Többszörösen is elárultak. Nem akarom rád róni e terhet. Nem hittem, hogy valaha lehetek szerelmes. Megtörtént, s hiba volt azt hinnem, hogy van értelme. Nehéz ez így... – Nem akarom, hogy úgy vélje, komplett nőgyűlőlő vagyok, hiszen erről szó sincsen. Tiszteletem az övék, csak éppen úgy gondolom, hogy túl szeszélyesek, megbízhatatlanok, hogy kicsit is el merjem immár hinni, vannak még tündérmesék.
- Sajnálom, hogy ha úgy véled, hogy erősködtem. Nem akartam, hogy...úgy érezd, mindenképpen válasszal tartozol. Nincsen közöm hozzá. – Pedig nagyon is érdekel, csak akkor úgy vélem, máris adósává válnék. Holott Nathalie óta úgy vélem, hogy több szívességet nem kéne tennem, hiszen csak belehalnék, ha nem is szó szerint. Bethany azonban bizalmat ébreszt, ismét kitárja a szívemet, ezért is próbálok vontatottan érdeklődni. Talán ő az új út. A vízválasztó.
- Még nem mennék. Szívesen maradok, az autók kérdését hagyjuk meg későbbre. – Nem nézem meg a lepel alatti csodákat, ki tudja, hogy meddig időzöm itt. Ha bántani akar, akkor kár ellenkeznem, legyen övé az életem. Sötét talány ez, amelyre még rá kell jönnöm. – Ha nem zavarlak, szívesen. – Ismét orromba nyomakodik bőre illata, amely édes, mint a méz, nem enged szabadulni. Bentről nem hallom más szívének dobogását, valóban egyedül van. Most már ketten vagyunk. S vajon mi vár minket odabent?


♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Pént. 30 Okt. - 16:49


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



A levegőben kövér cserebogarak zümmögnek, és a fehér kősorral lerakott úton néha lédúsat roppanva halnak meg, amikor rálépek egyre. Nem lassítok a lépteimen. A bogarak mély, duruzsoló hangja lassan elnyomja a feszültség zakatoló zaját. Egyes dolgok egyszerűen csak behatolnak az elménkbe, gyökeret vernek, elmozdíthatatlanok lesznek és attól a pillanattól kezdve nem számít, hogy fizikailag milyen messzire kerülünk magától a dologtól, már a részünket képezi. Talán idővel majd elfelejtek kettőt-hármat a hajtincsei színét adó tizenhatféle árnyalatból, de fájdalmas bizonyossággal tudom, hogy soha sem fogom tudni tökéletesen elfelejteni az íriszeit, amivel megbénítva sodort a fa törzséhez, hogy megadóan préseljen bele félénk és ezúttal igazán törékeny testem. A pillantásától, a szavai simogatásától valami eltört, nem tart meg többé a közöny és a fölényesség. Vázat hazudnom egyébként sem lehetett volna örökké, de nem számítottam rá, hogy egy hozzá hasonló férfi lesz majd, aki végül megtör. A becsapódása pedig szétzúz, mert védtelen vagyok, puha. Ő ezt még nem érti. Könyvekként szimbolizáljuk az életünk és ahhoz, hogy felnyisson és gerincemre fektessen, még időre van szükség. Nem csupán a porköpeny, ami lebilincselve tartja elzárva a történetem. Sokkal több fájdalom alkot kulcsot, mint hinné.
Helyes - helytelen, ki mondja meg, hogy mi az, ami ezt eldönti? Boldogsággal tölt el a jelenléte, nem vágyom többre, mint a karjaiba bújni. Idegen és eltűnik, elillan. Pont ez, mi bűnbe vonzza fáradt, magányos lelkemet. De biztosan tudom, hogy bizalmatlanságom hálóját nem bírja elszakítani, legyen bármilyen fényes kedvességének pengéje. Erős anyagból szövődött, s régóta áll fenn.
Azt gondoltam a bomlással, majd elriasztom, s elődeihez hasonlóan haját tépve iszkol majd az erdőbe, a boltba, a közeli városkába. És tévedtem. Túl szárnyalt minden elképzelésem és hiába játszottam a gondolattal, hogy legyilkol, ha megközelít, nem éreztem mást, csak finom szavak simítását, mire lelkem már egy ideje szomjazott.
- És mi a te történeted? - pillantok kíváncsiságba öltözött íriszekkel rá, ahogy igyekszem továbbra is stabilan lépdelni előre. Jobb elterelnem a témát és végre őt forgatnom szóba. Érdekel, hogy honnan jött, bár ítélet nincs bennem, sosem volt. Egyszerűen izgat, hogy megismerhetem. Legalább egy töredékét mellkasomba fűzhetem és mélyen elraktározhatom magamban. És Harry bácsi egyébként sem érdemli meg, hogy ennek a férfinak az ajkán forogjon az élete. Phoenix, a név, a fizikum, a lélek. Minden gondolatom körülötte kavarog és csak kívánni tudom, hogy tegyen ő is így, akkor is, ha csak percekig uralhatom én elmepalotáját.
- Igen, ez volt az indítékom, hogy senki se találhasson rám és többé ne bántsanak. Téged,... - bocsánatkérően pillantok rá, ahogy a ház előtt végül megállunk - Téged, mint a többi erre tévedő alakot csak leakartalak téríteni az útról, hogy véletlenül se bukkanj rá a menedékemre. - intek balommal szerényen a faházra, majd elindulok a széle felé, hogy lehúzzam a fehér leplet valamelyik járműről
- Nyugodtan válassz, bármelyiket elviheted. - mutatok ajkaim felhúzva a fehér leplekkel leborított hat autóra. Igaz, lopás útján lettek enyémek, de nem számít. Most adhatok neki, de... elszomorít a gondolat, hogy elszakadjon tőlem, így bár hátat fordítva enged le mosolyom, ellépdelek mellőle a veranda felé.
- Nem akarsz egy picit bejönni? - fordulok felé apránként, ahogy végül felcsendül tőlem a kérdésem és kíváncsi szemekkel pillantok rá. Vágyom a társaságára, ezt nem tudom sem leplezni, sem megmagyarázni. De talán nem is kell...

zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©

Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Hétf. 19 Okt. - 21:57




To Bethany


Amikor úgy döntök, hogy mindent hátrahagyva a magányba menekülök, pont akkor találok valakit, aki szintén elveszett, fél attól, hogy bántanám. Szinte nevethetnék a helyzezen, hogy engem gondol fenyegető jelenségnek, amikor mint két fuldokló, úgy kapaszkodunk egymásba. Nem, Bethany félresimer, ám fel tudok lélegezni, hogy csakhamar ráébred, hogy téved. S magamnak rúgom az újabb és újabb öngólt, hogy megérintem őt, hiszen tudom, hogy ha nem ruhán át tenném, minden idegszálam pattanásig feszülne a mámorító érzettől. Nem tudok magamon uralkodni, s ezért is kerülöm mások társaságát, hiszen a nők csupán a külsőm alapján kívánnak meg, és visszaélnek a helyzettel, ha tudják, milyen hatással vannak rám egy érintéssel, illattal. Ezért inkább rejtem az igazi valómat. Ám Bethany esetén kénytelen vagyok kockáztatni, mert amikor végre megállt a fa tövében, reszket mint a nyárfalevél, s fontosabb az a kényszer, hogy ne hagyjam félni. A képesség folytán úgy gondolom, hogy veszélyes, és ha igazán bántani akarná valaki, nem lenne esélye megvédeni magát. Én legyek az, aki mindezt átveszi tőle?
Könnyedén elveszek a sötét opál tekintetben, a porcelán orca minden egyes rezdülése egyszerre bátorít, s bizonytalanít el. Mintha erősnek kéne lennem, hogy megvédjem őt, hogy aztán ráébredjek, hogy nem vagyok nélküle semmi sem. Még ha mindez túlontúl érzelmesnek is hat. Jó ideje menekülök még az érintések elől is, ám oly védtelen, törékeny, hogy esetében még ezt az önként vállalt szabályt is felrúgnám.
Hiszen olyan jó lenne elfutni, elrohanni, hogy ne kelljen éreznem azt, hogy mit vált ki belőlem. S nem teszem, földbe gyökerezik a lábam, nem tudok mozdulni, itt hagyni őt. Mégis, zavartan mosolygok rá, ahogyan igazat ad nekem. Ha legalább ellenkezne, ha veszekednénk. Így úgy vélem, hogy átveszi az irányítást, nem csak az érzékeim, a szívem felett is, s bárhova menne, követném. Bár el tudnék szakadni az érzéstől, amely teljesen beburkol.
- Jól tetted, hogy eljöttél. Ki tudja, hogy mit tett volna veled, ha maradsz.. – Feszül meg az állkapcsom, ahogyan résnyire szűkítem mind a pillantásom, mind az ajkaim. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet valaki oly vadállat, hogy egy ilyen törékeny szépséget fogvatartva bántson. Ám van jogom ítélkezni? Vélhetően ha ki akarnám húzni Bethanyból az illető fellelhetőségét, akkor sem járnék sikerrel. Elszökött, és többé talán nem is akar tudni a férfiről. S ha faggatom, akkor a sebszélekkel nem is foglalkozva egyenesen belegázolok a lelkébe. Bókjára elpirulok, haragom gyorsan tovaszáll, igaza van, vele kéne foglalkoznom, nem a múltjával. Az enyém bőven nyomaszt legbelül amúgy is.
- Azért jöttél ide, hogy senki ne találhasson rád, igaz? Engem mégis lesodortál az ösvényről, holott bánthattalak volna. – Lehelem lágyan, és a zsebembe rejtem a kezemet, hogy a késztetés elhaljon, miszerint ismét felvenném az érintés gyönyörét. Nem, távol kell tartanom magam tőle, még ha mindez szinte lehetetlennek is tűnik. Botladozva követem, bárhova is menjünk.



♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Kedd 6 Okt. - 21:19


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Évekig ringattam magam lidérces álmokat kergetve. Lehunytam szemeim és megadóan emeltem vékony falat érzéseim köré. Azt gondoltam, könnyebb nem venni tudomást a lehetőségekről és akkor el is szöknek előlem szétszéledve, mint megriasztott rágcsálók. Tévedtem. A hitvilág, amit építettem és a képzelt szerelem, az álmodott élet volt, ami béklyóba zárt. Hosszú évek gyötrelmesen nyomasztó pengéje véste végül szívemre az átkot. A feloldozást egy kedves szó, vagy egy mély-érzelmes pillantás oldhatja fel. Ám mindaddig, míg nem vagyok képes felemelkedni és elereszteni végleg a múltamból utánam kapkodó leány karjait, el vagyok ítélve. Bizalmatlanul. Magamra hagyva a világban. A pofonként érő simogatást végül az idegen férfi hozza el. Jó szokásomhoz híven elvetemülten próbáltam gátat emelni közénk. Olyan kínzó gyönyörről álmodni sem mertem, amivel kék íriszei ragyogása simogatja lelkem. Tüdőmben kergetőzik az félelem és a vágy morcos egyvelege. Billenek mindkét irányba, tagadni sem tudnám, hisz arcizmaim rándulása elárulják éjszakám hercegének, hogy mit érzek, mikor rám tekint. Ő a csillagok hercege. A legfényesebb csillagok gyémántjával pillant rám és bilincsel magához. Képtelen lennék megválni tőle, féltő, óvó pillantása csalogat, mint a megbűvölt vadat. Annyi az egész, hogy akarom.
Ismeretlen utakra vezet, bejáratlan mezőre terel. Olyan különleges és egyedi érzéseket támaszt fel bennem, mint a törődés, a kíváncsiság. Mind homályosan oszlottak szerte szét hosszú-hosszú meséken túl, és neki most mégis sikerül parazsat gyújtani. Apró lángnyelv markolja fel a szívem és érezhető, ahogy leolvad róla a kemény réteg, mit saját lelkem formált köré. Cserben hagy a szívem, az átkozott kis pumpa most nem az én malmomra játszik. A lelkem megadóan hajlik karjaiba, mit sem törődve a holnappal. Az elmém az egyetlen, mi próbálja józanul ítélni a helyzetet, de mit sem ér a játéka, ha ilyen komolytalan bajtársakba botlik.
- Azt hiszem, hogy ezt ismerem. - bólintok elismerően. Képlékeny, hogy mi a jó és mi a rossz, úgy hiszem mindenkiben van sötét, ahogy fény is rejtőzik mindenkiben. Nézőpont kérdése, talán. De az üresség, olyan egyértelmű és félreértelmezhetetlen érzést kölcsönös a gazdájának, ami lassan emészti fel a lelket, elragadja a szívet és meggyötri az elmét. Tudom, a társam egy ideje. Halk, szinte nesztelen léptekkel haladunk a házikó felé. Titkon elkalandoznak gondolataim és mentálisan körbe járom a helyet, hogy biztosan rendet hagytam-e. Bár nem túl nagy, nem nehéz tisztaságot tartani benne. Rég nem volt vendégem, gyakorlatilag sosem, így érthető, ha kissé izgulok. A tekintete, amit rám enged, elmarja előlem gondolataim. Ostoba mosoly tör utat magának, mi elveszi tőlem az irányítást. Minden sejtemmel beleremegek a szemkontaktusba, ahogyan haladunk. Vonzással bír felettem.
- Azt gondolom, hogy unatkozott. És mivel árván a nyakán maradtam, úgy gondolta, hogy feleség és gyerek nélkül, majd velem játszik. - arcizmaim megfeszülnek és hiába törnek fel emlékek, a bizsergető kérdés nem hagyja elengedni gondolataim. Miért szavalok neki ilyen könnyedén életem legsötétebb korszakáról? Honnan jön az ősi bizalom, amit fektetek belé? Alig észrevehetően megrázom a fejem, miközben haladunk, kissé elmosolyodva. Ostoba lány. Kedves ismeretlenem neve után érdeklődöm, talán mert mélyíteni vágyom a kapcsolatot, vagy mert kívánom tudni, ezt magam sem tudnám megválaszolni. - Gyönyörű neved van. - őszinte csodálattal pillantok rá, megtorpanva az apró emelkedő csúcsán, majd a faházra pillantok - Bethany. - mosolyom végül arcán telepedik le, fürkészem gesztusait pár másodpercig, aligha kötekedőn, vagy ellenségesen. Barátságos, csillogó tekintet, mi arcomra ül.
- Itt is vagyunk. Az autók a ház mögött vannak, barna plédekkel letakargatva, bár erre nem igazán jár senki. - halkan felkacagok, majd megindulok lefelé, hogy pár lépést követően a ház mellett haladhassunk el.

zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©

Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Szer. 23 Szept. - 21:32




To Bethany


Érzékeimet nem csalja illúzió, hogy feszültség táncol kettőnk között, nem vagyunk képesek átlépni saját korlátainkat, és elfogadni, hogy a másik talán nem arra szakosodott, hogy bántson minket. Azt rebegte, fél az emberektől, ez nem lehet akadály, több vagyok náluk, még ha ezt nem is juttatom kifejezésre. Születésem kapcsán nem dicsekedhetek azzal, ami jutott, hiszen többségében hátrányként élem meg. Segítek, ahol csak tudok, s közben mit kapok én? Ahogyan a sötét hajú szépségnek is jeleztem, lassan úgy vélem, érdemesebb lenni a rosszfiúk táborát erősítenem, hiszen akkor nem sérülhetek, míg ha másokhoz kötődöm, csakis átok vár rám. Minden pólusom felerősítve szívja magába az élményt, amelyet a csábító szirén közelsége okoz, a karomba zárnám, szívem majd kirobban a mellkasomból, s tudom, valahogyan módot kell találnom, hogy lelassítsam. Nem keveredhetem ismét abba az ármányba, hogy túlzottan elvisz a láng egy olyan irányból, ahonnan csak halálközeli állapotban van visszatérés. Nathalie... ez az a név, amely egykor az álmom volt, majd a végzetem lett, s miatta fordítottam hátat a női nemnek. Ha mindez nem történt volna meg, talán itt sem vagyok, élvezettel sütkéreznék a csodálatukban, amit a külsőm, vagy éppen a tetteim váltanak ki belőlük. Ám megcsömörlöttem, itt vagyok, és a porcelánbőrű csoda most láthatóan retteg tőlem. Valahogy mégis legyűri a félelmét, és megtöri a távolságunkat. Elnyíló ajkaim közül sikoltva szakad fel a sóhaj, kissé megremegek. Ahogyan az előbbiekben végigsimítottam a vállán, az ő közeledése sokkal riasztóbb, saját gyengésegemet helyezi fókuszba.
- Nem tudom, hogy mi vagyok. Ürességet érzek, az fájóbb, mint érezni. – Reményvesztett, így is mondhatnám, de mégsem önthetem a szívemet egy vadidegennek, aki ráadásul ugyanolyan szirénénekkel csábít, mint az egykori vörös, akiért nagyjából mindent megadtam volna. A jutalmam árulás lett. Bár tudnám, hogy vajon mi rejlik a szíve mélyén? Attól retteg, hogy én is bánthatom, tehát vágyik a jóra... Érdekes, manapság az a divat, ha valaki macsó a végletességig, és birtoklási vággyal dorongolja a nőt. Vajon az igazi kapcsolat? Bárhová is vezessen, haladok a nyomában, azaz mellette, olykor oldalra pillantva, hogy belássak a sötét hajfüggöny alá. Íriszei igézőek, minden pillantásuk újra és újra beindítja a már említett heves szívdobogást, minimum mazochistának kell lennem, hogy ha ismétlésre vágyom.
- Miért zárt be? Élvezetét lelte abban, hogy bánthat téged?  - Tippelem be, bármit is válaszoljon, tudnom kell. Szívesen mondanám ki, mellettem nincsen mitől félnie, megvédem. Ám hogyan védhetném meg, ha magam is gondoskodásra szorulok? Érzékeny orromba a lány bőrének illatán túl behatol az őszi avar szaga is. Rothadó testeket nem érzek, bíznom kell, hogy a lány nem a vesztemre tör, s nem rejtegeti elődeim testét a közelben elásva. Ha mégis így lenne, hát adja meg ő a megváltó halált. – Phoenix. Habár nem érzem, hogy mindig újra tudnám kezdeni. Feltámadni nem olyan könnyű. A tiéd? – Az autókkal még nem foglalkozom.


♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Csüt. 17 Szept. - 19:34


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Minden látogató hűvös elutasítást vagy rosszmájú megjegyzést vált ki belőlem, nem köszönöm meg egyik nagylelkű távozását sem, azonban a férfi érkezését követően nem vagyok rest szórakozottan végigsimítani dús zuhatagom peremén, igazítva azon, hogy némileg kellemes külsőbe boríthassam megjelenésem.  Eltűnődve azon, hogy milyen lehet egy hozzá hasonló férfi mellett lapozgatni a könyveket vagy a plafont bámulni miközben szőlőszemekkel játszadozunk. És valahol, valahol mélyen a megsebzett szív falai mögött kellemes melegséget érzek, miközben az ő íriszeibe zuhanva láncokat tépek fel lelkemről, ahogyan az emlékeimet tartalmazó kötet megsárguló lapjaiba merülök; melegséget érzek, amit szinte már elfeledett velem az idő, mert az árulás mocska sűrű masszaként fonja be homályos, ködbe burkolózó múltam.
Ujjaim remegve mélyednek a puha angyagba, mivel karjaim borítom, érzem a képzelet démona kerülget, ahogy vér serken a körmeim alatt a megerőltetéstől, és még az éles fájdalom sem képes eloszlatni azt a rettegést, amit a felettem álló, csillogó tekintetű, fiatal ismeretlen iránt táplálok. Annyira összeszorítom fogaim közeledésére, hogy belefájdul az állkapcsom. Szinte már ropogó hangokat is hallok, bár nem lehetek benne biztos a vér dobolásától a füleimben.
Hangom még mindig nyugodt, de egy percig sem kételkedem abban, hogy sajog a szívem. Hiába tartom magam egy intelligens és logikusan gondolkozó nőnek, a szeretet utáni vágy itt munkál bennem. A mellkasomban, heves parázsnyomokat égetve minden szövetembe, hogy azok a forrón éktelenkedő hegek a felszínre jutva kényszerítsék a törődést, a figyelmet, a bizalmat.
- Boldogtalan vagy? - közelebb mozdulok hozzá, ezzel közölve kíváncsiságom netovábbját. Egyáltalán nem értem, hogyan lehetséges ez. Fájón csilloghat meleg szempárom, de  még mindig nem sírok. Nem tehetem, de legfőképpen: nem akarom. Boldogtalan útjába sodor egy boldogtalant. Mégis miféle tréfát űz velem a sors? Véletlenek nincsenek, az univerzum ennyire nem lehet lusta. Belém önti a reményt, most mikor elveszettebbnek érzem magam, hitet ad. Kivetül arcomra a boldogság és legszívesebben karom ragadnám, hogy haza vihessem, bár ehelyett inkább adnom kell neki. Így érzem helyesnek. Autót, autókat, amit csak szeretne. Rég nem érzett örömöt ad nekem.
Lemondóan sóhajtok, majd szavalok pár ködösebb mondatot válaszképpen kérdésére. Több másodpercig nem érkezik reakció, így egyszerűbb leküzdenem a torkomba született gombócot. Tapossuk az avart, közepes tempóval haladunk. Épp újabb téma után kutatok fejemben, mikor végül ismét felszakítja a fájó sebet.
- Egy figyelmetlen pillanatában lebontottam az eszközeit. - félmosolyra görbült ajkaim jelzik, hogy hasonlóan tettem az ő autójával is. Némán fordítom el róla tekintetem. Csendesen haladok mellette és meglepően jó érzés mellette haladni. Váratlanul csípőtájon hozzám simul, mire reflexszerűen elmozdulok. Felhúzva ajkaim bocsánatkérően rápillantok és igyekszem úgy haladni tovább, hogy ne lökhessem fel. Milyen kis béna vagyok...
- Mi a neved? - kérdezem halkan, majd megtorpanok és az autók felé biccentek.

zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©

Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Szomb. 12 Szept. - 19:48




To Bethany

Minden más esetben bosszúsan elfordulnék a látványtól, ahogyan egy lány az ajkát nyalja végig, határozottan ellenemre van, ha a nőneműek visszaélnek a szexualitásukkal, ám ő itt... az ismeretlen az út közepén... megigéz. Nem tudom, hogy a törékenység, amely belőle árad, a végtelen szomorúság, amely felkelti bennem a vágyat, hogy legyek védelmezője, vagy a sötéten kavargó szempár az, amely rabul ejt, végtére is nincsen lehetőségem mindezt mérlegelni. Ha megtenném is, oly mindegy lenne, nem számítana, csupán maga a tény, nem tudok elszakadni mindattól, amit látok, s érzek. Felmerülhetne az is, hogy a sötét idegen, aki unalmában megtámadott, holmi szirén, aki bűvkörébe von bele mindenkit, akit csak megpillant, ennek váltam áldozatául magam is. Érzem a földöntúli kapcsot, amely most a csillagos zenit alatt összeköt minket, s félelem ébred bennem, mi lesz, ha el kell szakítanom a tekintetemet. Hiszen lassan bevallhatom magamnak, nem pusztán azért eredtem a nyomába, hogy számonkérjem autóm elvesztéséért. Kiváncsi voltam, amelynek tüzét a pornelánbőrű lány pillanatról pillanatra tovább táplál. Nem tudom, hogy mi vihette rá, hogy pont mindenkitől ily távol verjen tanyát, éppen úgy, ahogyan én menekülök mindent hátrahagyva. Hiszen oly védtelen, honnan tudhatnám, hogy hányan próbálták bántani? Szinte elvész a pillantásomban, pedig még hozzá sem értem. Annyival másabb, mint akikkel eddig találkoztam, akik a modern kor teremtményeiként úgy hiszik, mindenki a lábaik elé borul, s csak arról szólhat fiatalságuk, hogy ki milyen bájos illattal veszi körül magát, a smink, a kellem. Nem is feltétlenül a fájdalomba, és a veszteségbe fáradtam bele, amelyet útjaim során tapasztaltam. Nem akarok az lenni, aki pusztán a külseje miatt kelti fel a fiatal lányok érdeklődését. Különös lehet, ha egy férfi így gondolja, biztosan én vagyok az a kivétel, aki hátat fordítana mindennek.
- A saját lelkiismeretem. Oly egyszerű lenne átlépni másokon... ha menne, biztosan boldogabb lennék. – Vallom be, kéken kavargó iriszem mintha reményt kutatnának a sötét ellenpárban. Ha megállított, ha keresztezte utamat, vallja be, okkal tette. Azért, mert nem pusztán megmentőre vágyik, adni is képes. Útmutatást. Az, hogy sokan bántották, valóban figyelemfelkeltő sugallat, amelybe kapaszkodhatok, bárcsak valóra válna mindaz, hogy megnyugvást lelek végül a béke szigetén. Szinte magam lepődök meg a legjobban, ahogyan végigsimítok a vállain, elásott belső tudatom működésbe lépett, távette az irányítást a testem felett. A józan eszem felett. Nem kérem számon az autóm szétbontását. Megtörtént, nincs visszaút. Az okok láncolata ellenben jobban érdekelne. Elfúló sóhajjal szívom be az információt, amely végül kibukik belőle. Ellépek a fejünkig behajló ágak alatt, mérlegelem a hallottakat. Valamiért az jut eszembe, hogy talán az erényét is leszakította. Bárhogyan is lehet, nem tisztem megkérdezni. Csupán együtérzésemről biztosítani. Bár lehetnék az, aki valóban szentéletű, ám már sok van a rovásomon. Egy jóideje félrenézek, nem érzem magam megváltónak. Afféle renegát lettem, hitehagyott, kárhozott, űzött vad, aki még saját magával sem kész együttélni. – Hogyan szöktél meg? – Ez a három szó mindent magába foglal, érdekel. Tudni akarom. Ha összehozott minket a sors, iszom a szavait. Bólintok, s ahogyan lépdelünk a sűrű ösvény közepén, akaratlanul is összeérünk úgy csípőtájon. Félszegen pillantok oldalra, nem is tudom, hogy kérjek-e bocsánatot, vagy mindez talán tudatos volt.


♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Kedd 8 Szept. - 13:18


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Végignyalok ajkaimon, amik cserepesre száradtak az elmúlt néhány perc alatt, majd szólásra nyitom a szám, de odáig nem jutok el, hogy mondjak is valamit. Minden porcikám egyszerre reagál a jelenlétére, követ és megpróbál becserkészni. Félek, megérzem a kúszó, tapogató érzést a tarkómnál. Nem akarom, hogy bántson, nem akarok rettegni tőle. Nem akarom a sötét pilláiban végignézni, ahogy gyötrelmesen felnyögöm lelkem utolsó darabját. Élni akarok. A magam sötét, egyedi és magányos életét. Tudom, hogy ostobaság remeteként élni egy macskával, az erdő közepén, de ezzel megelőzöm, hogy bárki újra csikkeket nyomjon a bőrömre, vagy a bordámba fúrja lábbelijét. A családom elvesztése, a szüleim halála, a húgom eltűnése elég fájdalomként ért már. Az itteni gyerekek kavicsokkal dobálják a házam ablakát. Annyi hajléktalan pórbált már betörni, hogy két kezem kevés lenne hozzá. Elég volt. Nem akarok többé burokban élni és újra menekülni. Ha a férfi úgy dönt, hogy rám támad, elé állok és kereken megmondom neki, hogy erősebb vagyok nála. Amit azért sem fog elhinni, mert elfutottam. Ennél ütősebb b-tervre lenne szükségem.
Ám mindent összevetve, mellette olyan érzésem van, mintha láthatatlan karokkal ölelne és széltől is óvna. Ostoba lidércek...
 - Mi az akadálya? - kíváncsiság szökik bogár szemeimbe, szeretném tudni, hogy miről beszél. Szeretnék a szavai mögé látni, átutazni az életén, megismerni. Akkor is, ha így közeledik. Akkor is, ha alig kapok levegőt a közelségétől. Akkor is, ha reszkető térdeim ellenére állom tekintetét. Sosem láttam még íriszeihez hasonló szépet. Elnyíló ajkakkal fürkészem őket, oldalra döntve fejem, hogy jobban láthassam. Zavartan veszem tudomásul, hogy mit művelek, ám fogalmam sincs, mi helyes és mi nem egy ilyen idegen férfivel szemben. Engem nem tanítottak meg ilyesmire és tapasztalataim sincsenek. Bocsánatkérően lepillantok magam elé.
Mintha szólna, mielőtt elindulok, de alig értem. Boldogság árad szét vénáimban, miközben újra lépteim vezetnek. Alig pillantok hátra, lángol egész testem. Bármelyik autót neki ajándékozom, bármelyiket. Legyen szó a vörösről, vagy a sárgáról. Szinte szökve lépdelek a gallyak között és még a sötétség sem lenne elég erős, hogy elmossa boldogságom. Mellém lépdel, s figyelem útvonalát. Úgy ismerem az erdőt, mint a tenyerem. Féltem a kiálló gyökerektől, ezért tekintetem előtte siet, egészen addig míg nem kérdez. Megtorpanok és az érzelem skála hullámai végig vándorolnak arcomon, hihetetlen sebességgel.
- Nem törsz rám, én hívlak. - halovány mosoly ül szám sarkába  - Elvettem az autód, ez a minimum. - vonok félvállat, majd lassú léptekbe fogok és ujjaimmal kezdek babrálni. Nehezen nyitom szóra ajkaim. Lélekpróbáló feladat beszélnem Harry bácsiról.  - A bácsikám tartott fogva. Úgy hét évig,.. - megköszörülöm a torkom és a fák törzsei közé révedek lépteim közben  - A pincébe zárt, éheztetett és bántalmazott. - ez utóbbira lesütöm tekintetem és erősen koncentrálok, hogy sikerüljön leküzdenem a torkomban képződő gombócot.
Pár lépést teszek némán, majd felé fordítom tekintetem.
- Mindjárt ott vagyunk. - alig mondom ki és a sűrű sövényen túl, látni lehet a kis házat a fák közepén fekvő füves területen. Pont középen.

zene: Never Let Me Go. |TO : Phoenix ~  | ©

Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Pént. 4 Szept. - 10:16




To Bethany
Nem tudom, hogy mi váltja ki, hogy ezúttal nem menekülni vágyom tőle, elhatározásom ellenére állom a sarat, utánairamodom, Nathalie árulása óta nem bíztam már senkiben, a gyengébbik nem el volt könyvelve szinte automatikusan veszélyes tényezőként, akik csupán a felszínt kapargatják, s ami legmélyen el van rejtve itt legbelül, az aligha érdekli őket. S most itt ez a szénszemű szépség, aki előlem menekül, ezzel homlokegyenest más viselkedést mutat, mint a társai, akik akár finoman, akár tömény erőszakkal a tudtomra adták az X-Birtokon, hogy rajonganak értem. Nem is ismernek, hogy akarhatnának engem? S ez a lány nem alél el a külsőm láttán, csupán azt látja bennem, aki bánthatja. Védelmező ösztönöm így bátrabban éledhet, talán létezik valaki, akivel nem akarjuk bántani egymást. Azok a sötét szemek bizonytalanságról, szinte rettegésről árulkodnak. Amit a képességével művelt, igazán pusztító tulajdonság, mintha nem lenne képes kordában tartani a saját érzelmeit, ezért taszít hát el magától. S most ismét, ahogyan elveszünk egymás pillantásában, nem eresztjük el a másik lélektükreit, finoman megrázom a fejem, sötét tincseim a homlokba hullanak.
- Szeretnék az lenni. Jobban megérné. – Nem mondom tovább, sejtheti, hogy mire gondolok. Ezzel kinyilatkoztatom, hogy megpróbáltam hideg és kemény lenni, olyan, akire nincsenek hatással az érzelmek, s nem sérülhet. Mindez illúzió. Megannyiszor meghalok, ha eszembe jut, hogy mit lettem volna képes feláldozni Natalie kedvéért. Ez vagyok én. A saját magam árnyképe, abban a skandináv vár kínzókamrájának mélyén, örökre bebörtönözve, kínok között égve. A vörös hajú lány nem tudhatta, hogy tetteivel örökre megváltoztat. Az, hogy az erdő mélyén közelebb merészkedem a sötét hajú, porcelánbőrű lányhoz, különös tett a részemről. Magam sem értem, miért mozdul a lábfejem, miért zárom el az útját, amely azonban nem csapda, sokkal inkább arról árulkodik, nem fordítok hátat, érdekel a sorsa...
- Nem azért... – A saját autóm most hidegen hagy, úgy gondoltam őt kéne biztonságba juttatni. Félreérti, s másfelé fűzi tovább a szót, míg én nem magyarázkodom. Mosolya ellenben végre halovány boldogságot ígér, félrenézek, mert tudom, hogy ha még inkább elmerülnék ebben a pillantásban, azt érzékeim sínylenék meg mégegyszer. Hívogatása ellenben nem tűnik egy pók csapdjának. Nem attól félek, hogy megölne, vagy bántani támadna kedve. Ennél sokkal többről van szó. Máshogyan tudna megsebezni. Tudom, hiszen csak ruhán keresztül érintettem, mégis hatással volt rám. Bólintok, és futólépésbe váltok, hogy mellé zárkózzam fel. Az út emlékét, amelyen át idetartottam, magam mögött hagyom, s az X-Birtok is álomképpé halványul.
- Nem akarok rád törni. Ki voltak azok, akik bántottak? – Értelemszerű, hogy új kérdem, magamat nem is sorolom ide. Ha meg akarnám tenni, már megtettem volna.


♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Hétf. 31 Aug. - 9:24


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Az erdő fényei változnak, kihunynak, felizzanak, és a változó megvilágításban olyan könnyű elképzelnem, hogy a fához feszülve nem erősítem magam szemében, hanem mint ijedt kis egérarcú késztetem rá, hogy segíteni akarjon. Mintha megmásítható lenne a bennem dúló háború, mintha csillapíthatná rettegésem. Bár hallhatnám mit gondol, mikor rám pillant, miféle bűverő veszi körül és miért próbál meg utol érni. Miért nem ereszt el? A sok kérdés fejemben zakatolva töri át a vékony falat, mi elválaszt az őrülettől, s képlékeny jelzőként öltöm magamra e szót. Talán el is hiszem, részem egy része igazoltan vallja magát bolondnak. Így nem idegenkedem tőle.
Sosem voltam férfi társaságában, leszámítva Harryt. Rám nem jellemző a filmekben megszokott pompás, elegáns viselkedés. Se nem futkosom mások után. Én egyedül vagyok és voltam is. Emiatt nem tudhatom, hogyan kéne fogadnom közeledését, hisz a pakliban mit láthatatlan ujjai között szorongat életem irányítója, ott lappang egy sötét darab. Egy darab, ami óva int tőle. Talán erőszakot szülne rajtam, talán megfeszítve az avaron tenné, mit akar és nem hallaná más, csak a búgó folyó délre. Azonban a sötét lap mellett ott villan a fényes. A fényes, ami egy jövőt takar, mibe ő segíthet bele kezét nyújtva felém. Melyik lenne hát az, mit jelen irányítóm kihúz nekem?
Tekintetével úgy érzem felfal, de ahelyett, hogy lesütném és ezzel megfosztanám magam a kellemetlen helyzettől, állom azt. Íriszeibe veszek és mélyen, erősen kapaszkodom. Ajkam mást szaval, de szívem sóvárog utána, hogy velem maradjon.
 - Most rossz fiú vagy? - alig érhetően suttogom, a válasz két véglet. Ha rosszabbat mond beleakarok olvadni a fába, hogy kérgével magához ölelve védjen meg tőle. Ha azonban a kedves választ ejti ki ajkain, úgy azt kívánom az ő karjai öleljenek el innét. Talán ő lenne, kivel a hullócsillagok megajándékoznak? Azt kívántam, hogy történjen velem egy csoda. És bár a macskám Lui igazán nagy ajándék nekem, a férfi megmentési kényszere kirángatna abból a mocsárból, amibe bele küzdöttem magam. Lüktetést érzek a tarkómban, ahogy közelebb merészkedik úgy próbálok hátrálni, de a törzs megakadályoz ebben. Állnom kell tekintetét és éreznem kell sóhaját saját bőrömön. Lélegzetvételnyi a távolság köztünk és olyan kellemetlen érzésem támad, mintha lángolna az arcom. Az izmaim megfeszülnek és tartásom enged. A lelkem reszket. Ajkaim összepréselve próbálom alaposan szemügyre venni és meglátni benne azt, amit keresek. De én nem tudom őt a tapasztalataimra bízni. Nem volt szerencsém csak sértő, bántó emberekhez életem utóbbi tíz évében, aligha hihetném el róla egy pillantás alatt, hogy megmentőmmé válna értem. Hiú ábránd.
Halkan olyat mond, mivel végleg lebontja felépített falam, s ahogy hozzám ér, minden sejtem beleremeg az érintésbe. Ajkaim elnyílnak, szemeim elkerekednek sűrű pislogást igényelve tőlem. Lepillantok magam elé, mert a szemkontaktust eddig bírta érzékeny lelkem. Az érintés és szava kombinációja mérhetetlen ütéssel ajándékoztak meg.
- Köszönöm. - azt, hogy nem bántasz engem. Általánosan sosem hallottam még filmben, vagy olvastam volna könyvben, hogy ez hálát érdemel, de annyi sérelem és fájdalom után ő az első, aki meglátja bennem a sérültet és nem egy újabb ütést mér rám. Halovány és ritka mosoly kúszik arcomra, igazából alig látható. Kérdésére rá emelem tekintetem, majd bólogatni kezdek némán.
- Az otthonom körül parkolok velük. - vonok vállat gépiesen - Van négy darab, szóval fogsz tudni választani. - mosolyom élénkül. Éles csattanással ér tudatomba a kétes gyötrelem. Egyfelől egekbe szökik a pulzusom és most az egyszer boldogan pillantok a fák lombjai közé. Úgy érzem valaki végre megértett és ajándékozni akarok neki. Hálám kifejező gesztusokat tenni. Másrészről pedig nem akarom, hogy autóba szálljon és azonnal elmenjen. Oly kevés időt töltött velem, ha azonnal eltávozik, nem lesz több csupán egy saját ínyemre formált álom.
 - Gyere. - mosolyom derűs, hangom színe élénkebb. Kibújok a fa és közüle, majd lassú kocogásba kezdve indulok a ház felé. Kis faház, az erdő közepén, benne Luival a vadorzó macskával.
 - Nincs messze. - lépem át a gallyakat és görcsösen bízom benne, hogy a férfi marad még egy kis ideig. Csak pár percre, hogy megjegyezhessem a vonásait és hangja bevésődhessen fejembe. Azt remélem követ engem, ő az első vendég, akit haza viszek. El sem hiszem, hogy vendégem érkezik. Mentálisan körbe járom a házat kívülről - belülről, hogy mindent rendben hagytam-e, de nem rémlik, hogy nagyobb kosz, vagy esetleg rendetlenség lenne.


zene: Somebody like You. |TO : Phoenix ~  | ©



A hozzászólást Bethany Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 8 Szept. - 13:18-kor.
Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Pént. 28 Aug. - 14:00




To Bethany


Jelentős erőt kellett kifejtenem, hogy elébe vágjak, tüdőmön át sípolva távozik a levegő, s azon tűnődöm, az éteri szépség vajon milyen démoni lánc foglya, hogy a sötét éjszakán hozzám hasonlóan menekül, s egybe ki is hívja a sorsot maga ellen. Találkánk érhetett volna véget véresebb konfrontációval is, engem a békés szándék vezérel, míg a szénszín szemű csoda akár a saját végzetével is kész szembenézni. Kívülről ugyan hidegnek, s határozottnak tűnők, belül azonban oly zavar lesz urrá rajtam, amit nehéz elengednem. A gyengébbik nem tagjaival hadilábon állok, nem látják, hogy mire rejlik bennem, a külsőm hívja fel figyelmüket. Mindegy oly mértékben taszít. Meglehet, bárki más kihasználná ezt az adottságot, engem untat, közönnyel telít el. Támadóm ellenben a lelkemig lát, nem mosoly, reszket, fél tőlem, amely újszerű érzés, úgy vélem, társaságában magam lehetek.  Azt szoktam meg, hogy valaki visongva követ, általában tucatnyian. Nem beszélek velük, ha lehetőség van rá, egyszerűen átbézek rajtuk. Természetesen ha valamilyen közös tennivalónk, ügyünk, iskolai dolgunk van, nem kerülök ki a helyzetet, csak férfiként nem szeretnék létezni számukra. Ez a lány viszont ahogy nézem nem úgy kezel, mintha valami világsztár lennék, nem ragasztja tele képemimmel a szobája falát, vagy az öltözőszekrényét, megkönnyebülést jelent számomra. Mert valljuk be, kinek nem esne jól, ha kell, de amikor már mindenki rá van szállva úgy, hogy nem is ismeri, már elképzelhetetlenül nyomasztó helyzet.
Félénk szavai folytán  el kell mosolyodnom, s kócos tincseim ettől még jobban a szemembe hullanak, fújtatnom kell, ahogyan lepillantok rá. Egészen közel vagyunk egymáshoz, hiszen igyekszem megnyugtatni, ezzel együtt, hogy lélegzetünk közel kerül egymáshoz, mégis azt érzem, hogy kellemetlen a helyzet. Ahogyan őt, engem is felborzol lelkileg.
- Olyan, mint te. A kevésbé veszélyes fajtából. Valaha én voltam a jófiú. – Biccentek, még mindig a sokk alatt állok, hogy alólam bontotta le a kocsimat, a térdem megroppant, majd futással erőltettem túl. Fürkészően mérem végig, ki bánthatta meg oly mélyen, hogy szinte késpengének érzi a bőrén minden szavamat. Ahogyan visszanéz rám, az valami borzongató, amelytől egyszerre gyengülök el, s lép életbe a megmentési kényszer, amely alapján nem hagyhatom magára. A szívdobbanások ólom lábakon járva telnek köztünk, nehéz ismét megszólalnom, félelme, amelyet gerjeszt, éhes ragadozóként, csápjaival nyúl felém, hogy mély kútjába rántson, meg kell ráznom magamat, hogy belesóhajtsak az ajkába. Legalább az egyikünknek, e két elveszett lélekből, utat kell találnia. Vak vezet világtalant? Meglehet? Megérinteném, hogy ezzel nyugalmat erőltessek mindkettőnkre. Kesztyű most nem véd, így megtehetném, ám már a lányból áradó félelemszag, vegyülve a kiváncsiság édeskés gőzével, no meg amit általában figyelmen kívül hagyok, a tünemény bőréből áradó éledő szexualitással. Ez utóbbi érzékeny orromig hatol, ősi ösztönt élesztve, s kősziklaként kell saját tudatomnak nekifeszülnöm, hogy ne feszegessem az önuralmamat.
- Nem foglak bántani. – Győz a kényszer, hogy ne hagyjam magára, s finom mozdulattal végigsimítok a vállán. Szerencsés a helyzet, hogy ott ruha fedi, ha az arcával tettem volna, nem állhatnék meg itt. – Hol van az autód? – Biztonságba kéne húzódnunk, a lány okkal rótta az utakat, ha valakinek szálka a szemében, mielőbb el kell tűnnünk.




♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Szer. 26 Aug. - 12:53


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



A megállt idő súlya alatt roskadozó vállak, a rémképek és téveszmék kipárolgásától málladozó aszfalt alattunk pörögni kezdett, a nyirkos erdő, a fehér csend, melyet csak néha szakít meg egy állati nesz - kiáltás: összeszorítja torkom és léleknyomorító rettenettel tölt el, és minden vágyam ellenére, hogy láthassam a csillagokat, bizony alig várom, hogy minél előbb ismét az óduba bújhassak.
A férfi jelentős erőfölényt tudhatott magáénak, miközben és zaklatottan fürkésztem őt. Kipirult arcom, ahogy magával ragadott a tettvágy.  Éteri, hátborzongató bölcsesség sugárzik a szemeiből, mintha ő mindent tudna rólam, mintha csak olyasvalaki lennék, aki csupán árnyéka egy már megtörtént eseménynek. Aztán lassan elfordítom fejem. A szavai hallatán az addig magamra erőltetett felnőttes tartás ekkor végleg megroppant. Szavai háttere miatt rossz érzések töltöttek el, mert fogalmam sem volt a jelentésükről. Kell hogy legyen valami, van itt valami, gondolom, amihez nem érek fel. Valami, ami akkor most még láthatatlan számomra, és aminek csak a nyomasztó jelenlétét érzem.
- Másítsd meg és menj. - kezdtem már megbánni, hogy elhamarkodottan léptem az útjába. Sajnos az öntudatomnak erőtlen pislákolásai nem tették lehetővé a baleset elkerülését. Az emlékek maradandó, éles rögzítését, próbálom felidézni, tudnom kell milyenek... A Harry félék. Mégis, csupán csak ez az este birtokolja elmém, homályosan, ahogy tekintetével rám réved a sötét alak. Rá kell jönnöm, hogy egyetlen szótárban vagy lexikonban sem szerepel megfelelő meghatározás a gyomromból kiinduló, egész testemen végiggomolygó elgyengítő érzésre, ez ijeszt meg igazán. Íme, ismét valami példa nélkülit produkál. A felfedezés izgalmának előérzete fut végig a gerincemen, ahogy megindulok a menekülő vonalamra. Messze, el, tőle. Pihegve torpanok meg, miután kifutok a világomból, majd megszeppenve veszem tudomásul, hogy utol ért.
- Mi vagy te? - suttogom halkan, mint aki nem hiszi el a kérdését sem. Figyelem, ahogy az egyik vastagabb törzsnek támaszkodik, közben én neki hátrálok az másiknak. Így figyeljük egymást. Felajánlom valamelyik autómat azért cserébe, hogy elmenjen, de elutasít.  - Nem értem... - halkan, reszkető ajkakkal beszélek hozzá. Váratlanul, ám gépiesen lassan elrugaszkodik a fától és felém indul. Óvatosan, finoman. Mintha attól félne elszaladok. Hatalmas gombócot küzdök le, ahogy rá révedek. Tekintetemmel nem eresztem egyetlen másodpercre sem. Felvonom szemöldököm, ahogy azt mondja neki nincs szüksége ilyesmire. Elnyílnak ajkaim és tátognak, de hang nem jön belőlük. Közel merészkedik, olyan közel, hogy elhajíthatnám a feszültséget, ami vibrál körülöttünk. Érzem, ahogy nő a pulzusom. A mellkasom emelkedik és süllyed. Pír ül arcomra, végül kérdésére alig észrevehetően megrázom a fejem és gyenge sóhaj hagyja el ajkaim.  - Én félek tőlük. - olyan csendesen szólok, hogy éppen csak ő hallhatja mit szavalok. Magam is döbbenten reagálok arra, hogy ilyen egyszerűen kimondom, de valamiért olyan különleges érzés támad bennem, hogy megbízhatok az idegenben.  - Rettentően félek. - íriszeibe beszélek, a lelkéhez. Reszkető térdeim nem segítenek, hogy elmozduljak és fellélegezzek. Épp elég kínos a téma, a szituáció csak tetézi azt.


zene: Somebody like You. |TO : Phoenix ~  | ©



A hozzászólást Bethany Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 8 Szept. - 13:18-kor.
Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Pént. 21 Aug. - 20:24




To Bethany


Ahogyan felpillantok rá féltérdelős mozdulatsorom végén, fájdalmasan szép vonásaim meg-megrándulnak, tudnom kell, hogy ki volt oly botor, hogy az utamba állt. Menekülni vágytam a sorsom elől, s máris keresztezi valaki ezt az egérutat, amelyet magamnak szándékozni adtam volna, mindez nem adott meg. Lezárni kívánom a múltat, az azonban nem ereszt, polipként nyúl utánam sokkarú csápjaival. Akár az olasz maffia, a Cosa Nostra, ám erősen kétlem, hogy a sötét hajú, porlelánbőrű fiatal szépség is a szervezett bűnözés tagja, inkább afféle eltévelyedett lélek, aki nem tudja feldolgozni azt, hogy mit is művel vele az átkozott gén. Xavier is megmondta, a módosulást nem mindenki kezeli oly könnyedén, ők meg tudják tanítani a helyes utat. Mindez igen szépen hangzik, csak éppen a professzor azt nem veszi számításba, hogy nem mindenki tud megbékélni a sorsával, vagy éppen időlegesen. Ha tőlem bárki megkérdezné, hogy mi elől menekülök, nem tudnám egykönnyen megmondani. Holott a képességemet nem tudom kiiktatni, mindenhol utólér, hogy ki az aki megmentésre szorul. Sokkal egyszerűbb lenne, átlagember lennék, s valaki kitörölné elmémből a történteket. Így roncsként élek meg minden napot, s aki rám néz, csupán a csinos külsőt látja, amellyel egyre kevésbé vagyok kibékülve.
A lány az utolsó, ha már utamba akadt, nem hagyom sorsára, még ha minden mozdulatából az ellenkezés, a dac sugárzik, olyan, mint a fuldokló, aki ellöki a megmentésére irányuló kezet, hogy saját döntéséből merülhessen alá. Van még értelme mindennek?
- Ettől a döntéstől megfosztottál. – Pontosan hallom amit mond, a füleim már az apró rezdüléseket is közvetítik. Tán mindezzel felfedem magam, különleges vagyok, akárcsak ő, ezen már nincs mit titkolni. Bár tenyereim zárójelébe foghatnám a gyönyörrel telt arcot, s a fülébe suttoghatnám, nem lesz többé baj. A kívánalom azonban több ponton is hibádzik. Hozzáérni nem volna túl ildomos már csak azért sem, mert most nem kesztyűben vagyok, s minden inger, amelyet általa közvetítenék, százszorta felerősítve jutna el tudatomig. Másfelől miért engednék a csábításnak, ha már egyszer hátat fordítottam mindannak, amit másokból válthatok ki? A sötét tekintet mindazonáltal fogva tart, gúzsba köt. Olyan, akárha egy csillag szakadt volna le az égből, hogy pontosan előttem öltsön testet. Birokra kelünk ezúttal egy menekülős-üldözős jelenetben. A lány nem teheti meg, hogy az utamba áll, majd válaszok nélkül lelép. Akarom a titkait, hogy azok legalább elnyomják a sajátomat. Most az egyszer még feltárhatom az elmém, s a szívem, hogy befogadjam  azt, amely őt belülről rágja. Zihálok, hiszen gyorsabb futásra, komolyabb erőfeszítésre voltam kénytelen kapcsolni, mint az ő elkeseredett útkeresése.
- Nem... nem vagyok ember. Vagyis én sem vagyok az. – Nem lépek közelebb, de ha ez a fogócskát fogjuk játszani, arra hamar ráunok. Felegyenesedek, amint kapok levegőt, s az egyik fának támaszkodom, immár karbafont kezekkel. – Nem a kocsi a lényeg. – Rugaszkodom el mégiscsak a törzstől, ám nem bántó jelleggel, még csak nem is túl hirtelen. Lassan megérthetné, ha ártani akarnék neki, már megtettem volna. Pusztán nem értem a dolgot. Eluralkodik rajtam az örökös megmentési kényszer, miszerint átölelném, a karomba zárnám, hogy csitítsam, nem lesz semmi gond, az éjszaka ugyan leszállt ránk, ám a sötét koránt sem. – Nekem nem kell mindez. – Megint átkozom magamat, amiért nem húztam kesztyűt, hiszen már a lány hajának illata is átkozottul magával ragadó, ha még meg is érintem, akkor biztosan elvesztem. Ellenkező esetben viszont ki tudja mire lesz képes, ha most az útjára engedem. – Mi... mi a baj? – Töröm meg köztünk a távolságot, hogy a lehető legközelebbről szemléljem, anélkül, hogy sötét alakomból a fenyegetés áradna. Úgy szemlélem, mint vadász az eszményi szarvasünőt, akit nem kíván leteríteni, oly kecses, oly szépséges, hogy csak csodálni érdemes.



♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Szer. 19 Aug. - 10:30


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Jó pár percig feküdtem és dúdoltam. A fülbemászó dallamot, melynek játékossága, finomsága azonnal magával ragadta a szívemet. Lassan induló motívumok, mint az éppen nekieredő hóesés, amelyek aztán felgyorsulva a szél által felkapott hópelyhek táncát idézték. Majd megint váltás jött a ritmusban, és a dallam kanyarodott, fordult, fröccsent, ahogy a tavaszi tócsák vize a lovak patája alatt, mikor meghallottam az autó dorombolását. Tolakodónak gondoltam a szándékot, így meglepetés és a félelem ugyan elvette egy pillanatra a szavaim, de nem volt kérdéses a válaszom. A csuklóm fordult, szemeim lehunytam. És a férfi közel érkezett.
Az elkerülhetetlen súrlódás és kicsinyes civódás csak jobban megerősítette bennem azt a mély, őszinte és egész lelkemet átható félelmet, zavart. Reakciója meglepő: a nagy többséggel szembe megy. Ő nem fut el, nem kiabál, mintha minden napos jelenség volnék számára és pontosan emiatt érzem annyira rémülten magam. Hiba volt az útjába kerülnöm, de nem számítottam rá, -sosem számítok rá- hogy erőfölénnyel találkozom. Oly ritka kincs. Felegyenesedve, szembe fordulok végzetemmel. Összeszorított arcizmokkal állok, és azt kívánom, bárcsak abbahagyná. Bárcsak feladná, sarkon fordulna és elmenne, bárcsak ne erőltetné ezt az egészet…
Nem felelek mantrájára. Elnyíló ajkakkal fogadom, ahogy sóhajt. Mint bevetés előtt szokták- Felpillant az égboltra, mintha a csillagoktól várná a löketet. Tekintetem követi övét, majd újra rá révedek. Sötét tincsei arcába lógnak, vagy a négy égtáj felé emelkedve engedik magukat a hűvös szélnek. Csillogó íriszei megbűvölően ragyognak, úgy láthatatlan karokkal állam alá ragadva, hogy képtelen legyek elfordítani róluk saját, jellemtelen szemeim. Kemény arcpereme erős karakterről árulkodik. És ott van még a test. Elgyengülve nézek rá. Az utcai lámpák fényében nézzük egymást. Ki kell mondanom. Nem tudom, mi történik velem. A rendőrök már biztosan figyelnek, hozzák a sárga szalagot. A félhomályban is látom, hogy hezitál, talán a mód az, ami hibázik.  Aztán figyelem, ahogy a döntésképtelensége áttűnik megértésbe. Majd sajnálatba. Ezt nem akarom látni, ezt nem.
- Vagy elmész. - mondom, de hang nem távozik fáradt tüdőmből, így elképzelhető, hogy ő nem hallja halk suttogásom. Nem akarok meghalni, nyugalmat akarok. Egyedül, ahogy eddig. Mindenféle támadó nélkül. Honnan tudhattam volna, hogy ő egy ártatlan átutazó? Erre nem jár senki sem. Tekintetünk leválaszthatatlanul összeforr, belevetem magam a csillaghullásba, amit okoznak íriszei. Tartásom enged, úgy révedek rá.
- Talán. - súgom, mielőtt még elfordulva tőle belevetném magam az erdőbe. Átszakítva az előttem meghajló gallyakat, megtörve a lehullott levelek csoportját, s elszakítva egymástól a virágok leveleit, úgy szelem át a kisebb részt. Nem lehet olyan ostoba, hogy utána eredjen. Nem ismeri az erdőt, engem sem ismer. Hiheti, hogy az erdőbe csalom az ártatlanokat, hogy itt csonkítom meg testüket. Vagy átlátott álcámon és pontosan tudja, hogy ... előttem terem. Lefékezve húzom magammal azt a pár levélkupacot, ahogy próbálok megállni előtte. Elkerekedett íriszeim, ajkaim vonala leplezik, hogy mennyire megdöbbent.
- Hogyan? - illegek jobbra-balra, kifújva magam. Halk pihegésem, vörösbe bújt arcom elárulja, hogy mennyire igyekeztem és mennyire nem sikerült. Térdre ereszti tenyereit, míg én egy helyen próbálom leküzdeni félelmem.
- Az emberektől. -  a lábaim idegen, érzéketlen támaszként tartanak meg. A test csak egy eszköz. Néha meglehetősen alkalmatlan. Az őszinteségem felveti bennem a kérdést, hogy hány centivel lebegek a halál felett? Veszélyes, ismeretlen vizek. Túl sok a sötét terület, bármelyik lépés végzetes lehet. Várom, hogy több fogódzót adjon.
- Sajnálom az autódat. - lépek hátra, reccsen az ág alattam - Tudok adni helyette másikat. - intek jobbommal - Nem messze van egy város, vagy bolt is akad lentebb. - minden mondat magával ölel egy hátráló lépést - Kérlek, ne bánts. - torpanok meg a vastag tölgy törzsébe csapódva - Nagyon sajnálom az autód, de van helyette másik. Bármelyiket neked adom. - megtelik fulladozó tüdőm oxigénnel, a mellkason rendkívül megszívja magát. Kulcscsontom kiélesedve emelkedik, végül a benn tartott levegő sziporkázva cirógatja bordáim, míg végül megadóan leküzdöm a gombócot torkomban.


zene: Somebody like You. |TO : Phoenix ~  | ©



A hozzászólást Bethany Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 8 Szept. - 13:19-kor.
Vissza az elejére Go down

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Paul Wesley
Hozzászólások száma : 45
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Kedd 18 Aug. - 19:17




To Bethany


Nincs most ehhez türelmem. Belefáradtam, hogy mások lelki nyűgjeit oldom meg. Miért tegyem? Ott van a sajátom. Csupán olyan életre vágyom, amelytől úgy érzem meg vagyok az által fosztva, hogy ilyen vagyok, minden érzékem közveti az áltagnál sokkal intenzívebb érzéseket, s valamiért vagyok annyira ostobán naív, hogy úgy vélem, mások szolgálatába kell mindezt állítanom. Ennek úgy érzem, hogy vége. Túl sok fájdalmat, szenvedést láttam, és volt értelme? Mindenkit úgysem menthetek meg. Nem is a hála miatt tettem. Úgy véltem, hogy van értelme. Ám az emberi gyarlósággal nem tudok mit kezdeni, naponta láttam, hogy segítőkészségem ellenére is újraismételik a hibáikat, mintha közbe sem léptem volna. Tulajdonképpen csak eltoltam a végső kudarcuk időpontját. Egész mostanáig. Ezúttal menekülök, távol mindentől, így ha az úttest közepén akciózó lány talán azon tűnődik, hogy ki az, és miért kerül ide... talán soha nem fog választ kapni, még önmagamnak sem tudnám bevallani, szintén kudarcot vallottam, csak én nem vártam másoktól, hogy oldják meg az életemet. Most időre van szükségem, amely viszont nem adatik meg, a kocsi egyszerűen eltűnik alólam, így lehetőségem sincsen elmerülni az önsajnálat mocsarában.
- Játszol. Világos.
– Köpködöm ki a tőmondatokat. A sötéten kavargó szemekből alig olvashatom ki történetüket, így a csillagtalan égre nézve felsóhajtok, nem akarom ezt az egészet. Többé már nem. Miért az én kezemben a bírói szerep? Nem akarhatja, hogy pont én mentsem meg, hiszen magam is roncs vagyok, elveszett lélek, aki úgy véli, egyszerre kell mindenkinek, mégis az egész világ taszítja. A lány jól érzi, kívülálló vagyok. De nem, nem tehetem meg, hogy félrenézek, és ellököm a kezét, amelyet csak képletesen nyújt, hiszen ha rápillantok, egyértelmű a segélykiáltása. Nem tudom megtenni, hogy sorsára hagyom. Győzködöm magamat, hogy ez lesz az utolsó. Közelebb lép, szinte a személyes zónámba, ahonnan már jobban érzem az illatát. Nem a parfümöt, amely netán körbelengi, a teste, a bőre illatát, amely mindenkinél oly egyedi, nála amolyan édeskés, virágillatot idéz. Ha mások is bírnák e képességet, amely sajátom, sokkal egyszerűbb lenne az ismerkedés, s a párválasztás.
- Meglehet. Ha ezt az egyetlen kiutat látod...
– Rebegem hangtalanul, állva a tekintetét, nem jövök zavarba, hogy hátráljak. Ismeretlen most ő, mégis oly egyértelmű az érzet, amely belőle árad, szinte kézzelfogható a keserűsége. Él a késztetés, hogy megrogyanó térdét látva a derekánál kapjam el, még tartja magát.
- Az olyanok ellen... azt hiszed máris ismersz? Nem szokásom bántani az olyanokat... mint te.
– Mondom ki, és tudom, hogy el fog iramodni. Nézek utána pár pillanatig, az eddig visszatartott sóhaj most hangos dühörgéssel szakad ki mellkasomból, majd felmérem, hogy a lány merrefelé rohan, éles szemem ösvényt fedez fel az évezredes tölgyek között, talán nem is emberi láb tapodta ki, ám most jó lesz. Ha lépcsőn haladnék, bizonyára négyesével venném őket, így csak száguldok, amennyire tudok. Ha minden jól megy, elé vágok... Kapkodom ugyan a levegőt, de egy percen belül már előtte vágódok ki a fák közül.
- Mi... mi elől menekülsz?
– Kérdezem a térdeimet érintve a tenyeremmel, muszáj kifújnom magam, éppen most futottam őt le.


♫ My immortal ♫
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
mutant and proud


Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   Hétf. 17 Aug. - 11:02


Phoenix&Bethany

► I don't care.  



Az életben az az ocsmány, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen végig kell szenvedni. Mindig is utáltam, és bár kijelenthetem, hogy olyan messzire sikerült távolodnom a mások által „szociális életként” emlegetett nonszensztől, amennyire emberileg csak lehetséges, úgy tűnik, ez a lázgőzös rémálom undorító karmaival még így is belém kapaszkodik. Pánikolok, mintha megtelítődne tüdőm vízzel, légszomjam keletkezik. Végig kell szenvedni. Le fog érni, a becsapódás pedig szétzúz, mert védtelen vagyok, puha. Nem lehet a végtelenségig vázat hazudni. Vajon majd körbekerítik a helyszínt sárga rendőrségi kordonnal, és ez a férfi sajnálkozva csóválja majd a fejét miközben nadrágján végig húzva vörös tenyerét lekeni róla vérem lapított testem felett, mely felismerhetetlenné zúzódva fekszik egy vértócsa közepén?
Lehet, hogy akaratom ellenére elfoglalt egy hatalmas területet az agyamban, ám mégis csak hatalmamban tartom. Törékeny bábu a kezemben, mint minden eddigi ostoba. Védtelen vagyok, ahogyan itt fekszem előtte, lenéz rám, ahogy térdre ereszkedve megérkezik. Felegyenesedem és látom a második nyaki csigolyát, melynek törése esetén az agy légzési központjai azonnal leállnak, és bekövetkezik a halál. Ez is egyfajta törés. Ám az én sápadt bőrbe bújt ujjaim képtelenek volnának az ő kerek, kétségkívül elegáns nyakát körbe fogni és olyan erővel szorítani, hogy kilehelje végét. És valamiért attól félek, hogy nem is ezen múlna, hogy bántanám-e. Képtelen lennék.
- A halált kihívni ostobaság, én játszom vele. - javítom, mert jól láthatóan a férfiben nem igazán körvonalazódott egyszavas válaszom. Fürkészük egymást, mint prédáját leső vadász. Olyan ő az éjszakában, mint rózsán a tövis. Különös, borzongató. Hirtelen jön és felhasít. Félsz tőle, mielőtt megérintene. Ez Ő. Jobban elmélyülve magamban tudom, hogy futnom kellene. Nem riadt meg tőlem, sőt. Ha akar könnyű szerrel végez velem. Védtelen vagyok, bár ezt még nem tudja. Hatalmas gombócot küzdök le fenyegetését követően.
- Talán te leszel a gyilkosom? - lépek határozottan közelebb állam szegve, ám hangom sokkal bátrabb, mint én. Térdeim beleremegnek kijelentésembe. A puszta gondolattól libabőr szalad végig a karomon, és egy érzés – menekülnöm kellene – veszi át a hatalmat egész szervezetem felett. Ám, ha hagyom, hogy elriasszon, híre megy és az emberek csoportosan fognak utánam kutatni, talán még Harry is. Milyen könnyen megtörhető az agyunk racionális része. Mielőtt meggondolhatnám, mit csinálok, párat hátrálok. Indulatba fojtott hangja egyértelműsíti a helyzetem. Igazán kár, de ezúttal én leszek az, aki lehull a mérlegről.
- Nem öltem meg senkit. Ez egyfajta védelem az olyanok ellen, mint Te. - semmitmondó arccal révedek rá, miközben érzem, hogy minden sejtem reszketve könyörög azért, hogy szaladjak el. Az erdő az otthonom, ott sosem találna meg. Elvégre most jár erre először, mi lenne rá a bizonyosság, hogy utol érne?
- Tűnj el innen. - fájdalmasan sóhajtok, végezetül lábaim életre kelését követően belehasítok a sövénybe és belevetem magam a fák sűrűjébe. Rendkívül gyorsan rohanok, érzem, ahogy az áramlatom beletép hajamba, s ide-oda dobálja azt. Ág reccsen, avart taposok. Menekülök, mert félek.


zene: Somebody like You. |TO : Phoenix ~  | ©



A hozzászólást Bethany Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 8 Szept. - 13:19-kor.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content
mutant and proud





TémanyitásTárgy: Re: Phoenix & Bethany - Az én utam   

Vissza az elejére Go down
 
Phoenix & Bethany - Az én utam
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Városok, egyéb helyek :: Közel s távol-